Nem és igen mondaná a rafkós székely. Nem, mert a pánikozás ellenére csütörtök hajnalra összekalapálták az egységes bankfelügyeletről szóló megállapodást az euró pénzügyminiszterei, mely a fundamentumát képezi a csütörtökön kezdődő csúcsnak. S igen, mert a tagállami diplomaták addig sírtak, míg Herman van Rompuy visszavett az elöltetett menetből és átírta a további gazdasági integráció menetrendjét.

Nincs ezen semmi meglepő, ősz óta csökkent a piaci nyomás az eurózónán, kevésbé van tele a gatya és ezzel a harci kedv is számottevően mérséklődött. A múlt heti az EUrologus által látott első csúcs konklúzió tervezethez képest, a második verzió jól értesült újságírók szerint elhagyta a tervezett három lépcsős haladási tervet, lazább szövegezéssel helyettesítve azt. Így a fiskális kapacitásnak becézett közös pénzügyi rugalmassági mechanizmus, a nemzeti költségvetések kapcsán javasolt “közös döntéshozatal” és a “gazdasági szuverenitás progresszív egységesítése” mind abortálva lett a második verzióból. Ezek kapcsán később veszik fel a fonalat a kormányfők.

Nem kell azonban ettől még temetni a csúcsot, hiszen az utóbbi hetek izgalmai nyomán csak sikerült közös fedél alá hozniuk az eurózóna bankjainak felügyeletét. A csúcs előtti éjjel megszületett megállapodás szerint a 200 legnagyobb európai bankot az Európai Központi Bank felügyeli majd közvetlenül a jövőben. Az európai bankunió legfontosabb elemének tekintett megállapodással, kikényszeríthetővé válik a bankok prudens pénzpolitikája, melynek hiányát teszik mindenekelőtt felelőssé az eurózóna válságáért.

Az új 2014-től érvényes szabályok szerint, a 30 milliárd eurónál nagyobb tőkével bíró pénzintézeteket közvetlenül felügyeli az EKB, de a képes lesz a kisebb hitelezők és kölcsönt felvevők kapcsán is azonnali beavatkozásra. Ráadásul azon túl, hogy az EKB - mely a terv kritikusai szerint túlzott hatalmat ad Frankfurt kezébe - a szabályokat be nem tartó bankok bezárásáról is dönthet a közös valuta stabilitásának megőrzése érdekében.

A szakik emellett annak fontosságát is hangsúlyozzák, hogy egyre közelebb kerül az eurózóna ahhoz, hogy a közös mentőalapjából (ESM) közvetlenül is kisegíthessék a bankokat. Brüsszel szemében pedig az igazi bónusza a formálódó Egységes Felügyeleti Mechanizmusnak (SSM), hogy annak első lépcsője reményeik szerint az uniós alapszerződés módosítása nélkül kivitelezhető.

Utóbbi azonban valamikor 2014. derekán elkerülhetetlenné válik, amennyiben a tanácselnök Herman van Rompuy tervei válósággá válnak és a tovább mélyül az eurózóna integrációja. Az ehhez szükséges időigényes és politikailag is óriási kihívásokat rejtő Lisszaboni szerződés módosítás nyomán lehetne csak a szerződéses kereteket adni az Európai Bizottság azon jogának, hogy megóvja a kormányokat a gazdasági reformok elódázásától. A szerződésmódosítás ahhoz is elengedhetetlen végül, hogy létrejöjjön a kontinens pénzügyi stabilitását biztosítani hivatott eurózóna büdzsé. Diplomaták szerint a büdzséből olyan szolidaritási eszköz kerekedne, mely az eddigi programalapon hosszú távra adott hitelek helyett, gyors és rövid lejáratú hiteleket adna az eurózóna országok gazdaságának stabilitásához.

Rég volt, így hát eleget téve az olvasók/nézők kérésének az EUrologus újfent képbe hozza az érdeklődőket az Európai Unió új tanácsépületének aktuális állapotáról. A céldátum továbbra is jövő év vége, mi itt leszünk hogy beszámoljunk róla!

Tessék csak figyelni: a hétvégén tele volt a sajtó azzal, hogy örvendezzünk -meghosszabbították az 1997-ben az ENSZ égisze alatt született Kiotói Klímaegyezményt. Ezzel szemben azon médiafogyasztóknak, akiknek csak kicsivel jobb a memóriája, mint egy aranyhalnak, emlékezhetnek rá, hogy már 2009-ben az eddigi legnagyobb figyelmet kapott koppenhágai ENSZ klímacsúcson (COP15) sem a kiotói keretmegállapodás lejárta volt a fő aggodalom, hanem, hogy egy valóban hatékony emissziócsökkentési megállapodás jön-e létre. Magyarul, hogy a globális felmelegedés a menedzselhető hatású 2 Celsius fok alatt marad-e a kialkudott keretrendszer jelentette ösztönzőknek köszönhetően.

Ezzel szemben a koppenhágai forduló óta a nagyrészt eredmények nélküli cancuni és  durbani ENSZ klímatárgyalási forduló után idén a katari Dohában a hétvégén megszületett megállapodás nyomán annak “örült a világ” hogy: tessék-lássék hét évvel meghosszabbítottuk a Kiotói Egyezményt, mely amúgy lejárt volna 2012. december 31-ével.

Az EUrologus helyett ezúttal beszéljenek a tények: mit ér egy olyan globális megállapodás meghosszabbítása, melyet sem anno 1997-ben sem azóta nem ratifikált soha az Egyesült Államok, a világ egyik legnagyobb üvegházhatású gázkibocsátója. És mit ér mindennek a megállapodásnak egy olyan folytatása, melyet mivel a legjelentősebb kibocsátók közül csak az Európai Unió és Ausztrália írt alá, mindössze a föld CO2 kibocsátásának a 15 százalékát fedi le. A helyzet ugyanis az, hogy a glóbuszunk eddigi egyetlen “jogilag kötelező érvényű” klímamegállapodásának meghosszabbítását az USA-n kívül, Japán, Oroszország, Kanada, Új Zéland és Kína sem írta alá. Az EUrologus mellett a világ meghatározó klímaszakértői és civil szervezetei szerint a megállapodás hatása arra, hogy az globális felmelegedés mértéke 2 Celsius fok alatt maradjon konvergál a nullához.

S most jön a politikai szemfényvesztés helye, Connie Hedegaard klímaügyekért felelős uniós biztos a megállapodásról elmondta: “Dohában átkeltünk a régi és az új klímarezsimet összekötő hídon. Úton vagyunk a most kialkudott és 2015-re létrejövő globális megállapodás felé.” - utalt Hedegaard arra, hogy a dohai megállapodás értelmében 2015-re létrejön egy új átfogó globális klímamegállapodás.

Az EUrologust a biztos megnyugtató szavai nyomán már csak az aggasztja, hogy milyen végeredménye lehet egy a résztvevők nagy része által ímmel-ámmal folytatott tárgyalásoknak, melyek kapcsán az EU önmagában is meghasonul. Az energiatermelésében rendkívül szénfüggő Lengyelország nyomására ugyanis az EU - mely a 2008-as harmadik uniós energia és klíma csomagja nyomán az ENSZ klímaalkudozások élharcosaként lépett fel - idén Varsónak engedve kiállt a kiotói CO2 kibocsátási kreditekből a 90-es évekből megmaradt egységek továbbvitelének lehetősége mellett. Ez nagyon leegyszerűsítve nem jelent mást, mint hogy a kommunizmus végével összezsugorodott iparuk okán kibocsátási kedvezményeket kapott kelet-európai államok továbbvihetnék a fel nem használt kvótákat.  Ez pedig mert olyan kibocsátási gigászokat is kedvezményezetté tenne mint az oroszok és az ukránok, tovább gyengítené a meglévő amúgy is harmatgyenge kibocsátáscsökkentési mechanizmus hatékonyságát.

Azok a tagállamok melyeket leginkább megfektetett az utóbbi évek gazdasági válsága jelentős átfedésben vannak az Unió legkorruptabb országaival - így összesíthetőek az átláthatóságért harcoló Transparency International (TI) Korrupció Érzékelési Indexének az EU-ra vonatkozó megállapításai.

A TI ezért arra szólítja a kormányokat, hogy az eddigieknél sokkal nagyobb erőfeszítéseket tegyenek a közintézményekben a korrupció, kenőpénzek elfogadása és a politikusok és döntéseik pénzekkel történő manipulálásával szemben. Huguette Labelle, a Transparency International igazgatóságának elnöke  szerint a korrupció csökkentése érdekében hatékony lobbiszabályozásra és tisztességes pártfinanszírozási rendszerre van szükség, átláthatóvá kell tenni a közpénzek felhasználását, a közhatalmat gyakorló szervek működésének pedig számon kérhetőnek kell lennie.

Cobus de Swardt, a TI ügyvezető igazgatója az Európai Uniónak üzenve azt mondja: a világ vezető gazdaságainak példával kell elől járniuk, biztosítva, hogy intézményeik teljesen transzparensek és vezetőik beszámoltathatóak legyenek.

Az EU helyzete azért különleges a korrupció kapcsán, mert miközben olyan tagállamai mint Dánia, Finnország és Svédország és Hollandia a világ “legtisztább kezű” államai, addig Románia a 66., Olaszország a 72., Bulgária a 75., Görögország pedig a 94. helyet foglalja el a 174 országot tartalmazó Globális Korrupció Érzékelési Indexen. Az EUrologus szerint ebből világosan látszik, hogy az EU eddig nem volt képes olyan hatékony közösségi válaszokat adni, melyek nyomán az Unió egészében teret veszít a korrupció. Erre a TI jelentése szerint különösen nagy szükség van a válságra adandó válaszok között.

