Index-exkluzív: először szólalt meg súlyos balesete után a Nemzeti Színház művésze

Horváth Lajos Ottó többek között arról beszél az interjúban,

• hogyan érzi magát és hogyan telnek a napjai a baleset óta;
• mikor térhet vissza a színpadra;
• mit jelent számára, hogy játszik a Most vagy soha! című filmben;
• miért egy egész banda lohol Petőfiék nyomában;
• miért szokatlanul hatalmas vállalkozás ez a történelmi kalandfilm;
• miért nem engedték neki a forgatáson az ablakból való kizuhanást;
• mit gondol a mostanában készülő történelmi filmekről, például az Aranybulláról;
• beszélgettek, beszélgetnek-e Vidnyánszky Attilával és Szász Júliával.

Azt mondta, nem szeretne a balesetről beszélni, és bizonyos részleteiről nem is lehet, hiszen a rendőrségi vizsgálat még nem zárult le, de egy ország izgult önért és Szász Júliáért, és ha már beszélgetünk, muszáj megkérdeznem, hogy van.

Jól vagyok, köszönöm. A körülményekhez képest jól vagyok. A sajtóban megjelent már, hogy a sérüléseink végtagsérülések, az enyém kéz- és lábsérülés. Ezeket igyekeznek a megfelelő szakemberek megfelelően kezelni, hogy helyrejöjjenek. Hosszú folyamat lesz ez, minimum fél év, de lehet, hogy hosszabb. Ez majd fél év múlva kiderül. A civil életemben most igazából ez a fő tevékenység, hogy erre figyelek, ez folyamatos elfoglaltságot jelent a nap nagy részében.

Ez valamilyen nappalikórház-szerű ellátás masszázzsal, gyógytornával?

Mindenféle komplex kezelést kapok, amit csak meg tudnak tenni a sérült részek, sebek és egyebek kezelésére.

Tehát egyelőre féléves időtartamra tud előre gondolkodni.

Nagyjából így látják, már aki mer egyáltalán ebben az ügyben bármit is mondani. Ők nagyon okos és tapasztalt szakemberek, tehát nem mondják azt az embernek, hogy na, ekkor és ekkor lehet javulás. De egy tól-ig időpontot azért nagyjából be tudnak lőni a tapasztalataik alapján, és azt mondták, hogy alsó hangon fél év, amire valami olyasmi tapasztalható, aminek már én is örülök. Ha nem, akkor lehet, hogy egy kicsit több idő kell.

Addig a színházba való visszatérés sem elképzelhető? Azt látjuk, hogy sorban veszik át a szerepeket a kollégák.

Hát, hogy mondjam. Valószínű, hogy most egy huzamosabb ideig nem fogok tudni visszatérni olyan formán, hogy úgy tudjam ellátni a munkát, ahogy azt szeretném. Akár abban a tekintetben, hogy ne csorbuljon a színházi játék, akár abban, hogy erre tudjak koncentrálni. Mert jelen pillanatban nem igazán tudok másra koncentrálni, mint hogy a sérült kezemmel, lábammal foglalkozzam, annyira lefoglal, annyira vigyázni kell rá. Úgyhogy így nincs értelme. Amikor az ember nincs ott száz százalékig, akkor azt nem lehet csinálni.

Grandiózus alkotás

Viszont egy ilyen helyzetben különösen nagy öröm lehet egy olyan filmnek a bemutatója, amelyben az egyik főszerepet játssza, márpedig a Most vagy soha! ilyen.

A cselekményre nagy befolyással bír a karakterem, tehát akkor ez valóban főszerep. Majdnem két éve kezdtük el forgatni a Most vagy soha! című filmet, amely 1848. március 14. estéjétől március 15. estéjéig játszódik, ezt az egy napot foglalja magában. Úgyhogy ezt akkor kezdtük, amikor még nem volt semmi bajom. De tényleg nagy örömet jelentett játszani benne, egészen kivételes érzés volt ebben részt venni. Itt tényleg minden úgy történt, ahogy mondták. Azt értem ezalatt, hogy olyan odafigyelésben, olyan minőségben, emberkezelésben, olyan körülmények között dolgoztunk, ahol tényleg azt érezte az ember, hogy kiemelten figyelnek rá és a munkájára is. Nagyon jóleső, biztonságos, erős érzés volt.

