Beültünk az étterembe, ahova ön jó ideig nem fog tudni

Más országokban több helyen előfordul, hogy a legnevesebb, három Michelin-csillagos éttermek akár egy metróaluljáróban legyenek, de kapott már csillagot utcai bódé is. Magyarországon eddig csak Széll Tamás és Szulló Szabina képviseltek valami hasonlót: a nemrég Michelin-csillagot kapott Stand mellett a Hold utcai piacon üzemeltettek egy olcsóbb bisztrót is. Hát ennek most vége – de ez volt ebben a cikkben az utolsó negatív mondat.

A piaci bisztró helyett Budán, a Váralagút mellett újranyitott Stand25 ugyanis olyan étterem, amelyben kétféle ételt adnak: olyat, ami egyszerűen csak tökéletesen van elkészítve, így megfelel a legoptimistább várakozásainknak. És olyat, ami bőven felülmúlja ezeket is.

A mostani Stand25-ben, az Attila úton első ránézésre nincs semmi olyan különös, mint a piaci standban: átlagosan elegáns hely, pont olyan, amilyennek egy hasonló éttermet elképzelne bárki, legfeljebb annyi különbséggel, hogy aki az L alakú belső tér egyik oldalán ül, láthatja, ahogy a látványkonyhában készülnek az ételek. A méret is átlagos, hatvan ember fér be. De valójában, úgy tűnik, mindez teljesen mindegy is, nem kell semmi különlegesség ahhoz, hogy meglegyen a közönség: a november végi megnyitó óta folyamatos a telt ház ebéd- és vacsoraidőben is. Hamvas Zoltán, az egyik tulajdonos elmondása szerint volt olyan nap, hogy 30-40 embert kellett elküldeni, akiknek nem volt foglalásuk, csak egyszerűen betértek volna az utcáról, és december 26-ig, amíg az első periódusban foglalni lehetett, már most teljes a telt ház. Szóval úgy tűnik, ez nem az a bisztró lesz, ahová, mint a piacon, az emberek kiszaladnak a munkából egy ebédmenüért, inkább az, amelyik hamarosan a mostani ajánlás (a Bib Gourmand-minősítés) helyett megkapja majd a csillagot, és felzárkózik a többi magyar topétterem mellé.

Pedig egyébként az alapgondolat megmaradt a piaci időkből: most is van ebben a kategóriában abszolút olcsónak számító ebédmenü, két fogást 4500, hármat 5400 forintért (plusz ha olyan fogást kérünk, felárért) lehet enni, azaz ez a legolcsóbb lehetőség arra Magyarországon, hogy valaki megkóstolja egy Michelin-csillagos séfpáros főztjét. Csak most már megvalósult Széllék régi terve, amire a piacon eleinte nem volt lehetőség, és lehet vacsorázni is, rendes étlappal. Sőt: manapság, amikor egy bisztró-jellegű étteremben teljesen megszokott, hogy összesen 5-6-féle étel közül lehet választani, az itteni nagyjából húsz fogás hatalmas választéknak tűnik. (Az á la carte ételek mellett van változó, táblás kínálat, van 15 500 forintos vacsoramenü, és este is rendelhetők külön az ebédmenü fogásai is.)

A kínálat is bővült, de az alap ugyanaz maradt, gondolatban és konkrét ételekben is: egyrészt szinte minden hazai alapanyagokból készül – kivéve az olyasmiket, mint a tényleg Piemontból érkező piemonti mogyoró vagy a marhahús a steakhez –, másrészt továbbra is kaphatóak azok a Széll és Szulló nevével mára már egybeforrt fogások, mint a gulyás, a rakott krumpli vagy a túrógombóc. A különbség a Michelin-csillagos Stand étteremhez képest inkább a külcsín: mintha a Stand25 azokat próbálná megszólítani, akik egy-egy csúcsgasztronómiáról szóló cikk alá azonnal sietnek odakommentelni, hogy az ilyen kis adagokat ők otthon már elmosogatnák, és a séf a különféle kreációk helyett bezzeg biztos nem tudna olyat főzni, mint a nagymama annak idején, amúgy meg az egész csak a gazdag sznobok bulija.

Hát ha valahol, itt biztosan nem így van: egy 2900 forintos, hatalmas adag, tormás céklával tálalt rakott krumplival akár jól is lehet lakni, de ha nem, akkor mellé egy sűrű, 2700 forintos gulyással együtt, amiben több a marhahús, mint a répa, már biztosan. És közben az ízek olyanok, hogy például – és előre elnézést minden szegedi vagy bajai nagymamától, de –

Klág Dávid kollégám írta a Stand25 nagytestvéről, a Standról, hogy miközben ott evett, „csak arra tudtam gondolni, hogy Szulló Szabina és Széll Tamás semmi mást nem szerettek volna ezekkel az ételekkel, csak reprodukálni a gyerekkorunk (az övék, az enyém, és még pár százezer magyar) ízeit, de nem úgy, amilyenek voltak, hanem úgy, ahogy emlékszünk rájuk.” És pont ugyanez igaz a kistestvérre is: Széllék a legtöbb esetben egyszerűen fogták a magyarok kedvenc ételeit, beletették a világszínvonalú tudásukat, és tökéletesre csiszolták azokat. A gulyáson, töltött csirkén, csirkepörköltön, halászlén, rakott krumplin, harcsán, véres hurkán, kacsacombon kívül csak pár olyan fogás van a táblán, ami ne lenne a legtöbbeknek ismerős otthonról: például rib-eye steak vagy őzszűz vadasan.

