Rudolf Péter: Nem tudtam, hogy még mindig ennyi a fájdalom

A Kossuth-díjas színész-rendezőt, Rudolf Pétert korábban sokan a Fidesz emberének tartották, most viszont, amikor a Vígszínház igazgatói posztjára pályázott, ellenzékinek kiáltották ki; szerinte ez mindent elmond arról az abszurdról, amiben élünk. Viharos pályázat után nyerte el a lehetőséget a főváros legnagyobb színházának vezetésére: miután a színház eddigi igazgatója, Eszenyi Enikő újra beadta pályázatát, az igazgatónőről több tucatnyi volt vagy jelenlegi vígszínházi munkatárs állította, megalázó, megengedhetetlen módon bánt velük, visszaélt hatalmával. Eszenyi így végül visszavonta pályázatát.

Rudolf Péter a Vígszínház új igazgatójaként elmondta, Eszenyi színészként nem lép többet a Víg színpadára, de korábbi rendezései felújító próbáira visszajöhet az intézménybe, bár ezen a döntésen többen felháborodtak. Erről is kérdeztük Rudolf Pétert, és arról is, miért gondolja, hogy egyes szerepeket azért nem kapott meg korábban, mert besorolták politikailag, vagy hogy merészség volt-e már igazgatóként aláírnia egy nyílt levelet a Színművészeti Egyetem kapcsán.

Ha egy nem politikai okból kinevezett, hanem a színházat régóta vezető, szakmailag elismert igazgató mellett más is beadja a pályázatát az igazgatói címre, óhatatlanul lesznek, akik ezt ellenséges gesztusként értékelik. Érdekelte ez, amikor eldöntötte, beadja a pályázatát a Vígszínház vezetésére?

Nemhogy nem jutott eszembe, de soha nem is értettem ezt a hozzáállást. Egy pályázat lényege az, hogy megnyíljon a tér új gondolatok számára. Én épp azt tartom abszurdnak, ha bárki úgy tekint a színházra, mintha hitbizományba kapná, hogy aztán továbbörökítse a családjára. Nem is egészséges, ha egy színházra nem pályáznak. Nem merült fel bennem, hogy zavarban kéne lennem.

Sokan mondják, hogy felesleges manapság pályázni, úgyis le van futva előre az egész. Felmerült önben, hogy a politikának esetleg már megvan a döntése, akármit is ír bárki a pályázatába?

Nekem mint pályázónak az a dolgom, hogy írjak egy jó pályázatot. Jogos a felvetés persze, mi alapján születnek meg ezek a döntések, fű alatt vagy sem. Rálátásom sosem volt. Elhangzanak ígértek, aztán azt valami felülírja; sok csalódott emberről tudok, aki ennek áldozata lett. Ezek játszmák. Nem érdemes belebonyolódni. Az is felmerült bennem az elmúlt évtizedekben, hogy a felesleges körök megalázó lefutása helyett nem logikusabb-e meghívni embereket a pályázatokra. De ezúttal nem tettem fel ilyen típusú kérdéseket magamnak. Jellemző rám, hogy hosszasan hezitálok, de ha végül döntök, akkor abba beleállok.

Kapott bármilyen informális jelzést „fentről”, hogy mennyire esélyes a pályázata?

Nem lobbiztam. Ha ezt állítom, sokszor látom beszélgetés közben a tamáskodó tekinteteket, de tényleg nem. Jobb így a közérzetem. Ez akár még gőgnek is tűnhet, de azt gondoltam, hogy negyven év alatt megfordultam a szakma minden pontján, és ez a tény lehet érv mellettem. Most értem oda, hogy ne azon törjem a fejem, mi az én következő projektem, hanem azon, hogy másokat hogyan tudok helyzetbe hozni. Megvan bennem a kellő alázat: bár megmaradtak a magam tervei is filmről, tévéről és a többiről, de most vagy zárójelbe kerülnek, vagy a színház javára fordíthatóak lesznek.