Miben nyilvánult ez meg?

Rengeteg előkészítő munka előzte meg a forgatást. A casting során vagy négy próbakörben vettem részt, igyekeztek mindenkit mindenkivel összenézni, hogy passzoljanak. Talán furcsa ezt hallani, de a filmen belül is létezik kémia. Már ekkor is érezhető volt, hogy az alkotók nagyon a szívükön viselik ezt az ügyet, fontos számukra, hogy a lehető legjobb döntéseket tudják meghozni. Aztán miután megkaptuk a forgatókönyvet, akkor leültünk beszélgetni a karakterekről Lóth Balázs rendezővel, Kis-Szabó Márk, Rákay Philip, Szente Vajk forgatókönyvírókkal, az utóbbi kettő egyben a film kreatív producere. Ez is az előkészítő munkához tartozott, ami szintén nagyon rokonszenves volt.

Látta már a filmet?

Az első vágás után láttam – még mindenféle trükk, zene és zörejek nélkül –, és akkor szerelmes lettem a többiekbe, főleg a fiatalabbakba, de szinte szó szerint. Nagyon bele tudok szeretni szereplőkbe, ha úgy vannak, és szerintem kiválóak a fiatalok. Gyönyörűek, szépek, jó őket nézni. Nagyon erősen vannak jelen, én ezt láttam. Szépek a képek is, nagyon szépen van a film fotózva: Dobos Tamás vezető operatőr felügyelte a forgatásnak ezt a részét. A jelenetek nagyon mozgalmasak, ezeket Lóth Balázs rendező tartotta kézben.

Sokféle jelző elhangzott már a fimmel kapcsolatban, például, hogy „grandiózus”, de hát tényleg az lesz. Hatalmas vállalkozás, ami szokatlan a magyar filmgyártásban, de

Én egyébként minden magyar filmnek örülök, mert az azt jelzi, hogy a magyar filmgyártás van, él, létezik. Mozit mindenki jó szándékkal csinál, senki nem úgy készít filmet, hogy na, menjünk, azt' bukjunk meg. Mindenki valamit akar, valakiket meg akar szólítani, valami mondanivalója van, és örülök, ha kap erre lehetőséget. Ez most tényleg grandiózus lehetőség volt, annak is éltük meg.

Márciusi ifjak a folyosón

Korábban is föltűnt már történelmi filmekben, az Aranybullában vagy a Hadikban, de ott kisebb szerepeket játszott.

Milyen fura, hogy egy-másfél éven belül volt az összes forgatás, ami engem egészen meglepett. Még a 2000-es években forgattam az Üvegtigris egyet, kettőt meg hármat, és soha többet nem hívtak semmibe. Most meg azzal telt a 2020-as évek eleje, hogy ilyen filmekben forgathattam, ami persze nagy öröm. A Hadikban nem volt olyan jelentős szerepem, de abban is jó volt megmártózni, és látni, hogy ott is milyen alázattal és erős szakmai igyekezettel dolgozott mindenki. Ahogy az Aranybullában is. Az Aranybulla hatrészes ismeretterjesztő tévéfilmnek készült, láttunk már ilyet a világon. Nem örültem neki, és nem is értettem igazán, hogy miért kapott ennyi támadást ez a sorozat.

Az mindenképp örvendetes, hogy filmre kerülnek olyan történelmi események, érdekes sztorik, amelyek a magyarokról szólnak, és el lehet adni külföldön is.

Aki egy kicsit is elmerül benne, az látja, hogy az összes kitérőjével, hibájával, dicsőségével, diadalával és bukásával együtt olyan mély merítésű a magyar történelem, hogy a világon tényleg csak kapaszkodhatnak utána. És ha más országok, nemzetek kimarkolnak valamit a történelmükből, meggyúrják, megkeverik egy kicsit, és sikereket érnek el vele, akkor abszolút üdvözlendő, hogy ez Magyarországon is elindult – úgy kellene mondani, hogy újra. Még a 80-as évek végén is készültek ilyen filmek, a Nyolcvan huszár, a Szirmok, virágok, koszorúk, és ezeket mind jó volt nézni. Gyerekkoromban lelkesedtem a történelmi filmekért – nagyon remélem, hogy a mostani fiatalok, gyerekek és felnőttek is lelkesedni fognak.