A korrupció aggasztó mértékét igazolja, hogy az Eurostat felmérése szerint a görögök 98 százaléka szerint a korrupció az egyik legégetőbb problémája az országnak. Az Európai Bizottság saját számításai szerint évente 120 millárd euró veszik kárba (az adófizető polgárok szemszögéből nézve) Európa-szerte, leginkább a közbeszerzések és az egészségügy területét érintően. Összehasonlításképpen a fenti összeg az EU hétéves költségvetésének nyolcadát teszi ki, vagyis évente több pénz folyik el korrupcióra Európában, mint ami felett Brüsszel rendelkezik.

Ami hazánk relatív korrupciós helyzetét illeti, a 46. helyünkkel a régióban a negyedikként végeztünk Észtország (32.), Szlovénia (37.) és Lengyelország (41.) mögött. Jóval kevésbé rózsás a helyzetünk ha azt vesszük, a Huszonhetek vonatkozásában mindössze a 19. helyen szerepelünk, olyan gyenge kihívók előtt mint a görögök és a bolgárok.

Sokkal inkább papírhegyek! 2292 módosító indítvány egyetlen jogszabály-tervezethez, összesen körülbelül 7500 a Közös Agrárpolitika (KAP) reformját alkotó hat jogszabályhoz. A KAP az unió talán legösszetettebb szabályozási területe, az EU költségvetésének második legnagyobb tétele, amelyre a tervek szerint a következő hét évben kb. 370 milliárd eurót fog kialkudni a közösség.

Népszerű dolog azért ostorozni az Uniót, mert a 21. század elején a költségvetésének közel 40 százalékát még mindig a mezőgazdaságra költi, és sok igazság van a kritikákban. A brit sajtó évtizedes mantrája szerint a Közös Agrárpolitika támogatásai tejtavakat és vajhegyeket szültek, azaz felesleges és drága mezőgazdasági termelést finanszíroznak adófizetői pénzen. Az EUrologus szerint is erős túlzás, hogy a mezőgazdasági kifizetések továbbra is az uniós büdzsé második legnagyobb tételét képezik, de a teljes képhez azért hozzátartozik még néhány dolog.

Először is hiába teszi ki a mezőgazdasági politika az uniós GDP 40%-át, mindez alig éri el az EU bruttó nemzeti termékének négy ezrelékét. Az Egyesült Államok például nagyjából kétszer ennyit költ mezőgazdasági támogatásokra, miközben az ágazatban foglalkoztatottak számaránya messze elmarad az unióstól. Másodszor a támogatásért cserébe a gazdák egy rakás környezetvédelmi, állatjóléti, állat- és növényvédelmi és élelmiszerbiztonsági előírást teljesítenek. Ezek célja, hogy az élelmiszertermelés környezeti lábnyoma csökkenjen, az állatoknak okozott szenvedés mérséklődjön, az Európában előállított és fogyasztott élelmiszer pedig lehetőleg egészséges és biztonságos legyen. Egy előírás a mezőgazdasági területek környékén található vizek nitrát-tartalmát szorítja bizonyos határérték alá, egy másik kizárja egyes hormonok használatát az állattartásban, egy harmadik a vadon élő állatok élőhelyeit védi. Ezekből az ún. keresztmegfelelési előírásokból 18-at kell betartania annak a gazdának, aki szeretne uniós támogatáshoz jutni. A most zajló KAP felülvizsgálat keretében további „zöld” elemekkel gazdagodik a rendszer. A támogatások esetében egyre inkább ezeket a tételeket fizetjük meg, bár az is igaz, hogy a hagyományos és leginkább versenytorzító-hatásúnak tartott jövedelemkiegészítő elemek még mindig nagyobb részt képeznek a támogatásokban.

A Közös Agrárpolitika tehát előnyére változik, kérdés ugyanakkor, hogy van-e értelme mindezt közösségi keretekben, az Európai Unió költségvetéséből finanszírozni. A KAP támogatások mellett érvelők azt szokták felhozni, hogy a közösségi költségvetésből folyósított támogatások egyenlő versenyfeltételeket teremtenek az unión belül. Ehhez azonban nem kellene közös költségvetés, elegendő lenne egy közös szabályrendszer arra vonatkozóan, hogy melyik tagállam mennyivel támogathatja a gazdáit. Az uniós költségvetésben így felszabaduló évi nagyjából 50 milliárd eurót biztos, hogy hasznosabban is el lehetne költeni, mint ahogy azt jelenleg a Közös Agrárpolitikában teszik. Szolgálhatná például a legszegényebb régiók felzárkóztatását, a fiatalkorúak munkanélküliségének csökkentését, finanszírozhatná a versenyképességi hiánnyal küzdő országok szerkezeti reformját, vagy a határon átnyúló közlekedési és energiaprojekteket.

A Közös Agrárpolitika azonban ugyanolyan szent tehene az EU költségvetésének, mint a brit visszatérítés. Ezekhez az elemekhez csak egyszerre, egy radikális költségvetési reform keretében lehetne hozzányúlni. Mindez azonban jelenleg senkinek sem érdeke.

Tabut döntött a hétvégén Angela Merkel. Először mondta ki a német választók előtt az eddig következetesen tagadott tényt: a görög állampapírokat birtokló tagállamok kénytelenek lesznek bizonyos mértékű veszteségeket leírni a Görögországnak nyújtott kölcsönök után.

Merkel a közlés csatornájaként tudatosan a legnagyobb német vasárnapi bulvárlapot a Bildet választotta. Poroszos határozottsággal úgy fogalmazott, hogy “Görögország hitelezői két éven belül várhatóan le kell, hogy írják az ország tartozásainak egy részét.”

Az eurózóna pénzügyminiszterei a magánbefektetőket (kereskedelmi bankokat, pénzügyi alapokat, stb.) tavaly már “rávették” arra, hogy átvállalják az athéni kormány tartozásainak egy részét, ám egyúttal arra is ígéretet tettek, hogy egyszeri alkalomról volt szó. Az viszont már akkor is tudható volt, hogy a Görögországnak két alkalommal juttatott, százmilliárdos nagyságrendű nemzetközi hitelcsomag és a tartozások részleges átvállalása ide vagy oda, további lépésre lesz szükség.

Merkel kritikusai szerint a nyilatkozat nem belső sugallatra született. Sokkal inkább azért, mert a jövő őszi német választások előtt fokozatosan nő a nyomás a kancelláron, akit a görög kérdés kapcsán a valódi költségek elrejtésével vádolnak.

A kancellárasszony azonban kitart amellett, hogy a görögök távozása az eurózónából sokkal többe kerülne, mint ha további hitelekkel segítik Athént.

A görögök pénzügyi kisegítésének módosított feltételeiről november 27-én állapodott meg az eurózóna. Görögország a remények szerint 2020-ra a GDP 124 százalékára, 2022-re pedig 110 százalékára viheti le az államadósság szintjét. A görög állam jövőre immár hatodik éve lesz recesszióban. Az ország gazdasági teljesítménye becslések szerint a negyedével esett vissza 2008 óta, s a 2007-ben a GDP-re vetítve 115 százalékos államadósság minden uniós csúcsnál magasabban, 190 százalékon tetézett.

A megállapodás nyomán ma arról egyeztetnek az európai pénzügyminiszterek, hogy milyen feltételekkel valósuljon meg a befektetők görög államkötvényeinek visszavásárlása. A tegnapi német bejelentés azonban egészen új helyzetet teremthet a gazdasági kormányzás jövőjéről, végső soron az eurózóna szorosabb együttműködésén alapuló gazdasági unió létrehozásáról szóló vitában. Angela Merkel eddig következetesen képviselt álláspontjának (az eurózóna tagoknak kölcsönadott adófizetői pénz nem veszhet el) tegnap bejelentett módosítása nem csak a német választási küzdelmet bolygathatja fel, de az európai gazdasági kormányzásról szóló vitákat is.

A Európai Unió 2014 utáni 7 évének költségvetéséről kellett volna megállapodni a 27 tagállam vezetőinek egy hete. Nem sikerült. Hiányérzetünket fokozta, hogy az ilyenkor szokásos következtetések is elmaradtak, helyette egy szűkszavú közleményt kapunk csak, „Hajrá, Kovács néni!” szellemben. A fájó űrt betöltendő az Eurologus kénytelen volt a csúcs után levonni a maga következtetéseit:

A kompromisszumokat előbb megkötik, aztán foglalják írásba.

Erről elsőként a ciprusi elnökség feledkezett meg, még hetekkel a csúcs előtt, amikor különösebb egyeztetés nélkül terjesztette elő kompromisszumos javaslatát. Bizonyos értelemben egy olyan kompromisszum is eredmény, amivel a 26 másik tagállam egyike sem elégedett, de ezt igazából nem tudjuk: miután az ellenzők között Cameron brit miniszterelnöktől kezdve Merkel német kancelláron át Barroso, az Európai Bizottság és Van Rompuy, az Európai Tanács elnökéig az összes nagyágyú felsorakozott, nem sokan foglalkoztak vele érdemben.

Pénzről azok tárgyalnak, akiknek van.