Éreztem, vagy most lépem ezt meg, vagy soha többé.

Sokáig jellemző volt rám, ha sikerült valamit létrehoznom, már emeltem is fel a fejem, hogy mi lesz a következő ügy, mintha kipipáltam volna valamit egy listán. Ez a folyamatos nyugtalanság elült bennem. Ráadásul 18 évet töltöttem el a Vígszínházban; ez a tér úgy beszippant, hogy azt a köteléket nem tudod elvágni.

Az első sajtótájékoztatóján is elmondta, mennyire mágikus tér a Víg nagy, 1200 férőhelyes nézőtérre nyíló színpada. Nem fél, hogy elragadja ennek a pátosza, és végül mentséggé válik a nagyszínpadi műsorpolitikára a nézőtér mérete?

Nem. Szögezzük le, bárhol lehet jó színházat csinálni, a nézővel való találkozás bármilyen placcon összejöhet, de az a színész, aki nem játszott ezen a színpadon, lemarad valamiről. Hadd rángassak ide egy sporthasonlatot. Sok helyen fociztam életemben: leeresztett medencében, lakótelepen a hintázókat kerülgetve, és játszottam a telt házas Népstadionban is. És azért abba beleborzong az ember. A stadionban azt éreztem, hogy az én emelkedésem, ami normál helyzetben, mit tudom én, 42 centi, ott biztos, hogy legalább 50.

Egyszer olvastam egy cikket arról, hogy egy feltámasztott autón ügyködő japán nő gyereke a garázsban meglökött valamit az állványon, és rázuhant a kocsi. És a nő felemelte az autót. Súlyemelő világcsúcs. Létrejött egy olyan koncentrált pillanat, amelyben az – ezek szerint mindnyájunkban meglévő – energiákat össze tudta sűríteni. Ilyen a stadionban játszani, és ugyanez van meg a Vígszínházban is. Hozzáteszem, ez a lényeget nem szabad, hogy érintse, mert ha a színész koncentrált, akkor megszűnik a külvilág, de mégis van egy megfoghatatlan kapcsolat a nézővel, létrejön egy, a tudósok által egyelőre még nem mért energia. A Vígben a mérőeszköz a piros sávba csúszna.

Azt mondta, fejébe vette, hogy a pályázatban csak a szakmai kérdésekre koncentrál. De aztán közbeszólt az élet, és nyilvánosságra kerültek a másik esélyes pályázóval, Eszenyi Enikővel szemben megfogalmazott vádak a megalázásokról és a megengedhetetlen bánásmódról. Mit érzett? Eszébe jutott, hogy ettől nőttek az esélyei? Vagy hogy így már nem tiszta a pályázat?

Először is az ember nem így akar igazgatóvá válni. Bevallom, ijedséget éreztem, mert egyértelmű volt, hogy bármilyen döntés születik, az rengeteg fájdalommal és indulattal terhelt lesz. Látszott, hogy minimum valamilyen kommunikációs probléma jelen van a társulaton belül. Előtte pedig még politikai kérdéssé tettek egy tüntetésen való részvételt vagy távolmaradást. Mindezek béklyóként tapadtak és tapadnak az egész helyzetre, elvonva a figyelmet a tisztán szakmai kérdésekről.

A valódi kérdés egy ponton túl az volt, mi történik a színházzal, ha kiírnak egy új pályázatot, ráadásul a vírushelyzet közepén. Mikor dől el akkor a jövő? Ez fontos kérdés volt, mert a Víg a Pestivel együtt akkora színház, hogy ha a színészei nem tudnak tervezni az évadukkal, az az egész magyar színházi életet befolyásolja. Úgy éreztem, gyávaság lenne kiszállni. Persze egy másodpercig sem akarom azt sugallni, hogy valami áldozatot hoztam, hiszen nyilván az volt a célom, hogy megnyerjem a pályázatot. Nekem nem dolgom ítélkezni. Nekem békét kell teremtenem.

Nem igazgatóaspiránsként, hanem egyszerűen színházi rendezőként szembe kellett néznie saját magával, amikor az üvöltözésekről és elviselhetetlen munkakörnyezetről szóló vádakat hallotta? Volt olyan eset valaha, amire vissza kellett gondolnia, vajon az belefért-e?

Hogy mi történik egy színházi próbán, hogy mi hangozhat el, mi nem egy testedet-lelkedet igénybe vevő folyamat során, azt irgalmatlanul nehéz megítélni kispolgári attitűdből. Sokféle útja van annak, hogy egy rendező eljuttassa a színészt A-ból B-be, elemzéstől a hiszterizálásig. Én magam az elemzés híve vagyok, de tényleg sok út van, hogy néha aztán csoda születhessen. Visszafelé pedig mindenki másként lát már sok mindent.

Korábban elmondta, bár Eszenyi Enikő színészként többet nem lép a Vígszínház színpadára, az általa rendezett előadások felújító próbájára visszajöhet a színházba. Ezt a döntést, mármint a második felét többen kifogásolták.

Azt gondoltam – egyetértve Enikővel –, az a tény, hogy nem kíván színpadra lépni ebben a színházban a jövőben, de a felújító próbákat végigcsinálja, illetve én egyeztetek vele a szerepátvételekről, a legkorrektebb és a színház érdekeit leginkább szolgáló megoldás. Nekem az a dolgom, hogy húzzak egy vonalat, és erre mindenki mást is megkérek.

Én nem vizsgálódom, én évadot készítek, és nem feltépni, hanem behegeszteni szeretném a sebeket.

Az a célom, és az teszi a legjobbat az egész szakmának, ha ez a színház elkezd működni. De most szembesültem ezzel a helyzettel; nem tudtam, hogy még mindig ennyi fájdalom van jelen, bár jobban izgat a társulaton belüli, mint a kívülről érkező indulat, még ha – remélem – jobbító szándékból ered az is. Még végig kell gondolnom ezt a kérdést, nem számítottam rá, hogy még mindig ilyen élesek az indulatok.

Ha valaki a bátorságát összeszedve kiállt a nyilvánosság elé, és elmondta, őt megalázta Eszenyi Enikő, de most újra úgy kell színpadra állnia, hogy az, akiről a vallomása szólt, rendezőként újra valamiféle hatalmi pozícióban van vele szemben, az okozhat rossz érzéseket benne.

Jelenleg folyik egy vizsgálat az ügyben, addig valamit kezdeni kell az ártatlanság vélelmével – ezt mondtam Marton tanár úr esetében is. Még egyszer mondom: én nem vizsgálódom, én nem vagyok bíró, még ha nyilván ki is alakult bennem egy összkép. Bonyolult helyzet. Mennék, néznék előre, és közben nem léphetek túl emberek érzékenységén.

Egyébként azt gondolom, igazán nagy lelkierőre Enikőnek van szüksége ahhoz, hogy ebben a helyzetben bejöjjön a színházba.

Az emberek egy részének szerintem fogalma sincs, mit jelent egy felújító próba: ilyenkor a repertoáron lévő, futó előadásokat kell újra összerakni, szerencsés esetben mindenki tudja a dolgát, volt előtte szövegösszemondó próba, és ha mindenki belefektette a munkát, le is megy egyben az előadás. Természetesen nem zárhatjuk ki, hogy a rendezőnek vannak meglátásai vagy akár új ötletei, de én úgy éreztem, ennek bele kell férnie ebbe a szituációba. Hiszem, hogy mindenki tanult ebből a történtekből.