Azt mondja, hogy tetszettek a fiatalok a vásznon, de hát ismeri őket, mert együtt játszanak a Nemzeti Színházban, ott van a márciusi ifjak nagy része.

Persze, láttam már őket erős helyzetben, a Petőfit alakító Berettyán Nándit, vagy Berettyán Sándort, Szabó Sebestyén Lászlót, Bordás Rolandot, Fehér Tibort, aki a forgatás előtt évekig volt kollégám a Nemzetiben, és ott van Koltai-Nagy Balázs, aki tanítványom is volt, és nagyon örülök, hogy játszik a filmben. Ismerem őket, de itt a karakterhez igazítva olyan formátumban tudtak megmutatkozni, hogy engem is megleptek. Rajonghattam volna értük a folyosón is, de tényleg teljesen más megközelítésbe került az egész személyük a filmen és a kamerán keresztül.

Farkasch színre lép

Az ön által játszott Farkasch nevű császári titkosrendőr karakteréről – aki nevében is hordozza a kettősséget, hiszen magyar, de Bécsnek dolgozik – mit mondtak előzetesen a kreatív producerek vagy a rendező?

Az előzetes beszélgetésekben elhangzanak karakterelemzések, amelyeket aztán oda-vissza hozzáigazítanak ahhoz a személyhez, akit a szerepre megtaláltak. Ilyenkor megpróbáljuk a figurát – ahogy ők elképzelték, meg ahogy bennem kezd kirajzolódni – a cselekményhez igazítani. A személyes beszélgetéseken ez szinte mondatról mondatra zajlott. Aztán egyszer csak elértünk a filmforgatáson mondjuk egy adott jelenethez, és kiderült, hogy nem tudjuk magunkat a megbeszéltekhez tartani, mert a helyzet, a helyszín vagy az addigi tempó valami mást kíván a karaktertől.

A Most vagy soha! című filmben minden történelmi esemény lezajlik, amit mindenki ismer, de azért történelmi kalandfilm, hogy legyen benne valami kaland, tehát ne a tankönyvet vegyük ki az üveges szekrényből. Amúgy sem volt könnyű dolguk ezeknek a fiataloknak 1848-ban, de 

Abban az időben kezdhették kiépíteni az osztrákok azt a megfigyelési rendszert, amelyből később a titkos rendőrség és az egész besúgói hálózat megszületett. Ezek részben feltételezések, de a történészek azt mondják, hogy van arra vonatkozó nyom, hogy az osztrákok nem voltak információ híján az ügyben, hogy a fiatalok mozgolódnak. Tehát elképzelhető, hogy bizonyos értelemben már megfigyelés alatt álltak, még ha nem is vették őket annyira komolyan.

Ebbe kapaszkodva született a Farkasch nevű fiktív figura, aki megpróbálja ennek a napnak az eseményeit meggátolni. A történelemből tudjuk, hogy ez mennyire sikerült, hiszen a 6:3 az 6:3, teljesen mindegy, hogy közben az öltözőben vagy a pálya szélén ki kinek mit mondott, vagy ki mit akart.

A film előzeteséből az látszik, hogy egy egész banda lohol Petőfiék nyomában.

Ez a Farkasch nevű fickó egy utcai gazember, egy mindenre használható, mindenre elszánt sehonnai bitang ember, akit kiemelnek ebből az utcai közegből, és valamifajta perspektívát nyitnak előtte. Kettős kötésű hős: egyrészt ott van a múltja az utcán a valahai bandatagokkal, mint a Twist Olivérben, ahonnan aztán őt kiemelik, és más szinten kezdik el alkalmazni, más jövedelmezéssel, másfajta következményekkel és felelősséggel.

Ő ebben kitörési lehetőséget lát, ráadásul nagyon hisz az osztrák rendszerben, mert úgy ítéli meg, hogy az képviseli a haladást, míg Magyarország az elmaradott, sárba ragadt világot. Ő Bécshez szeretne tartozni, de ahhoz, hogy el tudja végezni a rá bízott feladatot – vagyis hogy akadályozza meg a fiatalok forradalmát –, igénybe kell vennie a múltja szereplőit. Tehát visszamegy a régi bandatagokhoz, és pénzért cserébe igénybe veszi a szolgálataikat.