Persze a fenti baklövés, vagy akár a ciprusi elnökség teljesítményéről alkotott negatív kép önmagában nem lett volna elég ahhoz, hogy – eltérően az eddigi csúcsoktól – az elnöki szerepet betöltő tagállam teljesen háttérbe szoruljon. Az is kellett, hogy Ciprus pont a hétéves költségvetésről szóló tárgyalások alatt kerüljön csődközelbe és kérje az Unió segítségét. De a Kohézió Barátait, vagyis a szegényebb tagállamokat összefogó blokkot is a válságot gazdasági visszaesés nélkül átvészelő Lengyelország vezette.

Pénzről tárgyaltak, de nem a pénzről volt szó.

Mielőtt teljesen őrültnek tartanak tisztelt olvasóink, egy kis matematika: a végén a hét éves költségvetésből mintegy 30 milliárd euró hiányzott a megegyezéshez. Ez az Európai Unió kb. 12 500 millárdos GDP-jének kevesebb, mint 0,03%-a. Aki szerint tényleg ekkora összegen múlik az EU 2014 és 2020 közötti éveinek költségvetése, az nyugodtan tarthat minket őrültnek.

A kompromisszum mindig a végén születik meg.

Hogy Van Rompuy elnök stábja erről a szabályról feledkezett-e meg, a tárgyalások gyors lezárásában bízott, vagy csak a nyulat akarta kiugrasztani a bokorból, talán sosem tudjuk meg. Egy biztos: a kompromisszumnak szánt megállapodás túl korán érkezett, amikor az álláspontok még nem voltak elég közel a megállapodáshoz: péntek hajnalban.

Ha a német-francia tengely nem működik, fennakadások lesznek.

A 80-as évek óta először fordult elő, hogy ilyen csúcs közös német-francia álláspont nélkül kezdődjön. Hogy Francois Hollande francia miniszterelnök fejében mi járhatott, amikor előzetesen Berlin helyett Varsóba utazott, csak találgatni tudjuk. Az agrártámogatások, ahol a két ország érdeke leginkább ütközik? A hagyományosan jó brit-lengyel kapcsolatok, vagy a kevésbé hagyományos de annál intenzívebb német-lengyel együttműködés ellensúlyozása? A francia jobboldal botránya? A francia baloldal botránya?

Ha nem tudsz megállapodni, ne erőltesd, és ne is veszekedj.

Ahogy a lengyelek fogalmaztak: annyira nyilvánvaló volt, hogy nem lesz egyezség, felesleges lett volna durvulni. Péntek délre a tárgyalóteremben már mindenki számára egyértelmű volt, hogy nem lesz megállapodás, inkább csak arról volt szó, hogyan lehetne ezt úgy eladni, hogy ne tűnjön kudarcnak. Ez sikerült is, a hírre állítólag csak néhány távol-keleti tőzsde reagált, emelkedéssel (hogy ők ott mit gondolhatnak Európáról, azt az Eurológus találgatni sem meri).

Álló hajót nem lehet lekésni.

Igen, a bennfentesek kedvéért: Jean-Claude Juncker, az Eurogroup (az eurozóna pénzügyminisztereinek tanácsa) elnökének szavaira reagálunk. Már a csúcs előtt is látható volt, ha nem is nyilvánvaló, hogy a Cameron ha akarna, sem tudna megállapodni, annyira sikerült pártja euroszkeptikus táborát feltüzelnie. Amikor megkérdezték Junckert, aggódik-e, hogy a britek lekésik a közös európai hajót, csak annyit felelt: “A britek tudnak úszni”.A csúcson azonban kiderült, hogy a többi nettó befizető hiába állt rugalmasabban a kérdéshez, a britek nem maradtak teljesen egyedül. Van Rompuy elnök vagy Merkel kancellár pedig kísérletet sem tett elszigetelésükre.

Lehet, hogy a közös hajó áll, de akkor is mindannyian ebben evezünk.

A britek iránti “megértést” és általában a meglepően kellemes hangulatot nem csak az motiválta, hogy az egymással marakodó politikusok képe tovább növelte volna az amúgy is növekvő euroszkepticizmust. A csúcs után került sor fontosabbnak talán nem, de mindenképpen sürgősebbnek tartott témákra: a görög mentőcsomag következő részletére (erről hétfőn sikerült megállapodni), és a bankunió könnyűnek legkevésbé sem ígérkező decemberi fordulójára. Az Unió tagállamai túlságosan egymásra vannak utalva ahhoz, hogy összevesszenek.

Egy “valódi” gazdasági és pénzügyi unió létrejöttéhez szolgált szellemi táplálékkal szerdán José Manuel Barroso.Az Európai Bizottság tervei szerint a nemzeti büdzsék megvétózhatóak lesznek és a bajba jutott országokat egy központi költségvetésből segítenék ki. Barroso azt is hozzátette, mindehhez két uniós alapszerződés módosításra is szükség lesz, az elsőre a következő öt évben és egy mélyebb kiigazításra hosszabb távon.

Az EB új aduásza persze arra is kitér, hogy az eurózónának gyorsabban és mélyebben kell integrálódnia. Barrosoék szerint ugyanis a közös valutát használók válsága onnan ered, hogy az Unió főként politikai projektként jött létre és nem épült kellően erős gazdasági és pénzügyi alapokra.

A brüsszeli ötlet-kalapban szerepel még a nemzeti adók harmonizációja, a foglalkoztatáspolitika összehangolása, az eurókötvények kibocsátása és ezzel az államháztartási hiányok legalább részleges közösségivé tétele, illetve az Európai Bizottság alatt létrehozandó “európai pénzügyminisztérium”, amely az eurózóna közös költségvetését kezeli.

A Bizottság a következő másfél évben megszilárdítaná a bankuniót, és felállítana egy olyan közösségi pénzügyi forrást, amely a versenyképességi problémákkal küzdő eurózóna-tagok szerkezeti átalakításához nyújtana támogatást, és amelyet a jövőben az EU pénzügyi szabályait áthágó országoknak kötelező lenne használni. A következő fél évtizedben ez a brüsszeliül ‘konvergenciaeszköz’-nek nevezett dolog változna át az eurózóna költségvetésévé, a Bizottság elképzelése szerint, immár saját európai adókból finanszírozva magát.

Matolcsy miniszter kedvence azonban minden bizonnyal az a felvetés lesz, mely szerint világos mandátumot kell adni az EU-nak, hogy harmonizálja a nemzeti költségvetéseket, beleértve az uniós végrehajtó testület azon jogát is, hogy az Európai Bíróság elé idézze azokat az országokat, amelyek nem tartják be a közös szabályokat.

Az új uniós kompetenciák “demokratikus természetét”, azaz a Bizottság feletti demokratikus ellenőrzést az Európai Parlamentnek kellene biztosítania. Barroso kék-sárga vízióját a decemberi EU csúcson tálalják fel az állam- és kormányfőknek. Őket pedig, mint a tapasztalat mutatja nehéz kizökkenteni néhány korán jött bizottsági hallucinációval.

Az EUrologusnál is benn-fentesebbek három-, sőt akár négynaposra is jósolták a költségvetésnek szentelt múlt heti EU csúcsot. Az ülés azonban pénteken délután gyorsan, fájdalom-mentesen és eredménytelenül véget ért.

Az első meglepetés, hogy a szakértők és diplomaták által magabiztosan kívülállóként és elszigetelődött páriaként jellemzett Nagy-Britannia korántsem került a partvonalra. Sőt, David Cameron úgy térhet vissza a brit parlamentbe, hogy Brüsszelben csatát nyert. Ezt Angela Merkelnek köszönheti, mindjárt megírjuk, hogy miért.

A második meglepetés, hogy az uniós döntéshozatal klasszikus motorjának számító német-francia együttműködés már az első nap végére megszűnt. Francoise Hollande beszorult a költségvetési szigort pártoló ‘északiak’, illetve a bőségesebb uniós forrásokért lobbizó periféria országok közé. Egyszerre próbálta védeni saját agrártámogatásait, megőrizni a növekedésösztönzést és a felzárkóztatást szolgáló kohéziós forrásokat, miközben igyekezett a költségvetési szigort pártoló északiak táborától sem eltávolodni túlzottan.

Forrásaink szerint a francia álláspontnak megfelelt volna a Herman Van Rompuy által előterjesztett 973 milliárd eurós költségvetési javaslat, amely kismértékben növelte volna az agrártámogatásokat és a felzárkóztatást szolgáló kohéziós politika eszközeit. Franciaország így otthon győzelemként adhatta volna el a megállapodást, a mediterrán országok és a közép-európaiak körében pedig jó pontokat szerezhetett volna a kohéziós támogatások megnövelésével.

Ekkor azonban Angela Merkel behúzta a vészféket. A német kancellárasszony közölte, hogy a költségvetési megállapodás nem sürgős, ráérünk azt elfogadni 2013 februárjában is. Merkelt több tényező is motiválhatta e döntésében. Egyrészt a németek lehetőséget adtak David Cameronnak, hogy a brit parlamentbe visszatérve győzelemként tálalja a csúcson előterjesztett Van Rompuy-féle javaslat bukását. Cameron arra is esélyt kap, hogy jövőre új és az európai szövetségesek számára is elfogadható tárgyalási mandátummal térjen vissza Brüsszelbe. Másrészt azzal, hogy Merkel nyitva hagyta az uniós költségvetés kérdését nyomást tud gyakorolni egyrészről Franciaországra, másrészről Nagy Britanniára az ezzel párhuzamosan zajló, a bankunió létrehozásáról szóló vitában. A közvélemény előtt kevésbé ismert, jórészt technikai szabályozást jelentő bankunió pénzügyi hatása sokszorosa az uniós költségvetésének. Harmadrészt a németek jelzést küldtek Francois Hollande-nak, hogy mielőtt Franciaország az osztó szerepét szeretné játszani az európai kártyapartiban, nem ártana összerendezni saját lapjait. Merkel meggyőződését a pénzügyi elemzők is osztják, akik szerint Franciaország strukturális problémái, gyenge versenyképessége, remegő lábakon álló bankrendszere, és hatalmas államadóssága időzített bombaként ketyeg Európa közepén.

