Ókovács Szilveszter kőkeményen beleszállt szinte mindenbe és mindenkibe

Mint azt korábban megírtuk, a Magyar Állami Operaház élére – a tavaly eredménytelennek nyilvánított után – másodszor kiírt pályázatra tizenegyen jelentkeztek: a kilencfős szakmai bírálóbizottság kilenc szavazattal egyhangúan – az időközeben Ókovács Szilveszter által elbocsájtott – Kesselyák Gergely karmestert találta a legalkalmasabbnak a pozícióra, a második hat vokssal Miklósa Erika operaénekes lett. Ókovács Szilveszter tőlük messze leszakadva mindössze két szavazatot kapott, az ő pályázatát tehát egyáltalán nem támogatta a bizottság, ennek ellenére Csák János kulturális és innovációs miniszter őt nevezte ki további öt évre az Operaház élére (joga van ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja a bizottság ajánlását).

Ókovács Szilveszter az Index Kibeszélő című podcastműsorában azt mondta, nem hozza nyilvánosságra a pályázatát, mert ez „egy munkaanyag, nem a nyilvánosság számára készült, annál sokkal őszintébb például”.

Miért is kéne az Operaház belső dolgait a nyilvánosság elé vinni?

– tette fel a kérdést, és szerinte ezen még az sem változtat, hogy az Operaház közpénzből működik. Ez az álláspont azért is érdekes, mert Ókovács korábbi pályázatai az interneten elérhetők: az első, 2012-es pályázatot ide kattintva, a 2017-est pedig ide kattintva lehet elolvasni. A mostani, 2023-as pályázat azonban – egyelőre? – nincs fönt a neten.

A minisztérium viszont törvényi kötelezettségének eleget téve eljuttatta a pályázatot a Pest Vármegyei Kormányhivatalhoz, „mely szerv – a vonatkozó kormányrendelet szerint – gondoskodik a sikeres pályázat megismerhetőségéről, nyilvánosságának biztosításáról”. Az Index a lehetőséggel élve – a magyar sajtóban először – elolvasta az immár nyilvános pályázatot, amelyben

A táncművészek ekézése

A Magyar Nemzeti Balettet működtető Magyar Állami Operaház és a Magyar Táncművészeti Egyetem (MTE) konfliktusával az Indexen többször foglalkoztunk. A vita a párhuzamos képzés miatt kialakult ki, de a pályázat ennél mélyebb összefüggéseket sejtet.

„A magyar táncszakma a hatvanas évek eleje óta kicsi és belterjes, többen mindenhol ott vannak, kéz kezet mos alapon szövi át a szívességi háló ezt a világot. Az ide hazaérkező nemzetközi étoile, Solymosi Tamás (ő a Magyar Nemzeti Balett igazgatója – a szerk.) kérlelhetetlen minőségpártisága engem megragadott, másokat pedig elkeserített, mert régi, születéstől fogva birtokolt, vagy akár szerzettnek gondolt pozíciójukat érezték veszélyben. Természetesen a hazai szakírók egy része – talán éppen azok, akik az irigység és a dafke meg nem értés sötét sarkaiba húzódtak vissza, és az összes maradék vitriolos fiolát felpattintva írják a maguk nosztalgiázó regösénekét a hajdanvolt magyar dicsőségről, amikor elég volt a pantomim is a tiszta figurák és elemek helyet –, nos, tehát ők készek voltak minden előadást lehúzni, minden lépést nevetségessé tenni” – írja Ókovács, majd hozzáteszi:

Sajnos ki kell mondani, hogy miként a hazai színészoktatás, a filmesképzés vagy más lestoppolt szellemi műhelyek, úgy a magyar táncképzés és táncszakírás is rendszerváltás előtt áll, amelyet nem lehet megúszni. Ideje volna itt is elkezdeni, az OPERA ehhez az érzékeny átalakításhoz a klasszikus balett terén, egyetemi szinten is kész segédkezet nyújtani.