Farkasch és bandája biztosan kudarcot vall.

A megfigyelőrendszer egy kicsit bealudt, tehát a fiatalok mindig egy lépéssel előttük járnak. Farkaschnak utol kellene érni ezt a vonatot, fel kellene rá szállni, és ott rendet tenni. Mint tudjuk, nem sikerül elvégeznie a rá bízott feladatot, kérdés, hogy milyen árat fizet érte.

Technikai arzenál

Jó látni, hogy csillog a szeme, amikor a filmről beszél.

Sok minden lenyűgözött ebben a filmben. Például az az aprólékosság, amivel fölépítették ezt az egész világot Soprontól a fóti díszletvárosig. Fóton, amikor megláttam azon a hatalmas területen azt a várost, tényleg azt hittem, hogy Hollywoodban vagyok. Ott volt a Heckenast nyomda, a Pilvax, cserélhető cégtáblák, változtatható homlokzatok, és az ember átérezte, hogy az a vállalkozás, aminek őt egy kitüntetett résztvevőjének választották, tényleg hatalmas. Nagyon jó érzés volt. Aztán amikor ellepte a tömeg ezt a várost, jöttek a lovak, az állatok, és ebben kellett játszani, az olyan volt, mint gyerekkoromban. Újrajátszottuk A kőszívű ember fiait vagy a Robin Hoodot. A környezet is sokat segített, úgyhogy nem kellett gyötrődni.

A tárgyak is korhűek a legutolsó sétapálca gombjáig.

A fegyver, amit használok, szintén létező szerszám. Nem sokkal korábban jelent meg Amerikában, de hadd legyen ennyi szabadságunk, hogy ez a különleges darab addigra Magyarországra kerülhetett.

Ez egy colt?

A colt egy korai változata.

És elsüti a filmben?

El bizony.

A ruhákat is igyekeztek korhűn visszaadni, és arra is figyeltek, hogy mikor milyen koszosnak vagy szakadtnak kell lenniük.

Erről is volt egy lista, amit követni kellett, és mindig át kellett öltözni, attól függően, hogy hol tartottunk a cselekményben. Volt, hogy egy adott dolgot újra kellett koszolni, vagy újra kellett tisztítani, de nekem is volt vagy három-négy garnitúra különböző koszosságú ruhám, és akkor a kaszkadőrről még nem beszéltünk. Nagyon profi módon figyeltek erre.

A sminkesek pedig koszolták az arcokat, kezeket.

Fontos szerepük volt nekik is a különböző állapotok, sérülések felvarázsolásában. Volt olyan nap, amikor háromszor kellett engem átsminkelni, ahogy a történet megkívánta.

Szereti ezt a macerát?

Szeretem. Egy forgatás jelentős része a türelemről szól, a várakozásról. A sokféle technika átállítása is nagyon időigényes. Ezt a színészeknek ki kell várni, ezért is nehéz, hogy az ember hogyan hordozza magában azt a pillanatot, amire éppen készül, vagy hogyan felejtse el, amin már túl van. És nem tudja, hogy ez félóra lesz-e vagy másfél, aztán egyszer csak azt mondják, hogy hopp, indulás! És akkor gyorsan meg kell oldani, mert megy az idő.

Milyen technikai arzenált látott?

Különleges kamerák, technokránok, daruk, drónok, esőgépek – egész füst- és esőgéphálózatok voltak kiépítve. Olyan darurendszerek, amelyek irdatlan méretű vásznakkal vetettek árnyékot, egyrészt, hogy a legnagyobb forróságban ne süljünk meg, másrészt, hogy ha úgy kívánta a történet, akkor borús idő legyen. De olyan is volt, hogy műnapfényben kellett izzadni. Minden előfordul egy filmforgatáson.

A számtalan trükköt – vagy azok helyét –, amelyeket az utómunkálatok során raktak bele a filmbe, érzékelték a helyszínen?

