Bye-bye Barroso

További Eurologus cikkek

Nagyon sokat szidtuk az Európai Bizottság leköszönő elnökét az elmúlt években. Nem biztos, hogy megérdemelte.

Az Európai Bizottság (EB) pénteken távozó elnöke tíz év után hagyja ott hivatalát. Munkája során nevezték gyengének, unalmasnak, megalkuvónak. Számon kérték rajta, hogy nem elég karizmatikus, és hogy engedte kicsúszni a kezéből az EU irányítását. 2004 óta mégis rengeteget változott az Európai Unió. Mérleget vonunk.

Európának nagyobb arc kell

Amikor másfél évvel ezelőtt szóba került, hogy José Manuel Barroso bejelentkezhet egy harmadik ciklusra is az Európai Unió végrehajtó és ellenőrző testületének élén, az EUrologus lelkének legmélyéről szakadt föl a kiáltás:

Barroso harmadszor? Csak azt ne!

Az általános brüsszeli vélekedés pártján álltunk mi is: elég volt abból, hogy az EB elnöke aláfekszik a nemzetállamok akaratának, hogy nem áll ki kellő erővel az integráció fontossága mellett, és hogy egyébként is egy „se hús, se hal” figura.

Vezető európai politikusként sosem volt igazán ismert, vagy népszerű. 2012 őszén indítottak egy kampányt, amelynek keretében bárki feltehetett neki egy kérdést az Európai Unió helyzetéről. Komoly, húsbavágó problémákra ígért kemény válaszokat. Sajnos már az eseményt beharangozó videót is nevetségesen kevesen látták a Youtube-on.

Leginkább a keleti bővítésre büszke

„Az EU legutóbbi három bővítése a jelenkori európai történelem legnagyobb eredménye” – mondta a leköszönő elnök az utolsó sajtótájékoztatóján szerda délben. Igaz, a 2004-es bővítési hullámnál még nem ő volt az EB elnöke. „Ha Románia és Bulgária vagy a balti államok nem csatlakoztak volna, most nem csak Ukrajnával lennének tele a hírek, hanem velük is! Az elmúlt tíz év legnagyobb eredménye az volt, hogy megmutattuk: az EU képes működni 28 tagállammal is!” Hozzátette, hogy amikor a múltban rázós pillanatokhoz érkeztek, a döntéseket általában nem az új tagállamok, hanem a régiek nehezítették meg.

„Tisztában vagyok vele, hogy nem volt mindig tökéletes, amit tettünk. Nem mindig volt rá lehetőség, hogy elég gyorsan cselekedjünk” – vallotta be. Amikor rámutattak, hogy Oroszországhoz képest, ahol a döntéseket villámgyorsan hozza meg egyetlen ember, az Európai Unió borzasztóan lassan és nehézkesen üzemel, azt válaszolta: „Egyáltalán nem szeretném, ha az Európai Unió úgy működne mint Oroszország. Egyébként pedig, az, hogy mindig egy ember dönt, nem feltétlenül jelenti azt, hogy azok a döntések koherensek is.” A gyorsaság kapcsán még megjegyezte, hogy az EU általában hamarabb dűlőre jut a következő évi költségvetésről, mint az Egyesült Államok, és gyorsabban felállítja a Bizottságot, mint Belgium a saját kormányát.

Jó munkásemberre volt szükség

Karizma ide vagy oda, 2004 óta mégis gyökeres változásokon esett át az Európai Unió. Magyarország kilenc másik közép-, kelet- és dél-európai állammal együtt csatlakozott a közösséghez. Aláírták és életbe lépett a „Lisszaboni Szerződés”, amely valódi hatalmat adott a közvetlenül választott Európai Parlamentnek a tagállamok kormányait összefogó EU-s Tanáccsal szemben. A pénzügyi válság nyomán szigorúbb gazdaságpolitikai fegyelmet írtak elő az összes tagállamnak. Az eurózóna országai belementek, hogy egymással rendszeresen egyeztetve és az Európai Bizottság szoros felügyelete mellett alkossák meg éves költségvetésüket.

A Bizottság erőforrásait először az kötötte le, hogy tíz, tizenkettő, majd tizenhárom új tag államigazgatásával kellett megtanulniuk szót érteni. Hozzá kell tennünk: a folyamat még most is tart. Aztán a 2009-es euróválság fogta ki a szelet az EB vitorlájából. Az eurómentő intézkedések tető alá hozásához olyan magas szintű politikai elkötelezettségre volt szükség, amit Barroso sem helyzeténél, sem habitusánál fogva nem tudott volna kikalapácsolni a tagállami kormányokból. Ez volt az az időszak, amikor az uniós országok csúcsvezetői havi rendszerességgel kezdtek összeülni. Egyszerűen ellopták Barroso elől a show-t! Mintha rájöttek volna, hogy az európai integrációval egy olyan vonatra szálltak föl, amibe nem elég az üzemanyagot pumpálni. Síneket is kell fektetni elé, és el kell dönteni, hogy merre menjen.