A múlt heti csúcs kudarcát ezek fényében érdemes értékelni. Az európai GNI alig 1%-át kitevő uniós költségvetésről jövő februárban, késhegyre menő küzdelmek után, az utolsó pillanatban lesz majd megállapodás, ahogy az hét éve történt. Addig azonban a büdzsé körül folyó tárgyalás az európai nagypolitika része marad és más témákban is elősegítheti a megegyezést. Az EUrologus szerint túl értékes volt ahhoz a költségvetési megállapodás, hogy most megköttessen.

Cameron üzeni huszonhat igaz európai kollégájának!

Éjjel egykor amikor a 27-ek közül egyedüliként lejött a sajtóhoz némi önpromóra Francois Hollande francia elnök, a Tanácsban felbőgtek a kalkulátorok. Az EUrologus úgy tudja, van Rompuy tanácselnök csapata keményen szivatta a nemzeti delegációkat, akiknek digitális másolat helyett csak papíron adták oda a legfrissebb számokat.

Az éjszakai szorobánozás eredményeként pirkadatra új tárgyalási pozíciók íródtak, melyekkel aztán péntek délben megindultak a valódi tárgyalások. A legfrissebb leszivárgó információmorzsák szerint jelenleg az 1000 milliárd euró alatt meghúzott költségvetési főösszegről egyeztetnek. Német diplomáciai értesüléseink szerint azonban, ha nem lesz délutánra érdemi közeledés az álláspontokban és új javaslattervezet, akkor Berlin egy későbbi csúcsra halasztaná a megállapodást abban a reményben, hogy a britek támogatását is meg lehet szerezni a közös költségvetéshez. Ebben az esetben január-februárban újabb költségvetési tárgyalások elé néznek az állam- és kormányfők.

Végül a csúcson az újságírók közt reggel óta kézről kézre járt javaslat másolata igazi ínyenceknek.

Csütörtök este 8 helyett éjfélkor került a tárgyalóasztalra a legújabb, Herman van Rompuy jegyezte költségvetési javaslat, mely az eddigiekkel megegyezően 80 milliárdos vágás mellett 972 milliárd eurós főösszeggel számol. A trükk a belső arányok finomhangolásában és egymáshoz viszonyított kiegyensúlyozásában rejlik. Merkel szerint lesz pénteken megállapodás, de megeshet hogy kell még egy csúcstalálkozó egyes kérdések tisztázására. Cameron továbbra is harcol a főösszeg további vágása mellett, miután a brit parlament alsóháza 886 milliárd alá tornászná le nem kötelező érvényű határozata szerint a bűvös számot. Hollande francia elnök az agrár pénzek miatt aggódik, de kompromisszumkereső és EU párti húrokat pengetett péntek hajnali egykor tartott rövid sajtótájékoztatóján.

Az EUrologus által látott friss dokumentum fő számai  tehát a következőek:

• A növekedésre, foglalkoztatásra és versenyképességre 13 milliárddal kevesebbet szánnak. Ennek a legnagyobb vesztese az európai energia és közlekedési infrastruktúra összekötését segítő támogatás lesz.


• A Magyarországnak és a kohézió barátainak legfontosabb 1B boríték, a felzárkóztatási pénzek 10,6 milliárddal nőnének.


• Természeti erőforrások megóvása és védelme költségvetési fejezet alatt 8 milliárddal több jutna főként a piaci alapú kiadások és direkt támogatások növelésén át.


• Az EU biztonságra, igazságügyre, határvédelemre és bevándorlási ügyekre 1,6 milliárd euróval kevesebbet szán.


• A misztikus az EU mint globális szereplő címszó alatt kőkemény 5 milliárd euróval kevesebb kerülhet elköltésre.


• Az EU intézményeinek működésére és köztisztviselőinek fizetésére marad az eddig tervezett összeg, annyit azonban hall az EUrologus, hogy az alku szerint az eddigi heti 37,5 óra helyett a jövőben 40 órát munkahetet kell teljesíteniük a sokak által irigyelt eurokratáknak.


• Végül ugyan a költségvetésen kívül szerepel, de 700 millióval kevesebb jut a természeti katasztrófák okozta károk enyhítésére felállított Európai szolidaritási alapra.
  

Találkozunk pénteken déltől, amikor is végre eldől a Huszonhetek közül kinek mennyi lesz az annyi!

Nem túl sok a biztató jel a ma kezdődő csúcs előtt. A 2014-2020-as időszak költségvetése kapcsán különböző, de megegyezésre egyformán képtelen álláspontokról hallani. Ráadásul a válság miatt az európai politikusok inkább az otthoni közvéleménynek tetsző „kemény” nézeteket hangoztatnak, mint a kompromisszumhoz szükséges „puhát”.

Ha az embernek sikerül a tárgyalásokat előkészítő szakértőket akkor elcsípni, amikor éppen mentesek a szokásos kincstári optimizmustól (tippünk: a tárgyalások szünetében kávéért sorban állva), megtudhatjuk, többen már arra készülnek, nem lesz megegyezés. Eurobürokratául fogalmazva: lesz megegyezés, de maradhatnak nyitott kérdések a következő csúcsra.

Nem igazán segít a tájékozódásban a magyar EU-államtitkár legutóbbi interjúja sem, amiből nehéz megmondani, mi a propaganda, mi a kormány álláspontja, és mi az államtitkár személyes véleménye (és ez, bármilyen hihetetlen, dicséret). Ami kiszűrhető, hogy noha az Európai Bizottság „szerette volna elkerülni, hogy a nettó befizetők, és a kohéziós tábor között legyen a törésvonal, mert akkor nagyon megmerevednek a frontvonalak”, magyar kezdeményesre sikerült létrehozni a Kohézió Barátai nevű csoportot, amely egységesen és rendületlenül áll ki a mellett, hogy „a kohéziós boríték ne legyen kisebb”. Vagyis megmerevíteni a frontvonalat.

Ennek ellenére túlzás lenne egy esetleges kudarcot a magyar kormány nyakába varrni, tudjuk ezt inkább be az „önmagunk fontosságának hangsúlyozása túl fontos ahhoz, hogy magunknál kevésbé fontos emberekre bízzuk” politikai alapszabálynak. Inkább azt kérdeztük a koffeinhiánytól őszinteségi rohamot kapott európai bürokratáktól, mégis mivel érvelhetne a magyar kormányzat magasabb kohéziós támogatások mellett.

– Az a baj a Kohézió Barátaival, hogy eredményként mindig büszkén közlik, sikerült felgyorsítani a pénzek kifizetését. Sajnálatos módon a holland tulipántermesztők még nem jutottak el a gépesítettség azon fokára, hogy ne legyen a kezük ügyében lapátnyél. És ha én azt adom nekik elő eredményként, hogy a magyarok gyorsabban költik a pénzüket, akkor nagyon gyorsan vernek fejbe vele, pedig nem egy erőszakos társaság – fejti ki választókerületi problémáit Stefan Hufenaghel.

– Nem ilyen vészes a kép – vigasztal Jürgen Keinepanik. – Persze azzal nem célszerű érvelni, hogy az az igazi európai érték, ha maguk pénzt kapnak. Mostanában a német adófizetők úgy érzik, túl sok pénzt adnak az európai szolidaritás szellemében. Igaz ugyan, hogy ha önök a pénzt nem importra költik, akkor az extra keresletet jelent magyar árukra és szolgáltatásokra, ami segíti a magyar gazdaságot.

Jürgen közben megkapja kávéját, és komótosan megjegyzi:

– Sajnos a magyar kormánytól még nem láttunk számításokat arra vonatkozóan, hogy ez mégis mennyi lenne.

Még utánaszólok, hogy és mi van a multiplikátorhatással, de közben Francois Pierrecoeur érkezik mellém a sorban.

– Volt egy kutyám, azt hívták multiplikátornak – int minket csendre, miközben a kávé után nyúl. – De ha rám hallgatnak, ezt nem hozzák fel érvként, multiplikátor-hatás ugyanis minden országban van. Nálunk például a kert végében van a kutya elásva.

– Inkább azzal érvelnék, hogy a pénzt majd versenyképes iparágakba fektetik. Persze sokat segítene, ha a kormányuk tudná bizonyítani, hogy eddig is ezt tette, mert a francia kormányt a nagy európai szolidaritásra hivatkozással csak a francia szakszervezetek tudják meggyőzni. Igaz, ők általános sztrájkkal meg is bénítják az egész országot, talán ez is segít nekik ebben – teszi hozzá merengve. Tévedésből két adag tejszínt önt a kávéjába, majd távozik.

– Dirigiste – jegyzi erre meg John Watch, olyan hangsúllyal, amire csak brit konzervatív képes, ha francia szocialistát lát. – Nehogy már a kormány mondja meg, ki a versenyképes, ezt a piac dönti el. Maguk is jobban tennék, ha a piaci kudarcokat próbálnák orvosolni: a kisvállalkozások nálunk azért jutnak nehezen hitelhez, mert a bankoknak nem éri meg velük foglalkozni.