Időnként monumentális zöld falakba ütköztünk, a fóti díszletváros a félig utcáival, félig épületeivel sokszor ilyen vásznakkal volt szabdalva, hogy később a városkép trükkjeit meg tudják csinálni. „Most képzeld el, hogy ezt és ezt látod” – mondták. Például a Lánchidat úgy, amilyen stádiumban tartott éppen az építkezés. Amikor megláttam egy ilyen városképet, tényleg tátva maradt a szám.

A zenét pedig komplett zenekar játszotta föl.

Gulya Róbert írta a nagyon nagyszabású zenét, amit egy hetventagú zenekar játszott föl – nagyon kíváncsi leszek rá. Az utószinkron során fölvillantottak egy-két zenei effektet, és már az is lenyűgöző volt.

Zuhanás az ablakból

A film díszbemutatója március 14-én lesz, és nyilván utána is tartanak vetítéseket, beszélgetéseket, közönségtalálkozókat. Tervezi, hogy elmegy ezekre?

Szívesen megyek, és van is ilyen kötelezettségem, hogy azért az ilyen eseményeken részt kell venni – természetesen majd az elfoglaltságomhoz, a kezelésekhez igazítva. Nem is fog olyan nagyon a nehezemre esni, hogy ott legyek bárhol az országban. Reményeim szerint jól fogadják majd az emberek a filmet, akkor miért ne fürdőzzünk ebben, vagy beszélgessünk olyan dolgokról, amikre kíváncsiak.

Nyilván aggódnak is, és megkérdezik majd, hogy van.

De talán ezt nem is tudja mindenki azonosítani, csak azt kérdezik meg, hogy nehéz volt-e lovagolni.

Én is épp ezt akartam kérdezni, hogy bár voltak kaszkadőrök, nagy fizikai felkészültséget igénylő dolgokat kellett megcsinálni. Van például egy jelenet, amikor kizuhan az ablakon.

Azt sajnos nem engedték, hogy én csináljam, ott kaszkadőr esik ki. De tényleg sok mindenre fel kellett készülni, fizikailag is erősen igénybe vett a forgatás – mindnyájunkat, engem is. Ez helyénvaló is, hiszen ez kalandfilm, mindenkinek van egy kis Tulipános Fanfan-megmozdulása. Nekem is kijutott belőle bőven, úgyhogy igyekeztem helytállni. Voltak bizonyos biztonsági szempontok, amelyeket nem lehetett átlépni – bárhogy is szerettem volna, mert úgy éreztem, hogy én annak eleget tudok tenni. Hittek is nekem, de úgy gondolták, hogy az ördög nem alszik, és bizonyos dolgokat mégis csak kaszkadőrökkel csináltattak, nem velem. De ez jól el van rejtve a filmben, nehéz észrevenni.

Sopronban vették fel azt a jelenetet, amikor Petőfi és Szendrey Júlia kiugranak az ablakon, és akkor a titkos ügynök utánuk ugrik...

Sopronban vettük föl azokat a jeleneteket, amelyek Petőfi és Szendrey Júlia – egyébként Dohány utcai – lakásában és körülötte játszódnak, ott lehetett olyan városi környezetet meg belső teret találni, amit a korabeli rajzok, festmények és feljegyzések alapján be lehetett rendezni korhű módon a tapétától a bútorokig. Magam is elámultam, hogy jé, ez volt az ő szobájuk, a másikban lakott Jókai, szóval egészen klasszul megcsinálták.

A titkos rendőr pedig rájuk tör, vagy rájuk talál?

Most mindent mondjunk el? Majd kiderül a moziban.

Ezekkel a fiatalokkal tartja a kapcsolatot? Nyilván őket is érdekli, hogy mostanában hogy van.

Minden forgatásnak az a gyásza vagy furcsasága, hogy néhány hétre, hónapra összekovácsolódunk, testvériség jön létre, és aztán szétesik a dolog, megy a világűrbe. Nem feltétlenül fogunk együtt kelni és ébredni, mint mondjuk egy forgatáson megeshet, főleg, ha vidéken dolgozunk. Szóval összekovácsolódunk és aztán szétmorzsolódunk. Lóth Balázzsal azért tartjuk a kapcsolatot, szükség is volt rá a film utómunkálatai miatt, meg forgattunk együtt A mi kis falunk sorozatban is. A többiekkel, a márciusi ifjakkal pedig szinte kivétel nélkül kollégák vagyunk a Nemzeti Színházban, ott találkoztunk minden nap. Amióta a baleset történt, rendszeresen érdeklődnek, aggódnak, jelzik, hogy gondolnak rám.