Ez a segédkéz azt jelentené Ókovács elképzelésében, hogy az OPERA mindenkori balettigazgatójának (vagy delegáltjának) kellene betölteni a Magyar Táncművészeti Egyetem balettszakmai rektorhelyettesi posztját. Ennek a szakmai pozíciónak a megszerzése és a klasszikusbalett-képzés felügyelete nélkül, mint írja, ez a rendszer nem működtethető a számukra.

amelyet a főigazgatói pályázatokat elbíráló szakmai bizottság a minisztérium által nyilvánosságra hozott összegző véleményében a két szavazatot szerző Ókovács Szilveszter neve mellé írt: „kihívásokkal terhelt időszakon vezette át az Operaházat, de pályázatának egyes pontjaiban feltételhez köti az intézményi együttműködést”.

Sajtóban kirobbant vita

A rektorhelyettesi pozíció megszerzését később a pályázatban azzal egészíti ki, hogy a balettigazgató vigyen osztályt is az egyetemen, az OPERA mindenkori főigazgató-helyettese kerüljön az MTE kuratóriumába vagy felügyelőbizottságába, illetve az OPERA Balettintézete legyen az MTE felhordó iskolája, vagyis tőlük jelentkezzenek a gyerekek az egyetemre. Mint írja, hasonló szisztéma működik az SZFE-n, és a szerinte a modellváltás küszöbén álló Zeneakadémián is van erre százéves gyakorlat.

„A magyar táncszakma kicsi, zárt, és a túlélésre rendezkedett be, még a kritikusok is részei az érdekközösségnek, amelyet a közös múlt és a neveltetés csirizel össze” – írja később újra, kijelentve, hogy a lapok elve leosztottak. Szerinte az egyetem a kialakult helyzetet nehezen viseli, ingerli őket a Magyar Nemzeti Balett léte, a versenyeredményeik. „Többször robbantottak már ki emiatt sajtóbéli vitát is” – írja Ókovács, és utal egy Indexben megjelent interjúra. Szerinte a rektorasszony – úgy véli, a kuratórium elnöke által felbiztatva – „megint a liberális sajtón keresztül sajnálta le az OPERA fizetős képzését”.

A főigazgató azt nem írja, hogy kilenc Kossuth-díjas táncművész éppen az ő Édes Néném kezdetű, az Origón megjelent és az egyetemet erősen bíráló egyik írására reagálva írt először tiltakozó nyílt levelet. Szerinte „a Magyar Táncművészeti Egyetemet ugyanaz a kör és az ő szellemi »leszármazottai« vezetik, mint a rendszerváltás előtt: az SZFE átalakulás előtti helyzetét találjuk itt is.”

Édes Néném

Ha már az Édes Néném-sorozat szóba került: a 200 oldalas pályázatból mintegy 40 oldalt tesznek ki a „gyakran ismételt kérdések”, amelyek alapját Ókovácsnak ez az Origón megjelent publicisztikai sorozata adja. Ez bizonyos fordulatokból is kiderül, a „Miért volt szükség szláv évadra?” kérdésre a válasz például így kezdődik: „Önnel ellentétben én úgy látom most már jó pár éve, hogy kifejezetten hiátusa van minálunk a szláv operazenének” – írja Ókovács, és ha nem ismernénk a levélsorozatot, nem tudnánk, kivel vitatkozik. (Az Édes Néném megszólítást Mikes Kelemen használta, amikor a száműzetésből írt.)

A „Miért kell ennyiféle címet játszani?” kérdésre így felel: „A válasz szorosan összefügg a múlt heti levél második válaszával.” Egy másik alkalommal pedig ezt olvassuk: „Tényleg remek kérdést hagytam a levélfolyamon belüli két hónapos sorozatunk végére” – csak nem tudni, a levélfolyam a pályázat keretein belül mire is utal.

Az Index a dolgozatban egyébként másodszor is előkerül: táncművészet után a külföldi beágyazottságról szóló fejezetben. „Az Index néhány héttel ezelőtti cikkének tartalmával megmosolyogtató módon ellentétes a valóság” – írja Ókovács, majd felsorolja azokat a külföldi turnékat és a nemzetközi sajtóban történt említéseket, amelyeket hozzánk is eljuttatott, és amelyet közöltünk is.