De ez még egy nagyon jelen idejű ügy, amiről azért is nehéz beszélnem, mert nem jó, ha a társulat a sajtóból értesül az álláspontomról. Nem arról van szó, hogy engem ne kavart volna fel az egész, vagy ne akarnék döntéseket hozni, de a társulat velem kell, hogy tisztázza a Vígszínház jelenlegi belső ügyét, és nem lehet, hogy interjúkból értesüljenek róla.

Amikor három éve beszélgettünk, szóba került, hogy sokan jobboldali művészként könyvelték el önt, amire azt mondta, ezt kikéri magának, és különben sem tud mit kezdeni azzal, hogy ki hova sorolja be. Ehhez képest a mostani pályázati procedúra alapján a közbeszédben hirtelen ön lett a liberálisok, a baloldal jelöltje, a látszólag a jobboldal által támogatott Eszenyi Enikővel szemben.

Ez mindent elmond. Innentől erre a kérdésre már nem is kellene válaszolnom. Ez tökéletesen leírja azt az abszurditást, amiben létezünk. Én nem mozdulok, ezért is vagyok unalmas riportalany: ugyanazt mondom évek, évtizedek óta. Mint a kárpátaljai falvak, amelyek hol ehhez, hol ahhoz az országhoz tartoztak a történelem során, miközben értelemszerűen nem változott a helyük. Egy kicsit én is így érzem magam.

Most azt látom, ha visszanézek, hogy sokkal jobban befolyásolta az életemet az, hogy éppen hova soroltak, mint hittem.

Most már tisztán látom, hogy miért nem kaptam szerepet bizonyos helyzetekben, vagy miért nem írták le a nevem bizonyos újságok.

Azzal vádoltak, persze nem szemtől szemben, hogy azért hozhattam létre bizonyos dolgokat, mert be vagyok csatornázva a hatalomhoz. Nyilván csak ebben a koordinátarendszerben tudtak gondolkodni. De valójában mindig hátrébb ugrottam, ha a hatalom a képbe került, kifejezetten kényesen ügyelve arra, hogy ne érhessen ez a vád. Teljesen mindegy, hogyan éltem, mindenki felépíti a saját történetét, a valóságtól nem zavartatva.

Azt mondja, voltak olyan szerepek, amelyeket azért nem kapott meg, mert jobbosnak tartották?

Az ilyesmi mindig fülön csíphetetlen. Ha belépsz egy térbe, valahogy érzed, hogy mi pörög ott, még ha ez megfoghatatlan is. De nem vagyok már keserű, mert némi elégtétellel veszem tudomásul, hogy – hála a jóistennek – szép lassan sikerült ezt a tömböt összezsugorítanom, átrendeznem ezt a fiókrendszert. Most valószínűleg asztalost kell hívni.

Mindezzel még kilencvenes években szembesültem először, amikor itt forgatott Robin Williams. Ez egy pimf kis történet, de leírja a lényeget. Nekem kis szerepem volt a filmben (a Hazudós Jakab című filmet forgatták részben Budapesten – K. B.), de a történet jellege miatt heteket töltöttem az amerikai sztárokkal, magához tért az angolom, végül már az európai jogról és az esküdtrendszerről beszélgettünk Robin Williamsszel, amire nagyon büszke voltam. Fantasztikus pali, lenyűgöző személyiség volt, nagyon kiütött, ami történt vele. Sok magyar színész szerepelt a filmben Darvas Ivántól Margitai Ágin át Kulka Janiig. Williams a sajtótájékoztatón azt mondta, nagyszerűek voltak a magyar színészek, és példaként engem említett, talán mert egyszerűen én voltam a legtöbbet a csapattal. És erről legalább ötféleképpen számoltak be a lapok, attól függően, hogy melyik újságnak milyen volt a viszonya hozzám. Az egyik véglet szerint Robin Williams azt mondta, olyan nagyszerű színésszel, mint Rudolf Péter, még sosem dolgozott, a másik oldalon meg mindenki szerepelt a felsorolásban, csak én nem. Ha addig nem is, akkor észrevettem, egy sima hír is mennyire megfürdethető az újság szubjektív viszonyában azzal, akiről szó van.