Julikával, Szász Júliával szoktak beszélni?

Szoktunk, néha felhívjuk egymást telefonon. Hála istennek már ő is jobban van, ő is azzal tölti az idejét, hogy minél előbb meggyógyuljon.

Említette, hogy a színházi munkához nagyon oda kell tudni koncentrálni – a filmes szerepekkel más a helyzet? Jött esetleg azóta újabb megkeresés?

Nem érkezett ilyesmi, lehet, hogy itt megint megáll húsz évre a történet, hogy fölkérnek-e vagy sem. Ebben az állapotomban egészen más a színpadon, jelen idejű körülményeknek kitennie magát az embernek, mint a film illúzióiban. Ott lehet úgy forgatni, hogy bizonyos dolgok nem tűnnek föl, míg a színpadon minden látszik.

Ilyen helyzetben van, aki elkeseredik, más meg azt mondja, hogy soha nem szabad feladni. Ön melyik lelkiállapotban van?

Nem vagyok ilyen föladós, úgyhogy én inkább ennek a jobbik változatát képzelem magam elé. Nincs semmi baj, ez megtörténik az emberrel, aztán az élet megy tovább. Minden helyre fog jönni, és majd úgy lesz jó, ahogy lesz.

Vidnyánszky Attilával, a Nemzeti Színház vezérigazgatójával Debrecenből datálódik a kapcsolatuk, és lehetett tudni, hogy őt nagyon megviselte az, ami történt. Beszélgettek azóta erről, próbálták valahogy feldolgozni?

Nem beszélgettünk. Őt most nagyon leköti a színház, engem pedig nagyon leköt a gyógyulás, aztán amikor lesz erre idő meg alkalom, akkor majd beszélgetünk.

Hatvanéves Rómeó

Bennem leginkább Störr kapitányként maradt meg A feleségem története című előadásból, de még sok szerep várhat önre.

Azt nem tudom, hogy mi vár még rám, azt viszont igen, hogy mi nem. Rómeó és Hamlet szerepe már biztos nem. Emlékszem, a főiskolán az első mesterségórán Kállai Ferenc leült közénk – mindenki csodálta, meg voltunk szeppenve –, és azt mondta: „Gyerekek, ma vagyok 60 éves. Mindent eljátszottam, de ami a legjobb volt, az a Rómeó.” És elkezdett a Rómeóból idézni. Levette a szemüvegét, és mire elmondta, sírt, bőgött az öreg, majd megtörölte a szemét, visszatette a szemüvegét, és azt mondta: „Hát igen, most tudnám a legjobban eljátszani, de kinek kell egy hatvanéves Rómeó?”

Ilyenkor a fiatalok még nagyon idősnek látnak egy hatvanéves embert, de most ön is éppen hatvanéves.

Ahogy idősödik, a Földön minden ember arra csodálkozik rá, hogy ő valójában belül még mindig ugyanaz a fiatal, aki volt. Ez nem változik bennünk, csak a körülményeink és a megítélésünk. Persze van egy csomó tapasztalat, ami előhívódik, amikor elő kell, ami kilenc- meg tizenkilenc évesen még nincs meg, de az a habitus, az a lelkület vagy az a töltet, amit kapott az ember a Jóistentől, az nem változik. Én nem érzem, hogy változott volna bennem. Tízévesen sem szerettem beszélni, most sem szeretek. Inkább szemlélődő vagyok, szeretek elbújni egy sarokba.

A filmbemutatóra, a beszélgetésekre azért azt mondta, elmegy.

Nagyon-nagyon drukkolok a filmnek. Nem gondoltam, hogy ilyen állapotban leszek majd, amikor bemutatják, de szerintem át fog engem segíteni az, ha jó lesz a fogadtatása. Jobb lett volna vitálisabban jelen lenni, de lelkileg biztosan az leszek.

(Borítókép: Horváth Lajos Ottó a Nemzeti Színház évadzáró sajtótájékoztatóján 2015. május 7-én. Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI)