Az emberek a moziba szórakozni járnak, tragédiának ott van az életük

Furcsa, milyen impulzusok indítanak el valakit egy úton. Dudás Viktor elsős gimnazista volt, amikor családjával a Krúdy Gyula utcába költöztek, és ennek apropóján jobban beleásta magát az író, hírlapíró életébe. Ez adott neki lökést ahhoz, hogy ő maga is érdeklődjön az újság, az írás iránt. De akkor miért nem a gasztronómia irányába indult el?

Anyukám javaslatára filmklubba kezdtem járni, így a monori moziban minden héten filmeket néztem, volt, hogy teljesen egyedül, amit nagyon imádtam. Ráadásul egy korábbi osztályfőnököm férje volt Richly Zsolt, A kockásfülű nyúl alkotója, és neki köszönhetően mi sokkal többet jártunk moziba, mint más iskolások.

Persze néhány film megtekintésétől még senki sem lesz szakember – így gondolták ezt jóval később a Magyar Újságírók Szövetségében is, amikor Viktor, a VOX mozimagazin főszerkesztőjeként jelentkezett a filmkritikusi alosztályba. Azzal utasították el, hogy kevés cikket ír. Ennek okára viszont ő történetesen büszke volt, merthogy olyan gárdával dolgozott, amelynek tagjai specifikusan értettek egy-egy szegmenshez, ezért nem tolta előtérbe magát.

Iparszerű tömegművészet

„Nem zavart különösebben, hogy megtagadták a felvételemet. Elégedett voltam mindazzal, amit addig tettem a filmekért, elfogadtam, hogy nekik ez nem elégséges. A magazinnal párhuzamosan nemzetközi filmkereskedelemmel is foglalkoztam, amit még Kálomista Gábor jóvoltából kezdhettem el a Csak szex és más semmi sikere nyomán.

Izgalmas időszak volt. Az ember a filmekről alkotott idealista elképzeléseket azonnal be tudja árazni, amikor egy nagy nemzetközi forgalmazó vagy tévétársaság vásárlójával került szembe, már ha sikerült őket a standunkra csábítani valahogy. Szerencsére értünk el sikereket is, és közben komoly kapcsolati tőkére is szert tettem. Amikor létrejött a Magyar Nemzeti Filmalap, az addigi független nemzetközi forgalmazói tevékenységet ott folytattam állami keretek között.”

Viktor bevallotta, ő sosem csak a film művészeti értékét nézi. Rögtön elhelyezi magában a piacon is. Úgy véli, a magyar filmesek többsége beleesik abba a hibába, hogy kizárólag a saját vízióit akarja viszontlátni a vásznon, figyelmen kívül hagyva a befogadói élmény fontosságát, aztán pedig jön a csalódás, hogy csupán pár ezren nézik meg a végeredményt.

A film iparszerű tömegművészet – és soha nem volt annyira tömeges és iparszerű, mint napjaikban. Ebből a sokaságból nehéz kitűnni. Ahhoz Christopher Nolannek vagy Martin Scorsesenek kell lenni, hogy a néző a rendező gondolataira, megoldásaira legyen kíváncsi, de még az ő esetükben sem hanyagolható el a filmmarketing jelentősége. 

És ne feledjük: minden médiatermék elsődleges célja a haszonszerzés! A filmek, sorozatok, a mozgóképek létrejöttében mára a művészeti koncepciók azok, amelyek a legkevésbé tetten érhető motivációk. Folyamatosan újrafogalmazódik a jó film, a jó színész, a jó vágás fogalma. A film mindig is a mának és inkább a jövőnek, mint a múltnak szólt. Tehát azt mondani, hogy azért nem volt nagy siker egy film, mert nem értették meg az alkotót, az nekem mindig sántít.”

Idén már ő is szavazott

Azt is fontosnak tartja, hogy ne egyvalakiről szóljon a filmkészítés.

Ez egy csoportos intuitív műfaj, amiben mindenki egyformán fontos. Kérdés, hogyan alakul Szabó István karrierje Koltai Lajos nélkül – és fordítva. Vagy mire ment volna Jancsó Miklós Hernádi Gyula nélkül, és a sort végtelenül folytathatnánk. Lehet, hogy többre, lehet, semmire. De akik egy filmen dolgoznak, mind hatnak egymásra. Ha hagyják, persze...

Dudás Viktor kilencszer volt az Oscar-díjátadó magyarországi közvetítésének kommentátora, és természetesen követi az Emmyt, a Golden Globe-ot, a BAFTA-t, hogy kihez kerül a berlini Arany Medve és a Cannes-i Arany Pálma. De az összes díj közül mindig is külön figyelt a Critics Choice Awardsra, mert akik ott nyertek, 73 százalékban azonosak voltak azokkal, akik aztán az Oscart is magukénak tudhatták. Nem meglepő hát, hogy igencsak büszke arra, hogy bekerült a Critics Choice Association tagjai közé. (A szervezetben egyébként már van egy magyar származású újságíró, Vida Virág, aki az USA-ban él, és onnan küld tudósításokat.)

A CCA-tagságban az vonzott, hogy része lehessek egy olyan közösségnek és rendszernek, ahol elképesztő mennyiségű, minőségű és mélységű anyagokhoz jutok hozzá a film világából.

Amit persze igyekszem tovább is adni, nem tartom meg magamnak, de ezekből a háttérinformációkból rengeteget tanulok én magam is. És mint tag könnyebben bejutok promóciós beszélgetésekre, interjúkra.”