– Nálunk a nagyvállalatok sem nagyon jutnak hitelhez – vetem közbe, megkönnyebbülve, hogy a kávé körüli forgolódásban végül szóhoz jutok.

– Igen, ezt hallottam, maguknál mostanában nem akarnak hitelt adni a bankok. Végül is, ha megszűnik a hitelpiac, az is egyfajta piaci kudarc. Csak nem olyan, amire mi egy büdös kanyit is adnánk – terül el az arcán a „kend a hajadra az európai szolidaritásodat” vigyor, és faképnél hagy.

Kezdek szomorkodni, amikor Staszek Vengribratki csap a hátamra.

– Rájuk se ránts, cimbora. Mi tudjuk, mi az a posztkommunista örökség, nálunk Lengyelországban például a gazdasági válság mélypontján csak 2%-os volt a növekedés, és hidd el nekem, 2% nem egy tündérmese. De addig is, amekkora bajban vagytok, mindenképpen jól jártok; hacsak a pénzek körüli marakodás alá nem ássa a versenyképes gazdasághoz szükséges intézményrendszert.

– Ami persze Magyarországon nem fordulhat elő – teszem hozzá, egyre kevésbé vidámabban.

Titkos szavazás mellett, de az előzetes várakozásoknak megfelelően rendkívül szoros eredménnyel támogatta Tonio Borg máltai biztosjelöltet az Európai Parlament szerdán délután. A biztos jelölését még az EU 27 tagállamát képviselő Tanácsnak is jóvá kell hagynia, de ez már puszta formalitás.

Egy hete kőkemény lobbizás zajlik az Európai Parlamentben Tonio Borg, máltai biztosjelölt mellett és ellen. Pártolói és ellenfelei emailekkel öntik el az EP képviselők postafiókjait (egyelőre még senki nem akarta letiltani a küldőket), közleményekkel bombázzák a sajtót, meghallgatásokat szerveznek, hogy az ellentmondásos nézeteiről elhíresült Borg mellett, vagy az ellene való szavazásra buzdítsanak. A máltai jelölt ellenzi az abortuszt, sőt javaslatára alkotmányba foglalták az Európában amúgy is kirívóan szigorú máltai abortuszszabályozást. Szintén ellenzi a válást és határozottan elutasítja a melegek jogainak kiterjesztését. A liberálisok szerint Borg nézetei nem teszik őt alkalmassá a biztosi tisztség betöltésére, különösen nem egy olyan portfólió esetében, amely az őssejt-terápiák, a klónozás, a betegjogok, vagy a génmódosított növényi szervezetek termesztésének engedélyezéséért felel. A konzervatívok szerint keresztényüldözés zajlik, és Borg személyes nézetei nem fogják befolyásolni őt a hivatali minőségében hozott döntéseiben. Már csak azért sem, mert az Európai Bizottság vezető szerve, a biztosi kollégium minden kezdeményezésről testületi döntést hoz. A biztosjelölt meghallgatását követően a három illetékes parlamenti szakbizottság szakmailag alkalmasnak találta Borgot, de a meghallgatásról írt hivatalos levélben is leírták, hogy nézeteivel kapcsolatban kételyek merültek fel. 

Az EUrologus szerint az igazi kérdés, hogy te tisztelt európai polgár, hogyan szavaztál volna?

Az EUrologus kis színes rovata jelentkezik, ezúttal az Európai Parlament plenáris terméből. Középen Michel Martelly, Haiti 56. elnöke, az EP díszvendége, alias ‘Sweet Micky’, reggea énekes. A 2010-es elnökválasztáson rövid ideig a Fugees-ből ismert Wyclef Jean is ellenfele volt, amíg utóbbit ki nem zárták a versenyből, mondván hivatalosan nem is lakosa a szigetnek. Ezt követően Wyclef Jean az elnöki székért folytatott versenyben Sweet Micky-t támogatta, ahogy ezt az alábbi felvétel is tanúsítja. Képzeljünk el egy hasonló performanszt Sólyom László és Áder János szereplésével, Szili Katalin háttérvokállal…

Komolyra fordítva a szót, Michel Martelly nem énekelni jött az Európai Parlamentbe, a kis színes rovat itt véget is ér. A Föld egyik legszegényebb országának vezetőjeként azért látogatott a világ legnagyobb humanitárius segélyezőjének parlamentjébe, hogy újra támogatást kérjen országának. Haiti szerencsétlen történelme és földrajzi fekvése miatt szinte folyamatos humanitárius válságban van. A helyzet súlyosságának érzékeltetésére elég az elmúlt öt év eseményeit felidézni. 2008-ban 30 nap alatt négy hurrikán tarolta le Haitit. 2010-ben egy 7.0-ás erősségű földrengés több mint 200.000 ember halálát okozta, további 1,7 millióan kényszerültek otthonuk elhagyására. Az ország teljes infrastruktúrája megsemmisült, néhány hónappal később kolera járvány tört ki. Idén novemberben az amerikai, elsősorban a New York-i események kapcsán elhíresült Sandy hurrikán pusztított Haitin. A Manhattan utcáin hömpölygő víz látványa a híradásokat is elöntötte, arról viszont alig hallottunk, hogy a nyomorgó szigetország lakosságának milyen mérhetetlen szenvedést okozott Sandy.  Az EU évente nagyjából 100 millió euró humanitárius segélyt folyósít az országnak, de a támogatások felhasználását akadályozza, hogy az évről-évre visszatérő természeti katasztrófák miatt szinte képtelenség újraépíteni az alapvető infrastruktúrát.

A Columbia Egyetem kutatóintézete szerint Haiti a globális éghajlatváltozásnak legjobban kiszolgáltatott ország a Földön. A rendkívüli szegénységben élő lakosság, alternatív fűtőanyagok hiányában, szinte minden fát kivágott a sziget nyugati, Haiti által uralt részén. Vegetáció hiányában a sziget kiszolgáltatottá vált a viharokkal, az áradásokkal szemben, a talaj termőképessége legyengült, a helyi klíma megváltozott. Az éghajlatváltozással foglalkozó kutatók szerint először a kis trópusi szigetországok juthatnak Haiti sorsára, ám a szélsőséges időjárási események a világ minden részén jelentkeznek, egyre gyakrabban és egyre nagyobb károkat okozva. Itt az ideje, hogy a világ vezetői végre érdemi lépéseket tegyenek a globális éghajlatváltozás kordában tartására az egy hét múlva kezdődő Dohai Klímacsúcson!

Aránytalanul súlyosnak nevezte a Pussy Riot punk banda két tagjának két éves börtönbüntetését a minap Angela Merkel egy moszkvai üzleti fórumon. A német kancellárasszony szerint a pravoszláv templomban kormányellenes tüntetést celebráló csajbandát soha nem sújtanák két éves börtöntáborban letöltendő szabadságvesztéssel Németországban. Angela azt sem ejtette véka alá: nem nézi jó szemmel, hogy új orosz törvények megvágták a civil szervezetek támogatását, miközben a moszkvai vezetés tovább szigorította az utcai tiltakozókkal szemben alkalmazható büntetési tételeket Oroszországban.

Természetesen Vlagyimir Putyin sem volt rest, kézenfekvően s persze “szép udvariasan“ leantiszemitázta a NDK-ból, ráadásul lelkészcsaládból származó kolleginát. Hogy nem is akarja érteni a szimbolizálást, művészetet és hasonló elvont fogalmakat Vlagyimir, azt világosan tudtára adta beszélgetőpartnerének: “nem tudom tisztában van e vele a Kancellárasszony, hogy a banda egyik tagja korábban felakasztotta egy zsidó képmását és Moszkvát felszólította a zsidóktól való megtisztításra … nem támogathatjuk őket Önnel együtt, olyanokat akik antiszemita nézeteket vallanak”.

Az egyik bebörtönzött Pussy Riot tag, Nadezhda Tolokonnikova ugyanis 2008-ban olyan provokatív tiltakozáson is részt vett ahol magukat zsidóknak, melegeknek és bevándorlóknak tettető performerek - az orosz szélsőjobb tipikus célpontjai - felakasztották magukat szimbolikusan.

Hiába azonban a hűvös hangulat Moszkva és Berlin között évek óta, Németország Oroszország legnagyobb kereskedelmi partnere az EU-ban s az évi 60 milliárd eurós üzletet a rossz kémia sem képes tönkretenni.

Minden brüsszeli újságíró kedvence, Jose Manuel Barroso EB-elnök szóvivője, Pia Ahrenkilde Hansen szerdán bejelentette, hogy a Nobel-békedíjjal járó csaknem egymillió eurót olyan projekteknek adományozzák, amelyek háborús-, vagy konfliktuszónában szenvedő gyermekeket támogatnak.

Ez nagyon nemes cél, de az EUrologus mégis úgy gondolja, elhibázott az EU döntése. Sokkal jobban tették volna, ha görög ingyenkonyháknak, vagy spanyol munkanélküli fiatalok elhelyezkedését segítő programoknak adják a pénzt, például. Hogy miért?