Azt mondja, voltak olyan lehetőségek, amelyeket csak azért kapott meg, mert besorolták politikailag?

Azt hiszem, több mindentől estem el. Ez bizonyíthatatlan.

A dolog pozitív oldalával nem is szembesült?

Persze nyilván ez hozhatott is munkát, ugyanezzel a logikával, a lényeg, hogy mindez tőlem független volt, ki-ki lejátszotta magában, amit le akart játszani. Már dühöt sem érzek emiatt, inkább végtelen szomorúsággal tölt el. Hogy mit gondolnak rólad a hátad mögött, az nem derül ki a szemtől szembeni beszélgetésekből. Ha van egy ügy, és arról én megfogalmazom a véleményemet, ha az egybeesik az adott párt gondolatmenetével, akkor azon az oldalon kerülök címlapra. Pedig én ugyanazt mondom, akármelyik oldal is van hatalmon. Amúgy is lehetetlen, hogy egy párt önmeghatározása lefedje egy ember gondolkodásmódját.

Változott most ez azzal, hogy színházigazgató lesz? Sokszor hallom színházigazgatóktól, hogy „én magánemberként kiállnék ezért vagy azért az ügyért, de igazgatóként felelősséget kell vállalnom több száz munkavállalóért”.

Jó kérdés, hogy ha színházigazgatóként megszólalok, akkor képviselem-e azt a több száz embert. De nem képviselhetem, csak akkor, ha megszavaztatom egy-egy fontos kérdésben a társulatot, és onnantól mondhatom, hogy ez a Vígszínház álláspontja. Én ezt az egészet csak akkor tudom végigcsinálni, ha önmagam maradhatok. Magánemberként és igazgatóként ugyanazt kell képviselnem.

Ezek szerint amikor aláírta a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) átalakításáráról szóló törvényjavaslat visszavonását kérő nyílt levelet, nem mérlegelte, hogy innentől azt lehet mondani, a Vígszínháznak olyan igazgatója van, aki aláírt egy ilyen dokumentumot?

Az a levél kifejezetten a tárgyalásra buzdított, és ezzel tökéletesen egyetértek. A petíciók aláírásával általában az a problémám, hogy maguk is fekete-fehér szituációkat teremtenek, leegyszerűsítőek. Az SZFE kérdését is összetettebben látom. Van miről beszélgetni.

Nem is az foglalkoztat, hogy botrány lesz-e abból, amit mondok, hanem hogy mennyi ügy kapcsán kell véleményt megfogalmazni. A Dürrenmatt darabra szeretnék koncentrálni, az évadra, az újraindulásra, de folyamatosan egy politikai elemző szerepébe kényszerülök. Igyekszem korrekten megfelelni a feltett kérdésekre, de ebben a mennyiségben ez lassan már a színházi munkám rovására megy.

Bár csak másfél évre szól a kinevezése, többször elmondta, hogy másfél plusz öt évre tervez. A jelenlegi politikai klímában nem naivitás elhinni, hogy másfél év múlva majd csak az elért szakmai eredményei alapján döntenek a következő pályázatról?

Ez nem rajtam múlik, így felesleges is a helyzet elemzésébe bonyolódnom, de mivel minden arra utal, hogy végül is konszenzusos megoldás született a kinevezésemmel, ha jól teszem a dolgom, ha nem siklik félre szakmai értelemben a dolog, ha a koronavírus ellenére is végig tudom csinálni ezt az évadot, ha eladjuk a bérleteket és boldog lesz a közönség, akkor különösnek tartanám, hogy ennyi érzékeny, furcsa, hektikus hónap után újra megbolygatnák ezt a helyzetet.

Biztos benne, hogy konszenzusról volt szó? Kívülről nézve azért úgy tűnt, mintha lett volna némi nézetkülönbség a kormány és a fővárosi önkormányzat között Eszenyi és az ön személyét illetően.