Ahogy az ország húsz legjobbnak választott éttermében mindenhol, itt is szerepel az úgynevezett Made in Hungary fogás az étlapon: a kezdeményezés szerint adott hungarikumokat kell a séfeknek saját értelmezésükben elkészíteni. A Stand25-ben a durva sóval megszórt, amúgy édes kacsamájat pirított kaláccsal, birsalmaszósszal és egy pohár hat puttonyos Tokajival tálalják, ami tökéletes előétel az édes, a sós és a fanyar ízek együttállásával, még ha kissé túlárazottnak tűnik is (persze valóban elég drága összetevőkből készül): az 5500 forintjával drágább a legtöbb főételnél is.

A két általam kóstolt leves, a gulyás és a halászlé jó példája annak, amiről az előbb írtam. A gulyás „csak” azt mutatja meg, milyen, amikor minden összetevő és az elkészítés is tökéletes: a marha olyan puha, mint a túlfőtt répa, a répa és a krumpli viszont hihetetlenül roppanós és ízes, a fűszerezés meg összetettebb a megszokott paprikauralomnál. A halászlé ennél is többet tud: a lé selymes, mint a tejszín, a hal úgy puha, hogy ettől nem lesz kevésbé karakteres, de a legjobb mégis a kis batyu a levesben, a belsőségből és további húsból készült töltött derelye, ami tulajdonképpen olyan, mint egy esszencia. Minden harapásban ott van minden, ami jó lehet egy halászlében, de mégis van benne valami ismeretlen is.

Nyilván meg kellett kóstolni a rakott krumplit is, ami már ránézésre is pont azt az érzetet kelti, mint amikor az ember anyukája kiveszi a sütőből a vasárnapi ebédet, amire egész héten vágytunk. A külseje pont az ellentéte annak a tökéletes, képzőművészetre emlékeztető megtervezettségnek, ami sokszor jellemzi a gourmet ételeket: a cserépedény oldalára barnán ráégett a kicsordult szaft, az egész tetején meg, mint egy gombóc fagyi, ott a házi tejföl. Pont erre lehetne olyan közhelyes szavakat használni, mint hogy ínycsiklandó. Persze fontosabb, hogy az íze is nagyon jó: minden összetevő szinte hártyavékony, ami miatt remekül keverednek és állnak össze a szájban az ízek. A tormás céklára meg pont az ellenkezője az igaz: a szokottnál nagyobb darabokból áll, így karakteresebb „köretnek” érződik.

Ahogy a gulyáshoz hasonlóan a rakott krumpli is az ismert ízek tökéletes elkészítését jelenti, úgy a vadas megint inkább meglepő, mint a halászlé: az őzszűz belseje puhább és omlósabb még a szalvétagombócnál is, és szaftosabb a vadasmártásnál. És becsúszik itt is azért még egy meglepő apróság, a savanyított répaszeletek pár mustármaggal, ami amilyen jelentéktelennek tűnik, annyira feldobja az egészet. Ez az étlap egyik legdrágább fogása (7900 forint), de 

A tejfölhabos túrógombóc ez után már megint nem tudja azt a meglepetést hozni, amit más étteremben talán tudna: minden a helyén van benne, és könnyű, mint egy mousse, de nem is vártunk mást.

Viszont a palacsinta megint az „én ilyet még soha”-érzést hozza. Már eleve az is szimpatikus, hogy végre vállalja egy fine dining étterem is a palacsintát, és nem gondolja azt, hogy az csak a lehúzós balatoni büfék felvizezett kamunutellával megkent ócskasága lehet. De ez a szinte már a piskótára emlékeztetően tartalmas tészta a házi, mogyoródarabokkal teli krémmel – vagy a kevésbé kiemelkedő, de persze finom, nem túlédesített baracklekvárral – 

Lehet, hogy Budapest elveszített egy formabontó lehetőséget, a sztárséfek piaci standját, egy hónapra előre is visszautasított asztalfoglalás helyett pultok közötti sorban állással, de nyert egy új, a legmagasabb kategóriába tartozó, ahhoz képest viszont elérhető árú éttermet, fine dininggal azoknak is, akik számára ez amúgy valami sznobságra utaló szitokszót jelent.

Hogy nem lehet beférni, az kár. Viszont eléggé érthető.

(Borítókép: Stand 25)