A felvételi procedúra egyébként több mint fél évig tartott. Viktornak bizonyítania kellett, hogy tényleg ért ahhoz, amit képvisel. A követői számát, az írott anyagait is ellenőrizték, de mivel a közönség szokásai jelentősen változnak, a legtöbbet a televíziós szereplései jelentették, lévén a hazai tévénézők rendszeresen találkozhatnak a véleményével filmekhez köthető témákban.

Az idei Critics Choice Awards-díjazottak megszavazásában pedig így már ő is részt vett.

Egészen más volt aktív szavazóként nézni a díjátadót, jobban izgultam, mint máskor, hiszen kíváncsi voltam, vajon az általam preferált filmek, alkotók nyernek-e. És persze nagyobb érdeklődéssel várom az Oscart is, hogy vajon mekkora lesz az egyezőség a mi győzteseinkkel – jó érzés ezt így kimondani.

Adódik a kérdés, hogy ha valaki filmszakértőként aposztrofálja magát, vajon felkérik-e szakértőnek. Viktor azt mondja, jóval többször is örömmel vállalná, mint ahányszor eddig erre sor került. Annál is inkább, mert szerinte most gödörben van a magyar film a történetmesélés szempontjából.

Csak a kritika eszköze marad

„Kéretlenül nem szólok bele. Elmesélek egy történetet.

Amikor Arnold Schwarzenegger kormányzó lett, megkérdeztem Andy Vajnát, ad-e neki tanácsot. Mire ő azt felelte: »Ha kér, adok. Ha nem, beszélgetünk másról, mint eddig!«

Így vagyok ezzel magam is. Pedig tényleg szívesen segítenék, de amikor készen van a film, akkor már csak a kritika eszköze marad. Olyankor már csak azt lehet mondani, hogy majdnem ugyanennyi munkával lehetett volna jó is... Nagyon bosszantó látni a banális hibákat a forgatókönyvekben, amitől nem működik a film, és ezek többsége hat a közönségre is. Nem feltétlenül esztétizál, csak érzi, hogy sántít, amit lát.

A filmek nem szólhatnak mindenkinek, és nem is kell, hogy mindegyik mindenkihez szóljon. Fel kell vállalni a kudarcot és az elégedetlenséget. De ezeket a faktorokat lehet minimalizálni, tervezhető mértékűre hozni. A forgatókönyvbe fektetett energiát, ötleteket, javaslatokat megspórolni hibás megközelítés, ez többször beigazolódott már.”

Példaként hozza fel a Semmelweist, amely már 200 ezer néző felett jár, és így az elmúlt három év legnézettebb magyar filmje. De ugyancsak megérdemelten lettek a tavalyi év legnézettebb filmjei A nemzet aranyai és a Magyarázat mindenre, mert erős katarzist tudtak kiváltani a nézőkben.

Összességében viszont úgy gondolja:

Persze vannak kiválóságaink, a magyar operatőröket említi, az átlagon felüli Rév Marcellt, Sipos Zsuzsanna berendező Oscar-díját és az idei esélyest, Mihalek Zsuzsát. Mellette pedig elkeserítőnek tartja, hogy A besúgó-sorozatot, amit több mint hatvan országban levetítettek, ráadásul óriási sikerrel, nálunk szétszedték, mondván: az nem úgy volt! Csakhogy Viktor szerint épp ettől lett eladható. Nem lehet szűk közönségre tervezni a filmeket. Egy alkotás nem csak annak kell szóljon, aki minden részletéhez kapcsolódni tud.

Öt másodperces mozi? 

„A Metropolitan Egyetemen Pusztai Ferivel közösen vittünk egy szemesztert, és néhányszor tartottam kurzust a MOME-n is. Ha megint tanítanék, azt próbálnám minél jobban átadni, amit Bujtor István mondott: »Az emberek a moziba szórakozni járnak, tragédiának ott van az életük.« Ennek kellene villogni minden alkotó előtt, mint egyfajta jelzőlámpa. És akkor a magyar film is több nézőhöz tudna eljutni. Ettől még persze szükségünk van kisrealista mozikra, dokukra is.

A katarzis a lényeg, és azt hozhatja nevetés is, könny is. De nem lehet úgy nekimenni egy folyamatnak, hogy ezt annak az ötven embernek csinálom, aki pont azt gondolja a világról, amit én. Nem a néző van az alkotóért, hanem fordítva.”

A filmszakértő arra is rámutat, hogy ebben az őrült tempójú világban, ahol házi videókkal mesélünk egymásnak, legyen az TikTok, Reels vagy YouTube, ahol a cybergeneráció eleve két irányból közelít az audiovizuális kultúrához, hiszen fogyasztja és gyártja is a kontentet, ott nagyon ki kell találni, hogyan lehet eladni az egyébként izgalmas témát.

Itt már nem lényeges az aranymetszés, a világítás, a díszlet. Itt már csak a történet számít. És az érzelmi kielégülés. Megkapom, amit reméltem, vagy nem.

Gyorsan. Azonnal. Nem véletlen, hogy Londonban rendeztek egy olyan fesztivált, ahol 5 másodperces (!) filmek versenyeztek. Őrület volt. Elképesztő dinamizmussal változik a filmipar, és a mesterséges intelligencia még csak most kezd igazán teret nyerni benne. De azért megnyugtató, hogy nagyot tud menni egy olyan háromórás mozi is, mint az Oppenheimer. És egyelőre még az ilyen filmek kapják a komoly díjakat.”

(Borítókép: Dudás Viktor filmszakértő. Fotó: Tóth Eszter)