Az EU elsősorban azért kapta a díjat, mert az európai kontinensen hozzájárult a béke és a jólét megteremtéséhez. Csak másodsorban kapta azért, mert egyébként a világ legnagyobb adományozója. Ezért a pénzjutalomnak is inkább az elsőre kellett volna reflektálnia, főleg egy olyan történelmi időben, amikor az EU a legnagyobb gazdasági, politikai és szociális válságát éli meg. Befelé kellett volna figyeli. A szóvivő bejelentése ráadásul pont egybeesett Európa szakszervezeteinek legnagyobb megmozdulásával, melynek során Spanyolországtól Lengyelországig a válság emberi áldozataira hívták fel a figyelmet a tüntetők. Ebben a közegben a háborúban szenvedő gyerekek - és szenvedésüket, hányattatásukat egyáltalán nem akarjuk ezzel kisebbíteni, vagy kétségbe vonni - irrelevánsnak tűnnek.

Az EU népszerűsége saját polgárai körében mélyponton van. Nem elég, hogy a díjat a három intézmény feje, Herman Van Rompuy, Barroso és Martin Schulz, illetve a hozzájuk csatlakozó uniós állam-, és kormányfők veszik át, akiknek vajmi kevés közük van hozzá, a pénzt sem sikerült úgy eladományozni, hogy azzal az EU megmutassa: nincs teljesen elrugaszkodva a valóságtól és a hétköznapi élettől. És még egy nem túl kreatív megoldás: az EU szerdán rajz-, és fogalmazásírói versenyt hirdetett 8 és 12, illetve 13 és 24 év közöttieknek (!), a beküldők közül kiválasztanak NÉGY fiatalt, akiket meghívnak Oslóba az átadásra. Miért négy, miért rajzverseny? No comment.

Akinek megjött a kedve, itt nevezhet!

Jól mutatja, mennyire kevéssé egységes ország Belgium, hogy még a tegnapi, európai szintű sztrájkhoz is másként csatlakozik az északi Flandria, illetve a déli Vallónia. Magyarország nem a munkabeszüntetések országa, így az európai sztrájk híre hozzánk még a híradásokban is alig jut el, miközben az azt összefogó szervezkedők szerint 23 ország 40 szakszervezete csatlakozott hozzá kontinens szerte.

Európa több országában viszont komoly fennakadásokat okozott a “21. század első nemzetközi sztrájkja” néven emlegetett megmozdulás. Elsősorban a déli tagállamok, így Görögország, Olaszország, Spanyolország, Franciaország, Portugália baloldali mozgalmai lázadnak a “neoliberális politika”, az “állandósult megszorítások”, a “Nagy Britanniától az Egyesült Államokig húzódó korporativizmus” ellen.

Az Európai Szakszervezetek Konföderációjának kezdeményezése, kevéssé meglepő módon az ibériai-félszigeten vitt a legtöbbeket az utcára. A tiltakozás friss hullámának apropóját az égben lévő munkanélküliség mellett az EB múlt heti gazdasági előrejelzésének stagnálást és rendkívül lassú kilábalást mutató számai szolgáltatták. A tüntetők agyát a küszöbön álló spanyol hitelsegély, és az írek és portugálok hitel-visszafizetési feltételek enyhítése is zsibbasztotta molinóik lóbálása közben.

A portugálok és a spanyolok a tüntetések mellett, iskolákat, gyárakat zártak be, több városban is leállt a tömegközlekedés, de még a légi közlekedésben is fennakadások voltak. A helyi sajtó szerint a tegnapi az ibériai-félsziget első átfogó sztrájkja volt, melyen például a spanyol szakszervezetek szerint dolgozóik 80 százaléka vett részt.

Az olasz fiatalok Turin városában az állami iskoláknak járó támogatások megvágása ellen tüntettek, míg a legnagyobb szakszervezeti föderáció Terni iparvárosban a német acélgyártó ThyssenKrupp tervezett gyárbezárása ellen tüntetett.

Franciaországban a jól bevált sztrájk helyett “mindössze” száz városra kiterjedő tüntetéseket szervezett öt szakszervezet.

Brüsszelben több nagykövetség előtt protestáltak a megszorítások ellen. Ennél is nagyobb figyelem jutott a foglalkoztatásért és szociális ügyekért felelős uniós biztosnak, Andor Lászlónak, akit levélben tüntettek ki a tiltakozók a “Megszorításokért járó Nobel-díjjal”.

A fejlemények ezen a honlapon követhetőek.

Az EUrologus megkérdezte Orbán Viktort Brüsszelben hogyan tervezi a büdzsének szentelt csúcs hétvégéjét: “a nagyobbik baj az, hogy fél 7-kor van a Videoton-Genk labdarúgó mérkőzés, mi meg itt éppen áldozatokat hozunk a nemzet érdekében. Annak befellegzett, az a legnagyobb baj. Nem különösebben civilizált megoldás.”

A miniszterelnök azután így folytatta:

“Na jó mire kiváncsiak…bocsánat… ahha, hogy mi volt!”

“Magyarország azt tudja mondani, hogy a pénzügyi konszolidáció befejezve az unió által is elismerten. Ugyan nem tetszik nekik a gyerek. - és most jön a dumája - a szerk. - hmmm hmmm, mert ők nem a zöld szeműt szeretik, hanem a kék szeműt, és nem a fekete hajút, hanem a szőkét, és azt szeretik, hogyha kétméteresre nő. A mi gyerekünk meg nem ilyen, hanem, amilyen minden magyar gyerek szokott lenni. Tehát nem szeretik azt a gazdasági modellt, amiben a közteherviselésben benn vannak a bankok és a multik, és amikor szükség van, akkor terítjük a közterheket, akkor ezt mind nem szeretik. De ellenére el kell ismerni, hogy a gyerek olvas, ír, jár, mozog, fut, még az is lehet, hogy végül Olimpiát nyer. Ez egy nagyon erős pozíció a mi számunkra, hogy annak a két éves munkának, pénzügyi konszolidációs munkánknak az eredménye, amit elvégeztünk, el kell ismerni. Ez a legerősebb ütőkártya a kezünkben.”

“Ez nem ‘a bajban lévő ország segítséget kér, adjatok egy kicsivel több pénzt’ pozíciója, hanem azt mondja, hogy uraim vannak európai elvek, európai szempontok. Ha mi teljesítettünk, miért nem tartja be más a megállapodást.”

“Nagyon optimista vagyok a 22-i találkozóval kapcsolatban. Nagy harc lesz. Kötszert hozok! Sebtapasz kell! Timsó jó ha lesz nálam!”

Kádár János VI. Pál pápával 1977-ben

“…a proletárdiktatúra idején sem sem érték a keresztényeket olyan atrocitások, mint manapság az Európai Unióban, amikor egy tagállam egy keresztényt nevez ki egy fontos posztra.”

“Magyarországon a kommunista Kádár János, a párt főtitkára kijelentette, hogy “a vallásos emberek is egyenlő állampolgárként vesznek részt a közéletben, a szocializmus építésében.”

Ezekkel a mondatokkal színesítette az Európai Parlament összes képviselőjének ma kiküldött levelét Surján László, az EP alelnöke. A Fidesz KDNP EP képviselője Tonio Borg, máltai biztos-jelölt védelmében példálózott Kádár Jánossal és állította párhuzamba ismét az Európai Uniót a kommunizmussal.

A máltai biztos meghallgatása egyébként nagyobb meglepetések nélkül zajlott le. A biztos abortusz-, meleg házasság- és válás-ellenes nézeteire vonatkozó kérdések elhangzottak, de nem uralták el a meghallgatást. Borg ügyesen vágta ki magát válaszaiban. Ennek fényében az EUrologus kicsit túlzásnak tartja a Fidesz KDNP politikusa levelét.

EU-s mércével botrányossá sikeredett az eurócsoport hétfő éjjeli sajtótájékoztatója, amikor  is nyilvános ellentétté fajult az IMF és az eurózóna között a görög államadósság fenntarthatóságáról szóló vita.

Az eurózónás pénzügyminiszterek tanácskozása után tartott sajtótájékoztatón Jean-Claude Juncker, a testület elnöke, egy kérdésre azt mormogta, hogy az eredeti célhoz képest két évvel később, 2022-ig kell a görögöknek az államadósságot a GDP 120 százalékára mérsékelni. Kicsivel ezután Christian Lagarde, az IMF francia vezére megragadta az alkalmat, hogy közölje: az IMF továbbra is 2020-at tekinti céldátumnak. Juncker viszont nem ijedt meg, közölte: nem vicc, ő 2022-őt mondott. Erre Lagarde a fejét rázta. Hasonló zaftos nyilvános vitában ritkán van része az uniót figyelő újságíróknak.

Az eurócsoport a várakozásoknak megfelelően nem is döntött a görög mentőcsomag újabb, 31,5 milliárd eurós részletéről, a döntést november 20-ra halasztották. Az IMF azt szeretné, ha az Európai Központi Bank és az európai kormányok elengednék a görög adósság egy részét, ami viszont az európaiaknak politikailag vállalhatatlan. Kérdés, hogyan lehet ebből a lehetetlen körből kilépni. Az eurócsoport abban viszont megegyezett, hogy Görögország két évvel többet kap a költségvetési hiánycél elérésére, 2014 helyett az új dátum 2016.

Juncker és Lagarde valószínűleg nem jó barátok. Juncker, aki 17 éve vezeti Luxemburgot miniszterelnökként már a júniusi eurócsoport találkozó utáni sajtótájékoztatón is meglehetősen tiszteletlen volt a IMF-főnökkel szemben. A labdarúgó EB-re hivatkozva Juncker a sajtótájékoztatón megjegyezte, hogy nagyon drukkol Portugáliának, mert sok portugál él Luxemburgban. Miközben Lagarde összegezte a tanácskozás konklúzióit Juncker elkezdett mutogatni, hogy mindeközben Portugália gólt lőtt, és csöndes, de látványos örömujjongásba kezdett, mit sem törődve a valószínűleg ledöbbent Lagarde-dal.

