Aladár, Álmos
-1 °C
1 °C

A világválsághoz hasonlítják a jelenlegi krízist

2008.09.30. 09:55
Kapcsolódók (16)
Az 1929-33-as nagy gazdasági világválsághoz hasonlítja a jelenlegi pénzügyi krízist friss elemzésében a Deutsche Bank. A szakértõk szerint az erõteljes állami segítség megoldást hozhatna a bajra, de gyors fellendülésre ne számítsunk.

A jelenlegi pénzügyi válság egy korszak végét jelzi. Az inflációmentes környezet, az adócsökkentés, a dereguláció és a kereskedelmi liberalizáció az utóbbi 20 évben gyors gazdasági növekedést eredményezett a világban. A racionális várakozásokban és a hatékony piacokban való hit uralta a gazdaságpolitikai és pénzügyi világképet, utólag azonban mindkettõ bizonytalannak tûnik – olvasható a Portfolión. A monetáris politika kis figyelmet fordított az eszközpiacokra, és a hosszú nyugalmi idõszak kockázatéhséget eredményezett a háztartásoknál és a vállalatoknál, de különösképp a pénzpiaci szereplõk körében, megteremtve az eszközár-buborékok és a túlzó hitelezés alapjait – ekképp foglalja össze röviden a pénzügyi válság történetét a Deutsche Bank elemzése.

Az így kialakult válság nagyon hasonlít az 1929-33-as világválságra, ami Keynes közgazdasági elméletének alapjául szolgált. Éppen ezért nem csoda, ha a mostani gazdaságpolitikai reakciók is erõsen keynes-i jellegûek – mondják a szakértõk, utalva arra, hogy az Egyesült Államokban a monetáris politika (feladva a klasszikus céljait) a végsõ hitelezõi funkciójára koncentrál, a pénzügyminisztérium pedig nagy költségvetési program indításával próbált volna stabilizálni a pénzügyi piacokat – ha el nem bukik a kongresszusi megegyezés hiányában.

Jöhet a fordulat

Pedig mivel a válság az 1929-33-asra hasonlít, ezért a keynes-i típusú erõteljes beavatkozás hatásos lenne – véli a Deutsche Bank. A német hátterû intézmény szakértõi úgy értékelik a helyzetet, hogy a válság eljutott a csúcsára, és most már a fordulat jöhet. Ehhez azonban nem elég a monetáris eszközökkel történõ likviditásbõvítés, mert az csupán az azonnali összeomlást tudja megakadályozni.

A csökkenõ eszközárak (elsõsorban ingatlanárak) és a likviditás összeomlása által elõállt spirállal szemben azonban önmagában nem sokat ér a monetáris eszközökkel történõ likviditásbõvítés, mert az eladósodott pénzügyi intézmények likviditás iránti kereslete nagyon rugalmasan emelkedik (ez a likviditási csapda). Vagyis – vélik a Deutsche Bank közgazdászai – a helyzet kulcsát az jelenti, hogy erõteljes keresletélénkítéssel meg kellene állítani az eszközárak esését, illetve közben likviditással "olajozni" kell a pénzügyi piacokat. Így a likviditási csapda helyzetébõl ki lehet törni, és a monetáris politika újra hatékony lesz.

Nem ilyen egyszerû az élet

A fenti diagnózis, illetve megoldás kétségtelenül igen közel áll a gazdaságpolitikusok megközelítéséhez, ám nem az egyetlen interpretáció. A pénzügyi szféra felelõtlenségéért az adófizetõket, illetve a költségvetési eladósodással egy teljes generációt büntetni szûklátókörû szemlélet – mondja például száznál is több neves közgazdász professzor, akik a Chicagói Egyetem felhívását aláírták, és a nemzeti jólét példátlan feláldozásáról beszélnek. Egyelõre az õ álláspontjuk gyõzött, tekintve, hogy a költségvetési csomag bukni látszik.

Nobel-díjasok a pénzügyi mentõcsomag ellen

Kétségtelen, hogy az 1929-33-as párhuzam igazából nincs kibontva, és több nyilvánvaló különbség is megmutatkozik. Ilyen például, hogy miközben most extrém mértékû monetáris lazítást láthatunk, addig nyolcvan éve éppen az okozta az egyik problémát, hogy indokolatlanul szigorú maradt a monetáris politika. Igaz, egyes értelmezések szerint a fiskális politika is.

Az is vitatható, hogy klasszikus likviditási csapdával van-e most dolgunk, amit a végtelen rugalmasságú likviditási kereslet gerjeszt, vagy inkább információhiányból fakadó bizalmatlanság az oka, amit nem klasszikus keresletpumpáló eszközökkel kell kezelni. Kétségtelen, hogy hatalmas vagyonok semmisültek meg, de sok szakértõ szerint nem néhány bank bedõlése, hanem a vagyonelemek értékelési nehézsége okozza a pénzpiacok diszfunkcionális mûködését.

A (máig nem egészen tisztázott) kiadási hipotézis szerint a nagy világválság során a tartós túlkínálat okozta a problémát. Ám ott az árupiac sok szegmensére kiterjedõ jelenségként lépett fel, most pedig egy eszközpiac, a lakáspiac korrekciójáról van szó (és persze néhány más tényezõ miatt ennek súlyos következményeirõl). Az összevetést nehezíti, hogy az 1929-33-as válság egyik magyarázata szintén inkább az ingatlanpiaci problémákra vezeti vissza a válság kialakulását. Ugyanakkor a ma leginkább elfogadott nézet, a pénzhipotézis szerint a már említett monetáris politikai szigor volt a válság elmélyülésének fõ oka, errõl pedig most nincs szó.

Mindenesetre a Deutsche Bank úgy gondolja, hogy még az általa helyesnek gondolt kezelés mellett is jócskán elhúzódik a kilábalás és a fellendülés az Egyesült Államokban és így a világban is.

Kérdés persze, hogy mi történik, ha a fellendülést csak a megszokottnál erõteljesebb monetáris lazítás szolgálja, és a fiskális löket elmarad a várakozásoktól. Erre egyelõre nincs válasz, marad a remény, hogy a 21. század eddigi legnagyobb pénzügyi krízise nem hasonlít annyira 1929-32-re, hogy erõs fiskális beavatkozás nélkül ne oldódna meg. Ebben reményt adhat az is, hogy azért a költségvetés így sem feszes, ráadásul a dollár utóbbi években mutatott gyengülése is segítheti a kilábalási folyamatot.