Az ország tele van szerelmes és magányos emberekkel

Zsömle odavan

Krasznahorkai László (Magvető Kiadó, 2024)

Péter Alvarez

Engedjenek meg egy végtelenül triviális megjegyzést: Krasznahorkai László nagy író, a kortárs magyar irodalom egyik, ha nem a legnagyobb alakja. Mindig eseményszámba megy, ha új kötettel jelentkezik. Nincs ez másként a Zsömle odavan című, idén januárban megjelent regénye esetében sem, pedig arról szóltak a hírek, hogy már nem akar írni.  

Hála a magyar irodalom istenének, mégis írt, a tőle megszokott virtuozitással, olyan fontos témákról, mint az öregség, a magány, a szélsőjobboldal, az a bizonyos nagybetűs magyar valóság. Írt egy nagyszerű regényt Kada Józsi bácsiról, a nyugdíjas villanyszerelőről, aki IV. Béla és Dzsingisz kán leszármazottjaként Árpád-házi I. József néven igényt tarthatna a magyar trónra. Vagy talán csak lejegyezte mindazt, amit Józsi bácsi Zsömlét sétáltatva súgott neki a félhomályból. Mind a két verzió egyszerre igaz. 

Krasznahorkai szatirikus regényében ismét görbe tükröt mutat nekünk, különös műgonddal ábrázolja a magára hagyott magyar vidéket, a kultúráját vesztett nélkülöző rétegeket, világunk abszurditásait, a szeretet különböző formáit, a 2010 utáni ország hatalmi viszonyait. Ha még nem vette kézbe a Zsömle odavan című regényt, itt az idő, hiszen mikor, ha nem most. Irány a legközelebbi könyvesbolt. 

Shy

Max Porter (Jelenkor Kiadó, 2024)

Rimay Ádám

Minden évben ugyanaz a fáma: megírjuk az adott esztendő „best of” listáit, de a félezer cikkből, ami kifolyik kezeink közül, nem mind ragad bent a fejben. Vissza kell olvassuk, miket adtak ki idén (nehogy tavalyi művet vegyünk elő), meg persze az is megesik, hogy egy-egy igazán jó alkotás szimplán kihullik fejünkből, mert más dolgokon jár az agyunk. Mégis, amit 2024-ben az év könyvének választok, az olyan kötet, amelyet sehogy sem tudtam feledni.

Az én idei választottam Max Porter Shy című könyve. 135 oldal, nem egy Háború és béke, és nem is valami könnyed kis novella, amelyet egy pohár bor mellett átfut az ember. Visszaolvastam, mit is írtam róla még szeptemberben, és ahogy jöttek a mondatok, megelevenedett bennem a történet. Rázott a hideg – és nem a nyitott ablak miatt. Nem kellett újra elolvasnom a könyvet, elég volt rágondolnom a sztorira, amely olyan erős volt, hogy az érzés bennem ragadt, csupán fel kellett idézni.

Írási, történeti, hatási szempontból is az egyik legkülönlegesebb, őszintébb, nyersebb sztori, amelyet valaha olvastam, mégsem aljas, mocskos vagy közönséges. Egy fiúotthon lakójának történetét meséli el, amit nem ideologizál és nem is általánosít. Közhelyesnek érezném azt írni rá, hogy emberi, ezt a szót is elkoptattuk már, pedig talán sosem olvastam ennél emberibbet. Inkább mondjuk azt, hogy valóságos. Valami, amit el tudok hinni, amit nem kétkedve vagy elidegenedve olvasok, aminél nem győzködöm magam tudat alatt, hogy ez így van.

Sok jó könyvvel találkoztam idén, mind érdemel elismerést. A Bestiarium Hungaricum és a Minden, ami Batman is részletgazdag, hiánypótló mű, míg az Éj rádió szintén erős hatást váltott ki belőlem szépirodalmi alkotásként, de a Shy teljesen más. Ez nem csak egy könyv volt, amelyet szerettem olvasni. Ez egy kötet, amely kiemelt helyre került a kedvenceim könyvespolcán olyan művek mellett, mint az Éjjeli menedékhely, A Gyűrűk Ura, a Hamlet. Ez olyan sztori és olvasási élmény, amire évek múlva is emlékezni fogok. 

A Rachel-eset

Caroline O'Donoghue (Athenaeum Kiadó, 2024)

Gáll Anna

Ez a kategória okozott a legnagyobb fejtörést, hiszen itt alakult ki a legszorosabb verseny a befutók között. 2024-ben a három kedvenc (magyarul is megjelent) olvasmányom Douglas Stuart Az ifjú Mungo, Caroline O′Donoghue A Rachel-eset és Sigrid Nunez Egy életen át című kötete volt.