Az EUrológus ajánlásában perverzeknek: az eurócsopi sajtótájékoztatójának  vonatkozó felvétele!

Van egy ország Európában, ahol a Békemenet EU-ellenes jelszavai észrevétlenül simulnának bele a politikai diskurzusba. Ahol a “nem leszünk gyarmat”, a “döglött kutyát vágtak fejbe”, a “csak tiszteletet kérünk”, a “mondja meg mennyi hiányzik”, vagy az “elgurult a gyógyszerük” rég lejárt lemez, amivel már a kerületi lakossági fórumok közönségét sem lehet felizgatni.

Nagy-Britanniában a lakosságnak mindössze negyede érez bármiféle kötődést az Európai Unióhoz, vagy más európai nemzetekhez. Vezetőik bármikor készen állnak arra, hogy a legvadabb baromságokkal táplálják az euroszkepticizmust. A briteknél ez nemzeti sport, amelynek csúcsszezonja az EU költségvetéséről történő alkudozások idejére esik. A politikusok olyan energiával esnek egymásnak az Unió bruttó ‘nemzeti’ jövedelmének alig 1%-át kitevő költségvetés kapcsán, mintha a tét legalábbis a 13. havi nyugdíj megvonása lenne.

A vita színvonalát jól mutatja, hogy még a Brüsszel iránti túlzott vonzódással nem vádolható tory miniszterelnök fellépését is puhának ítélték pártja keményvonalasai és a hozzájuk csatlakozó Munkáspárti képviselők. David Cameron hiába jelentette ki, hogy kész megvétózni az uniós költségvetés növelését, az alsóházban elfogadott határozat értelmében a költségvetés jelenlegi szintjének csökkentését kell elérnie Brüsszelben. Hogy ez miért nem jó nekünk magyaroknak (és nagyjából mindenki másnak) arról itt írtunk és még fogunk is.

A vitában csodálatos érvek kerültek elő. A tory Mark Reckless (reckless - meggondolatlan, vakmerő) elfogadhatatlannak nevezte, hogy a brit hozzájárulás mértéke 4 milliárd fonttal megemelkedjen (ez a brit GDP két ezreléke). Párttársa Mark Pritchard pedig a következő költői kérdést intézte a választókhoz: “Továbbra is azt kérjük a családoktól, hogy ne adjanak új cipőt a gyerekeik lábára, miközben a hatalmas brüsszeli Mercedes-flottát finanszírozzuk?”

A jó példa persze ragadós, ahogy azt Kósa Lajos is megmutatta a magyar választóknak a közszolgálati televízió múlt heti adásában: “A válság miatt jelenleg nagyon rosszak a kilátások, a brüsszeli bürokrácia legfontosabb ügye ebben az időszakban ennek ellenére az, hogy öt százalékkal növeljék a bürokraták fizetését, így terjesztették be a költségvetést.”

Bár leegyszerűsítő a brit gazdasági fejlődést az uniós tagsággal magyarázni, mégis figyelemre méltó, hogy Nagy-Britannia 1973-as csatlakozása óta az ország GDP-je tizenháromszorosára emelkedett. Az EU egy brit állampolgárnak kb. 5 fontjába kerül, a közös piacból származó előnyöket a brit kormány háztartásonként 1500-3500 font közé teszi. Magyarországon is ideje lenne elvégezni egy hasonló számítást…

Bekeményített az Európai Parlament a tagállamok felé, mert többen nem hajlandóak az Európai Bizottság által felvetett többletkiadásokat jóváhagyni az idei költségvetés kapcsán.

Még mielőtt azonban azt gondolnánk, hogy az EP képviselők a saját zsebüket szeretnék tömni, le kell szögeznünk: a szóban forgó 9,7 milliárd eurót a májusi olasz földrengés pusztítását enyhíteni hivatott Szolidaritási Alapra, kohéziós-, regionális-, fejlesztési-, kutatási- és Erasmus-programok támogatására - vagyis végső soron a tagállamoknak szánná az Unió. Továbbá hangsúlyoznunk kell, hogy szó sincs itt új pénzekről, az EP mindössze a már jóváhagyott összegek felhasználását szeretné kiharcolni a Tanácsnál.

Ennek szellemében a parlament nyolc tagállam vonakodására reagálva pénteken közölte, nem hajlandó vitát nyitni a jövő évi EU költségvetésről. Ez pedig azt eredményezheti, hogy a 2013-ra szoló büdzsé-megállapodás jelentette referenciapont megszületése nélkül kezdhetnek neki a Huszonhetek a 2014-2020-as keretköltségvetés megállapodásnak szentelt november 22-23-i csúcstalálkozónak.

“Nem egyeztetünk a jövő évi költségvetésről, ha a tagállamok az idei megállapodást sem tartják be” - mondta a sajtónak nyilatkozva az EP tárgyalódelegációját vezető francia néppárti Alain Lamassoure. Az egyet nem értés nyomán hetek múlva folytatódhatnak az intézményközi alkudozások, azután, hogy az EB leteszi új javaslatát a tárgyalóasztalra.

Ami pedig az EP erejét illeti, a tagállamok jelentős többsége támogatja a meglévő büdzsé végrehajtását. A nyolc nettó befizető régi tagállam érvelése szerint ellenben az EU-ra jelenleg jellemző megszorításpárti nemzeti költségvetések törekvéseit az EU büdzséknek is tükrözniük kell. Akárkinek is lesz igaza, a következő hetek intézményközi költségvetési alkudozásai brutális meneteket vetítenek előre - jelzik az EUrologus pénzszimat-érzékelői.

A sok beszédtől kiszárad az ember torka, megszomjazik. Nem csoda, hogy az Európai Parlament üléstermeiben naponta kb. 7500 palack ásványvíz fogy. Ez képviselőnként átlag tíz üveget jelent, ami meggyőző teljesítmény. A rendeltetésszerű használatot követően a palackok a kukában landolnak, és ez évente nagyjából 900 köbméter, azaz 14 kamionnyi szemetet eredményez. Teljesen feleslegesen, hiszen az Európai Parlamentben, ahogy az Európai Unió szinte minden pontján egészséges, tiszta ivóvíz folyik a csapokból.

Erre hívja fel a figyelmet a Zöld Frakció kampánya, amely teljes egészében száműzné a műanyag palackokat az Európai Parlamentből, helyette ivókutakkal és kancsókkal szerelné fel az üléstermeket. A legnagyobb ellenállást itt sem - ahogy szerte Európában - az ásványvízgyártók lobbija, hanem a fogyasztók, jelen esetben az EP-képviselők csapvízzel szemben táplált ellenérzése jelenti.

 

Van-e bármilyen egészségügyi előnnye az ásványvíz fogyasztásnak a csapvízzel szemben? A WHO szerint a megfelelő infrastruktúrával rendelkező európai országokban nincs. Ugyanerre az eredményre jutottak az Atlanti-óceán túlpartján, sőt még a palackozott vizet előállító cégek nemzetközi főlobbistája is elismerte ezt. Magyarországon egy idei vizsgálat szerint 800 ezer ember esetében nem biztosított a biztonságos ivóvíz, a települések listája itt elérhető. Ha ti a maradék 9 millió 200 ezer magyar közé tartoztok, akkor az EUrologussal együtt igyatok nyugodtan csapvizet. Ingyen van, nem kell cipelni, környezetbarát.

Az Európai Bíróság tegnapi ítélete alapján nem csak Magyarország, hanem Szlovákia is jogszerűen használhatja a Tokaj megnevezést bizonyos borok esetében. Veszélyben a döntés miatt a magyar tokaji? Aligha.

A történelmi tokaji borvidéket a trianoni döntés szakította ketté egy nagyobb magyar és egy az előzőnél hússzor kisebb (cseh)szlovák részre. 1959-ben a csehszlovákok megháromszorozták saját tokaji termőterületüket, és olyan termelési eljárásokat is engedélyeztek a tokaji készítésére, amit Magyarország a mai napig nem ismer el. Az ‘első tokaji borháború’ emiatt 1964-ben robbant ki, amikor a csehszlovák tokaji megjelent a hanyatló nyugathoz tartozó osztrák piacon, visszaszorítva ezzel a magyar termékeket. A vitát akkor a keleti blokk népeinek örök barátsága jegyében sikerült elrendezni, de az 1990-ben ismét kiújult, megoldás a mai napig nincs.

Tokajit évszázadok óta készítenek, az elmúlt közel száz évben a határ mindkét oldalán. A külföldieknek mégis Magyarország ugrik be a Tokajiról, mert itt több, vélhetően jobb minőségű, szebben csomagolt, jobban reklámozott bort csinálnak. Persze idegesítő és gazdasági szempontból is hátrányos, ha valaki alacsonyabb minőséget, vagy egyszerűen csak mást csinál, és ugyanúgy hívja, de a prémium termékek versenyében a magyar tokaji előnye behozhatatlan.