Ha így lett volna, ki lehetett volna írni egy új pályázatot. De nem tudok mások fejével gondolkodni, és lesakkozni egy olyan szituációt, amire nincs rálátásom. Én csak azt tudom, hogy a sajtótájékoztatón sem a kormány, sem a főváros jelen lévő képviselője nem érezte szükségét, hogy politikai beszédbe bonyolódjon, és ez nagyon jól esett. És megkaptuk a minisztériumtól az ígért támogatást, ami szintén megnyugtató.

Nem érzem, hogy remegnie kéne a gyomromnak.

Kell igazgatóként igazodnia bármihez? Meg kell hívnia mondjuk neves jobboldali rendezőket, hogy fel lehessen mutatni az arányokat?

Szerintem senki nem vár el ilyesmit. Egyáltalán nem gondolom, hogy bárki beleszólna, hogy mit csináljak. Akkor nem született volna ez a döntés a személyemet illetően. A pályázatomban leírtak alapján szeretnék működni. Az ott megfogalmazott elvek alapján fogunk vagy nem fogunk meghívni bárkit.

A sajtótájékoztatón ismertette az évad bemutatóit. Az évadterv nem lett megdöbbentő; nincs benne semmi olyan, amivel berúgná az ajtót, és amire azt lehetne mondani, na, ilyen még nem volt.

Nem gondolom, hogy nem vállalunk rizikót, hiszen például a Pesti Színházban csak kortárs darabokat mutatunk be. De az nagyon veszélyes lenne, ha olyat akarnánk bemutatni, amilyen még soha nem volt! Nem akarok rágörcsölni a kezdésre. A lényeg, hogy nagyon fontos kérdéseket járunk körbe az előadásokkal. Az öreg hölgy látogatása egy olyan közösségről szól, amely, miközben elárulja a közösség egy tagját, a végén egy görög kórusba összeállva mantrázza, az önfelmentő érvet, hogy „Hiszen mi nyomorgunk!” A Kabaréban mérgező eszmék kúsznak a mindennapokba, és állítanak morális választás elé minden szereplőt. Béres Attila teszi színpadra a maga új olvasatát.

És a kortárs darabok is mind minket érintő kérdéseket feszegetnek.

Csodálatos történeteket hallottam arról, hogyan viszonyultunk a vírus miatt az öregekhez, a szüleinkhez, milyen kötelező óvással és ölelő karral – ez jó hozadéka lesz ennek a történetnek.

Florian Zeller Az apa című darabja – ami az első bemutató lesz a Pesti Színházban, Valló Péter rendezésében – egy öregedő, demenciával küzdő ember szemszögéből mutatja a világot, és ez most egészen mást jelent, mint amit három évvel ezelőtt jelentett volna. A kő, Mihail Dočekal rendezésében, és a Bella Figura, Török Ferenccel, magyarországi ősbemutatók. A nagyszínházban pedig a Szerelmek városa, amit nem véletlenül választottak meg a legjobb huszadik századi francia filmnek. Vadromantikus zenedráma lesz, Vecsei Miklós átiratában. A rendező, ifj. Vidnyánszky Attila fogalmazta meg a sajtótájékoztatón, hogy a színháznak „súlyos” időkben nem árt játékosnak lennie; érdekes, hogy ez a film 1944-ben készült a megszállt Franciaország nem megszállt részén. És nálunk is tele voltak a színházak a világháború alatt, mert bemenekültek az emberek a borzalmak elől. Így áll fel az évad.

Persze a tervezgetések első fázisában „járvány tematikában” kezdtünk gondolkodni, de aztán úgy gondoltuk, ha végre visszatérhetnek a nézők, ki akarnak szabadulni ebből a rémületből, nem újraélni azt. De én ezzel együtt sem tartom ezt egy óvatoskodó évadnak.

(Borítókép: Barakonyi Szabolcs / Index)