Az említett cikk azonban nem azt állította, hogy a Magyar Állami Operaház ne turnézna a világban: azt írtuk, hogy a tárca legfőbb kifogása az lehet – és azért írták ki másodszor is a pályázatot –, hogy a Magyar Állami Operaház nem látszik, nem került fel a nemzetközi térképre – szemben a Müpával, amelyet a Wagner-napok miatt például külföldön is jegyeznek. Az Operaház nemhogy a Bécs–München-tengelyen elhelyezkedő első vonalához nem tartozik, de az európai operajátszás második vonalának (Graz, Stuttgart) szintjén sincs, írtuk.

Az Erkel és az Operettszínház

Többször foglalkoztunk az Erkel Színház lehetséges leválasztásával a Magyar Állami Operaházról, ezzel kapcsolatban Ókovács 2022 januárjában úgy nyilatkozott, hogy az Erkel Színházat akár el is tudja engedni egy „papírforma szerint sok musicalt játszó” befogadószínház kedvéért. Most azt írja, hogy jelenleg nincs akkora énekesi-táncosi-karmesteri létszám, amely lehetővé tenné, hogy széttagoltan működjön a minőségi hazai operajáték.

„Sem az Erkel Színház elszakítása és az Operaházzal történő esetleges rivalizáltatása nem vezetne célra, sem az OPERA Eiffel Műhelyházának leválasztása nem tenne jót (…) a magyar operaéletnek” – írja. A pályázat szerint az Erkel Színház multifunkciós befogadóintézménnyé válna, amelyet a Magyar Állami Operaház működtet, és önmaga is játszik benne, ám már jóval kevesebbet, mint korábban. „Így áll vissza a valaha volt városi színházi modell, hisz a nagy, erőszakos közönségbővülés, és az opera/balett dominanciájának ideje lejárt.” A pályázat végén a magyar rémálom? című fejezetben (minden fejezetcím kisbetűvel kezdődik) ír arról a nem kívánt lehetőségről, hogy az Erkelt át kell adni a musicaliparnak, ahol hatalmas nézőtérrel sok pénzt keres majd vele valaki.

Ókovács megelőző csapásként kitér egy másik híresztelésre is: „De hasonlóképpen zavarná a működést a Budapesti Operettszínháznak a politika által többször is meglebegtetett OPERA-hoz csatolása: a két intézménynek nemcsak tradíciója és repertoárja, hanem teljes társadalmi-szociális közege, művészi dimenziója, árfekvése is más, zenekartól-énekkartól énekeseken-táncosokon át a közönségig alig van átfedés. Hiba és példa nélküli is volna összevonásuk.”

Összecsapott munka, zenekari mutyik

A pályázat tehát részben kultúrpolitikai kérdéseket feszeget (ilyen a belterjes táncművészet ekézése, de a lehetséges intézményi változások elleni tiltakozás is), részben felpanaszolja a nehézségeket. Az Andrássy úti Operaház felújítása ilyen fájó seb ezek szerint a mai napig.

„Az Ybl-palota 2022 tavaszi »befejezése« sok kérdést felvet, nekem pedig legalább ehelyütt őszintén válaszolnom kell. 

jelenleg másfél ezer soros az a táblázat, amelybe ezeket gyűjtjük. Valójában az Operaház nem »kész lett« márciusra, hanem »abba az állapotba került«, hogy ugyan nagy művészi és komfortkockázattal (tehát nem életveszéllyel), de előadásokat tarthassunk benne” – írja, majd felsorolja, milyen színpadtechnikai problémák szoktak előfordulni. A hivatalos átadás óta is folyamatos munka zajlik, „ugyanakkor tetten érhető a letudott feladat építőipari ernyedtsége is”.