A szerző nem távolodik el gyökereitől, hiszen az ír kortárs irodalmat a dualista beütése teszi igazán megnyerővé, és nincs ez másképp O'Donoghue prózájában sem. Napjaink témáit feszegeti, ugyanakkor örök érvényű, a társadalomban túlságosan is régóta fennálló problémákat veséz ki. Teszi mindezt az átlagember szemüvegén keresztül, így az emberiség nagy része könnyen kapcsolódhat a történethez. Mi több, a marginalizált társadalmi csoportok nehézségeire is rávilágít, és okosan, könnyedén értelmezhetően elemzi azokat.

Humoros, ugyanakkor sokszor könnyfakasztó regény, csavarokkal teli, intenzív cselekménnyel. Annyira életszerűen dolgozza fel a fiatal felnőttek életét, hogy kötelező olvasmány lehetne minden huszonéves számára.

Régen minden lánynak jutott férj

Szécsi Noémi (Park Könyvkiadó, 2024)

Sümegi Noémi

Komoly kutatómunka van Szécsi Noémi idei nőtörténeti munkája mögött is, de a tényeket szokásához híven rendkívül szórakoztató és olvasmányos formában tálalja, és mint mindig, A nők neveltetése és szereplehetőségei a 19–20. század fordulóján alcímet viselő kötetben is számos meghökkentő megállapítást tesz. Például, hogy a lányok már a születésükkel csalódást okoztak, akár paraszti, akár uralkodócsaládba érkeztek, hogy mindig volt körülbelül 20 százaléknyi nő, aki nem ment férjhez, hogy egy húszéves lány már vénkisasszonynak számított, vagy hogy a nem kívánt gyerekeket vidékre vitték meghalni.

Nem sokat tudunk arról sem, hogyan zajlott például a fogamzásgátlás, de azt lehet érzékelni, hogy a XIX. században ez valamilyen módon megváltozik. A házasságon kívüli szexnek még vannak áldozatai, de különböző házi praktikákkal már megjelenik a tudatos családtervezés, és a XIX. század vége felé elkezd csökkenni a gyerekszám. Ennek következtében a nők egyre inkább mobilizálódnak,

Az urbanizáció szintén megváltoztatta a nők helyzetét, a városban – egy falusi gazdasággal ellentétben – pénzt kellett keresniük, hogy eltartsák magukat. Ha bármilyen okból egyedül maradtak, állást kellett vállalniuk, és előbb-utóbb megjelentek olyan munkakörökben is, ahova addig csak férfiak tudtak bekerülni.

A könyv címe mégiscsak a házasságot, a párválasztást helyezi fókuszba, az jelentette egy nő egzisztenciájának az alapját. A lányokat – minél kívánatosabb áruként – el kellett adni a házassági piacon. Ehhez először be kellett őket vezetni a bálok világába, ahol az első évben még nem, hiszen azért körül kellett nézni, de mondjuk 

A könyvben sok szó esik a nők taníttatásáról, arról, hogy a múlt századfordulón hogyan tudtak egy kicsit előrébb jutni, vagy jó partit csinálni. Elsősorban a házasság biztosította számukra az előrejutást, a tanulás a középosztálybeli nők privilégiuma volt. Erősen hierarchizált, zárt kasztokban működő világ volt ez, ahol a bálokon is csak a hasonló társadalmi rangban lévő fiatalok ismerkedhettek, és elgondolkodhatunk azon, hogy vajon nem ugyanígy van-e ma is.

Alkonynapló

Oravecz Imre (Magvető Kiadó, 2024)

Dzsubák Tamás

Talán egy kezünkön meg tudjuk számolni, hány író van, aki 80 éves korában vagy azután nagy művet írt. 2024-től Oravecz Imre is ilyen alkotó. A Kossuth-díjas költő legutóbbi műve, az Alkonynapló februárban jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában. A kötet műfaját már a cím is jelzi, (gondosan szerkesztett) naplóról van szó. Többnyire rövid szövegek, gondolatok, emlékezések, megélések színesítik. De akad néhány hosszabb bejegyzés is. Márai Sándor naplóira emlékeztet, nagyságában egy szinten van, mégis más,

Oravecz az öregségről erős kijelentéseket tesz a könyvben. A kötetbemutatón jelen voltunk, akkor ezt mondta: „Az a baj, hogy az öregek a legnagyobb kisebbség a Földön, és a leghátrányosabb helyzetben vannak. Bizonyos dolgokról nem illik beszélniük, például arról, hogy szerelmesek, vagy fáj valamijük. Mi az, hogy egyedül van? Hát öreg. Viselje el, kész.”

Igazság szerint a téma egyáltalán nem új keletű nála, nemcsak az elmúlt években ír róla, hanem már fiatalon is foglalkoztatta. Szóval írt öregség verseket. De azok valahogy másképp hatnak, szólnak, mint a mostaniak.