A magyar-szlovák borvitát egy módon lehetne végleg lezárni, ha a magyar és a szlovák kormány megállapodna arról, hogy pontosan milyen területen, milyen eljárásokkal készülhet tokaji a határ mindkét oldalán. Ehhez elsősorban a szlovákoknak kellene engedményeket tenniük. A helyzet nem reménytelen. Franciaország is megállapodott Luxembourggal a mosel-i borkészítésről, Svájc pedig Franciaországgal arról, hogy milyennek kell lennie a Gruyere sajtnak. Egyszer nekünk is sikerülni fog.

Persze, persze, tudjuk sosem dolgoznak, de ma kollektív munkajogi alapon nem, magyarul sztrájkoltak. Persze úgy, mint ahogy Moszkvában a moszkvicsokat nem osztogatták, hanem fosztogatták. Úgyhogy volt is sztrájk, meg nem is - nem mindenki és nem mindenütt sztrájkolt.

Akkor most mi van?

A Tanács dolgozói hirdették meg a sztrájkot, melyhez néhány bizottsági szakszervezet csatlakozott csak, a Parlamentben pedig összesen egy kis érdekképviselet hívott fel a munka beszüntetésre.

Mi a bajuk?

A 2011 végével javasolt költség-csökkentéssel ellentétben – hét tagállam kérése egy milliárd euró helyett 2020-ig 15 milliárdot spóroljanak.  A legnagyobb szakszervezet (FFPE) szerint ez működésképtelenné tenné az uniós végrehajtó testületet.

Miről kéne lemondaniuk?

Állítólag a fizetésük 16 százalékáról, a gyermekeiknek juttatott ingyenes anyanyelvi oktatásról, illetve a nyugdíjuk egy részéről.

Mire jó sztrájkolniuk?

Jön a népharag, hogy “jódogotokban nem tudtok mit csinálni”, örüljetek, hogy itt dolgozhattok és van munkátok.

Ugyanakkor kérdéses, hogy érdemes-e az európai tisztviselői állásokat jóval kevésbé vonzóvá tenni és ezzel az európai közigazgatás minőségét veszélyeztetni, legalábbis néhány ország polgárai tekintetében, akik azt fogják mondani, hogy na ennyiért nem. Persze lesz elég jelentkező a helyükre.

Vonzó-e még az EU tagság? Képes-e az unió magához édesgetni a számára fontos partnereket? Ki tudják-e szakítani a 27-ek Ukrajnát  az orosz befolyási zónából? Ne tévedjünk, az EU-nak ez stratégiai érdeke, nem engedheti meg, hogy egy “második Belorusszia” alakuljon ki szomszédságában.

Az október 28-i ukrán választásokat követően az EU is beszállt a politikai nyomásgyakorlásba. Catherine Ashton,  az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője, valamint Stefan Füle bővítési biztos a választások óta üzengetnek. Legutóbb arra buzdították az ukrán hatóságokat, hogy tegyék végre közzé a választás eredményét, amit még mindig nem tettek meg. Mindeközben az ellenzék (a vasöklű Vitalij Klicsko bokszoló UDAR, azaz Ütés nevű pártjával megsegítve) a választások megismétlését követeli 13 választókörzetben. Itt szerintük biztosan csaltak a hatóságok. Viktor Janukovics elnök Régiók Pártja elvileg még akkor is biztosítani tudná a többséget a parlamentben, ha ebben a 13 kerületben az ellenzék nyerne. A választások egészének hitelességét kérdőjelezné meg ugyanakkor, ha bebizonyosodna, hogy súlyos csalások befolyásolták az eredményt. Mindenesetre érdekes politikai csatározás mehet a háttérben és lassan az előtérben is: hétfőn több ezren vonultak a központi választási bizottság kijevi központja elé tiltakozni.

Az EU szokás szerint ‘kivár’, ám ez a kivárás inkább fakad a Huszonhetek döntésképtelenségéből, habozásából, mint taktikai megfontolásokból. A november 19-i külügyminiszteri tanácsülésen (két hét múlva!) veszik elő a témát, és úgy tűnik, a közösség legkomolyabb fegyvere az lehet, hogy nem írják alá Ukrajnával a tavaly tető alá hozott szabadkereskedelmi és politikai társulási szerződést. Ez így a fűtési szezon előtt valószínűleg vállalható áldozat az orosz gázimportnak kitett országban. A bővítési politika mellett érvelők szerint a helyzet sokkal rosszabb lenne, ha Ukrajna előtt nem állna az a bizonyos ‘európai perspektíva’. Az ukrán belpolitika összetettségére hivatkoznak, és arra, talán az EU tagállamainak sem ártana nagyobb engedményeket kilátásba helyezni Ukrajnának.

Az eset rávilágít egy szélesebb problémakörre: az Európai Unióban a mai napig nincs érdemi stratégiai együttműködés a kül- és biztonságpolitika terén. Joshka Fischer, korábbi német külügyminiszter szerint ha ez így marad, akkor az EU szép lassan provinciális szerepbe szorul az USA, Kína, a feltörekvő dél-kelet-ázsiai nagyhatalmak és az egyre erősödő közel-keleti térség mögött. Ez Ukrajna esetében pedig azt jelenti, hogy a narancsos forradalom után látszólag Moszkvával szemben Brüsszel felé húzó Kijev szép lassan visszatér a közép-ázsiai mímelt demokráciák közé. Az ok pedig egyértelmű, az oroszok köbméterre (földgáz) megveszik a kijevi vezetést, Európa pedig nyomásgyakorló eszközök híján újabb külkapcsolati csatát veszít.

Ma lehull a fátyol: a Bizottság soron következő gazdasági jelentése déltájban tétetik majd közzé, s persze ezúttal is nagy az idegeskedés a padsorokban. A magyar kormányoldal éppen úgy viselkedik, mint a rossz tanuló a bizonyítványosztás előtt; masszívan megy már napok óta a tanárok lehülyézése (ld.: “véres dac, lázadó kétségbeesés remeg a hangjában”) nyilvánvalóan az osztálytársak és a szülők figyelmét elterelendő.

Tegnap például megtudtuk, hogy az IMF-logika egyébként tud jobb lenni az uniósnál, stb., ami persze önmagában is indokolná az ötven botütést Varga miniszter úrnak, de azért mégiscsak arcpirító mindez pont a kormány útszéli (és borzasztóan költséges) IMF-bashingje után, amit néhány hete kellett elszenvednie a lakosságnak. Arról az ocsmányságról már nem is beszélve, hogy talán az EU-nak mégis több joga van belepofázni a dolgokba, már csak azért is mert ugye minden klubban vannak szabályok, meg aztán ott az a rahedli kohéziós forrás (idegen népek adóiból), ami mára az ország egyetlen működőtőke-beruházása. De vissza a lényeghez: az EUrologus nem akarja vakítani az olvasóit, beismerjük, hogy nem tudtuk megszerezni a jelentést a Bizottságból – bár nagyon rajta voltunk, ígértünk és fenyegettünk, de nem sikerült (ergo: vagy nem korruptak a bizottsági köztisztviselők, vagy mi nem tudtunk eleget ígérni nekik). Vagyis, mint mindenkinek, mi is a homályban tapogatózunk, szóbeli infókra támaszkodunk (“No surprise, man, your government does stupid things, this will be in the paper.” vagy “Hungary? Oh, leave me alone!”). Meg hasonlók. Mi persze reméljük, hogy a jelentés fair lesz és azért lesznek benne pozitív tételek is. Közzététel után értékelünk.

Addig bemelegítőnek, itt a tavaszi jelentés.

Kétség kívül a hét politikai eseménye lesz Brüsszelben, hogy Angela Merkel német kancellár, minden európaiak úrnője és parancsolója szerdán tiszteletét tesz az Európai Parlamentben, és elmondja, mit is gondol valójában az EU jövőjéről. (Persze minket magyarokat nem ez, hanem az Európai Bizottság gazdasági előrejelzése köt le szerdán, amiből sejteni lehet majd, hogy kikerülünk-e belátható időn belül a túlzott deficit eljárás alól, és lesz-e harmadik Matolcsy-csomag.)

Mivel az EP brüsszeli plenáris ülésterme életveszélyes, másik teremben hallgatják meg az EP képviselők a kancellár-asszonyt. Az újságíróknak külön akkreditálniuk kell az eseményre, s még így sem biztos, hogy bejut mindenki, csak harminc firkásznak jut hely. Halandó emberek itt követhetik az élő közvetítést.

Merkel egyébként elég embert próbáló szerdát nyom: reggel kormányülés Berlinben, beszéd az EP-ben Brüsszelben, majd irány London, ahol David Cameron kormányfőt próbálja majd jobb belátásra téríteni a hétéves uniós költségvetéssel kapcsolatban.

A hétvégén Merkel jelezte: még öt évig is eltarthat, míg túljutunk az euróválságon. Erre mindenki felkapta a fejét, pedig nem beszélt mellé. Ha csak azt vesszük, hogy a Herman Van Rompuy, az Európai Tanács állandó elnöke által fémjelzett tervezetben szereplő integrációs feladatok közül mit, mennyi idő alatt lehet megcsinálni, Angelanak valószínűleg igaza van. A szerkezeti átalakítások időbe telnek, főleg úgy, hogy az uniós szerződést a jövőre esedékes német választás előtt biztos nem nyitják meg.

Merkelt egyébként Martin Schulz, az Európai Parlament német szociáldemokrata elnöke hívta meg Brüsszelbe. Schulz talán kihívásnak tekinti a felkérést, talán valóbban az EP demokratikus kontrollját próbálja ezzel erősíteni. Az biztos azonban, hogy politikai nagyágyúval tüzel.