Mindemellett panaszkodik a sok nehézséget okozó, és végül felmondott kollektív szerződésre, a szakszervezettel való lehetetlen együttkormányzásra és a dolgozókra is, mert „a szocializmus örökségét leküzdeni a fejekben a legnehezebb: a »bármit csinálok, úgysem tudtok kirúgni«, »bármennyire nem vagyok már alkalmas, kötelességetek eltartani«, »hogy képzelitek, hogy nem adtok szerepet«, »mindegy, de ez a százéves hagyomány« típusú mondatok ugyan egyre ritkábban hangzanak el, de akárhogy szeretném, kevésbé a mi munkánk, inkább az idő múlásának következményeképpen vannak eltűnőben. De még vannak.”

A dolgozók bírálatának sorából nem marad ki a zenekar sem: „A Magyar Állami Operaház egy munkahely. Nem érzem triviálisnak ezt kinyilatkoztatni, mert rendszeresen futok bele még ma, 12 év után is olyan mondatokba, amelyekből az tükröződik, mintha szívességet tenne a véleménymondó, hogy befárad hozzánk, vagy kikéri magának, ha a munkahelye szeretné megmondani, mikor van szükség a munkájára” – írja Ókovács, majd így folytatja:

„Az OPERA zenekarának krónikus problémája volt, hogy magát se vette komolyan nagyon sokáig. Ahogy Ferencsik János Állami Hangversenyzenekar egyáltalán nem viccelt azzal, hogy ők hangversenyzenekar és nem próbazenekar, úgy az OPERA szerényen bérezett együttese sem vitte túlzásba a permanens odaadást. Tizenöt-húsz éve (ami az intézmény életének utolsó 15%-a!), ha valakinek jobb dolga volt, még mindig beküldhette a tanítványát maga helyet az árokba játszani. Mindennaposak voltak az önhatalmú mutyik akár még néhány éve is: volt, hogy a fülem hallatára cserélte el egy muzsikus az esti előadását – 18 óra után pár perccel, szinte a kezdés előtt!”

És megkapják a magukét a nézők is: a krízisek felsorolását tartalmazó fejezetben szól a Covid és az Operaház felújítása miatti nehézségekről, és arról, hogy az „intézmény bérletrendszere az ötévados Andrássy úti pauza miatt gyakorlatilag elkopott, de a hűséges nézők is sajátos poszt-Covid-szindrómában szenvednek: sokkal kevesebben és sokkal kevesebbet vásárolnak, sokkal rövidebb távra”. Míg az utolsó operás „békeévben”, a bezárás előtti 2016–2017-es idényben 32 ezer bérletet adtak el (ami a színházi helyek 40 százaléka), addig ez a szám 2022-ben 9 ezer volt, ami a székek tíz százalékát jelenti.

A csapat

Ókovács Szilveszter a pályázatában azt is leírja, kiket tud a csapatában. Ilyen Főző Virág főigazgató-helyettes, Kocsár Balázs főzeneigazgató (vele ezek szerint a lejáró szerződése ellenére tervezett közös munkát), Almási-Tóth András művészeti igazgató, Solymosi Tamás balettigazgató, Várda Gergely színpadi műszaki igazgató, Józsa Anna főépítész és Dér Orsolya gazdasági igazgató. A jövőről való művészi gondolkodásban szerepet kap Szabó Máté („őt látjuk a jövő egyik igazán sikeres operarendezőjének”), és rendszeres feladatot szeretne adni fiatal karmestereknek, mint Rajna Martin vagy Török Levente, illetve „az egyfelvonásos SZFE-projektekben feltűnt tehetségeknek (ezen jelenleg Székely Krisztát értjük)”.

Csák János Ókovács Szilvesztert öt évre, 2028-ig nevezte ki az Operaház élére, de ő ennél is tovább, 2031-ig tervezte meg részletesen, címekkel, rendezőkkel, helyszínekkel az évadokat. A pályázat befejezése így hangzik: „Akárhonnan nézzük, az OPERA elmúlt 12 éve folyamatos válságmenedzselés, mégis igazi sikertörténet: ahogy a feladatszabás szólt: út a V4-ek felett, Bécs alá. (Balettben immár Bécs felett is.) És ugyanebben a szellemben a tervek 2031-ig készen állnak. Folytatása következik.” 

(Borítókép: Ókovács Szilveszter 2021. október 6-án. Fotó: Kaszás Tamás / Index)