A politikai döntések után azonban a technikai kivitelezés a Bizottságra marad. A vasúti példával élve: ő a pályamérnök, ő végzi a felújításokat, karbantartja a vonatot, megszervezi és felügyeli a fejlesztéseket. Hátteret ad, szakmai szervezetekkel kommunikál, és tartalommal tölti föl a döntéseket. Ebbe a munkába merült bele Barroso testülete. Megbízhatóan teljesítette a technikai feladatokat: betagozta az új országokat a rendszerbe, átvészelte a válságot, kidolgozta és vezényli a közös gazdasági irányítást. Nap mint nap birkózik a Parlamenttel, amely a részletes szabályok alakításába is egyre több beleszólást követel, de szakpolitikai kérdésekben messze felkészületlenebb a Bizottságnál.

Hogy a nagypolitikából kiszorult Bizottság erős fellépésének híján az elmúlt évek fontos döntései Németország szája íze szerint alakultak? Nos, igen.

Technokrata testület

Igen, az EU-s biztosok bénák! Mindkét Barroso-kollégium azt a krédót követte, hogy az Európai Bizottság nem egy politikai intézmény. A Bizottság az EU-s szerződések őre, ennek megfelelően a biztosok sem küldhetnek erősebb üzeneteket a szerződésben szó szerint lefektetett uniós hatásköröknél. Ne merjetek politizálni! A tagállamok közötti csetepatékba végképp ne avatkozzatok bele! – szólhatott az utasítás.

Úgy tudjuk, hogy a 2011-es magyar médiatörvény vitájakor a Bizottságon belül többen is úgy gondolkodtak, hogy a hivatalos reakcióban nagyobb hangsúlyt kellene fektetni arra, hogy az új szabályozás akár korlátozhatja is a sajtószabadságot, de erősebbnek bizonyult a félelem, hogy a Bizottság támadási felületet nyit magának. A médiaügyekért felelős főigazgatóságnak végül sikerült olyan passzusokat találnia a törvényben, amelyek az EU-s jogszabályok alapján kifogásolhatók, de lényegi változásokat nem eszközöltek ki.

Neelie Kroes megtette, amit tudott, de csak ezt a három technikai kifogást találta

– hallottuk akkoriban a Bizottságból.

Annál erősebb volt Neelie Kroes szóvivőjének keddi nyilatkozata, amikor tiltakozott az internetadó tervezete ellen, és kemény szavakkal illette a magyar kormány törvényhozási gyakorlatát. Ez lehetett a hét végén távozó biztos „búcsúajándéka” a magyar ellenzéknek.

Választhatná a nép az EB elnökét!

Barroso is felismerte, hogy az Európai Bizottságot valahogyan be kell csatornáznia a nagypolitikába. Éppen ő volt az, aki tavaly tavasszal felszólította az európai politikai pártokat, hogy tegyenek javaslatot az EB elnöki posztjára, kampányoljanak mellettük, és kössék össze a személyét az európai parlamenti választásokkal. Korábban erre nem volt példa: eddig zárt ajtók mögött egyeztek meg a nemzeti vezetők arról, hogy ki vezesse a Bizottságot. Ezért is történhetett, hogy 2009-ben öt év után ismét Barrosóra esett az állam- és kormányfők választása: kockázatos lett volna megválni a szorgos, és mindenki számára elfogadható háttérembertől. Mivel semmilyen külső nyomásnak nem kellett megfelelniük, maradt a jól bevált kolléga.

Idén azonban volt kampány, voltak jelöltek, és ha csak egy név került be a köztudatba, akkor az a leendő elnök Jean-Claude Junckeré, akit a választásokon győztes Európai Néppárt indított. A nemzeti kormányoknak a választási győzelem ellenére sem lett volna kötelező őt jelölniük a posztra, de végül Orbán Viktor és David Cameron kivételével mindenki fölszállt a demokratikus rollerra.

Egy átpolitizált Bizottság jobb lesz?

Juncker pedig minden alkalmat megragad, hogy elmondja: politikusi testületet állított össze a Bizottság élére. Lesz hét alelnök, akiknek nem az apró-cseprő ügyekkel kell foglalkozniuk, hanem kifejezetten azért tartják majd őket, hogy reprezentáljanak és kommunikáljanak. A brüsszeli hírek arra engednek következtetni, hogy jövő héttől a biztosok részéről is számíthatunk az eddigieknél sarkosabb véleményekre, keményebb belemenésekre.

A következő ciklusban nem lesz bővítés. A pénzügyi válságból is kilábalni látszik Európa. November 1-jétől életbe lép az új, hatékonyabb szavazási rendszer a Tanácsban. Könnyen lehet, hogy néhány év távlatából a két Barroso-bizottságra átmeneti időszakként fogunk emlékezni, amire szükség volt ahhoz, hogy az Unió rendbetegye a belső ügyeit.

Ma is kitartunk másfél évvel ezelőtti véleményünk mellett: a nemzeti politikai törekvések iránt túlzott megértést mutató, s ezért a közös Európa céljaiért csak ímmel-ámmal cselekvő Barroso után

egy valódi európai elkötelezettséggel bíró, karizmatikus és céljaiért kőkeményen kiálló vezetőre lenne szükség az EU legfontosabb tisztségében.

Kételkedünk benne, hogy a sokak által „politikai dinoszaurusznak” titulált Jean-Claude Juncker maradéktalanul kielégíti majd az elvárásainkat, de látunk biztató jeleket.