A szerző megrendítő őszinteséggel beszél a hétköznapokról és emlékeiről. Ír a fiatalkori gyereknevelésről, szerelemről, a koronavírus megéléséről, interjúkról, a disszidálás éveiről, az egésznek origója vagy állandó bázisa mégis a Szajla. 

Máshogyan ugyanúgy

Holló Bettina (Inda Press, 2024)

Fekete-Szalóky Zoltán

Borásznyelven szólva: jó évjárat volt az idei, nem szűkölködött nagyszerű könyvekben, hiszen amikor Krasznahorkai László, Nádas Péter, Kertész Imre, Darvasi László, Grecsó Krisztián, Terézia Mora, Karl Ove Knausgard, Han Kang vagy Sally Rooney egy-egy műve megjelenik, az mindig ünnep az igényes olvasónak. Könnyen lehet, hogy az idei év a magyar könyvkiadás piros betűs esztendejeként szerepel majd. Kérem, nézzék el nekem, hogy mégse e csodálatos írók idei bestsellerei közül választottam. Nem tagadom, főszerkesztőként elfogult vagyok kollégám, Holló Bettina őszi sikerkönyvével szemben.

A Junior Prima díjas újságírónak ez az első kötete, A Máshogyan ugyanúgy – Hétköznapi emberek, különleges sorsok című könyvben húsz ember történetét ismerheti meg az olvasó, és húsz szakértő beszél a különböző mentális betegségekről. 

Amikor Bettina elkezdte írni ezt a sorozatot az Indexen, már ismert volt az Egészségügyi Világszervezet figyelmeztetése, mely szerint a mentális betegségek aránya világszerte növekszik, terhet ró az egészségre, és jelentős társadalmi, emberi jogi, valamint gazdasági következményekkel jár a világ minden országában. Ma már elfogadott a nézet, hogy a fizikai és a mentális egészség egyenrangú. Mégis, mintha kevesen lennének tisztában azzal, hogy a daganatos betegekhez hasonló küzdelmet folytató mentális betegek is hősök és túlélők, akik keményen dolgoznak felépülésükön, hatalmas erőre van szükségük azokhoz a rutintevékenységekhez is, amelyek számunkra hétköznapi cselekvésnek tűnnek. Beszélni róluk, velük komoly szakmai feladat – elsősorban az őket övező stigmák, valamint a szociális távolságtartás miatt.

Abban, hogy megváltozzon a mentális betegségekről való gondolkodásunk és kikopjon a stigma, az olyan elhivatott újságíróknak, mint Bettina, és az ilyen könyveknek, mint ez, óriási szerepük van! Nekem külön büszkeség, hogy Holló Bettina könyvének sikeréhez még két kiváló kollégám is hozzájárult: Nótin Tamás szerkesztőként, Papajcsik Péter fotósként.

Pénz az ablakban

Vajda Pierre (Kalligram, 2024)

F. Tóth Benedek

Vajda Pierre-t a legtöbben úgy ismerik, hogy gasztroszakíró, bár önmagáról többnyire azt mondja, hogy minőségbiztosító munkát végez a gasztronómia világában. Aki a kritikáit rendszeresen követi az Index Degusztátor felületén, azt tudja, ez a megállapítás nem áll messze a valóságtól. Sőt – és ez még akkor is így van, ha észrevételei olykor kifejezetten megosztóak.

Az olvasói azonban azt is tudják róla, hogy Vajda Pierre remekül ír, kritikái könyvformátumban is olvashatók az Inda Press gondozásában, de írt már könyvet Jávor Pál életéről is (Ripityom – Jávor Pál, aki kétszer halt meg).

Az idén megjelent Pénz az ablakban nem az első önéletrajzi elemeket is tartalmazó regénye, a Tangó blues is adott már ízelítőt Vajda Pierre életéből. Ezúttal azonban nem a lengyelországi filmes főiskolás életébe és korszakába pillanthatunk bele, hanem egy kamaszfiú történetét ismerjük meg az 1960-as évek közepétől, miközben

Vajda Pierre eredetileg filmrendező, így nem kell csodálkozni azon, hogy ez a regénye is olyan, mint egy film. Úgy is kezdődik, úgy is ér véget. Felütéssel és epilógussal. Ráadásul az egész egy hatalmas, vágás és párbeszéd nélküli moziélmény. Mintegy 260 oldalon keresztül úgy képes fenntartani a figyelmet, hogy közben olyan érzésünk támad, mintha tényleg egy egész estés mozifilmet néznénk.

Elbeszélő stílusa magával ragad, s bár olykor támadhat olyan érzésünk, hogy egy-egy történetet mintha túl akarna írni, mégis éppen e leírások sora teremti meg a regény sajátos hangulatát. Egy olyan fiú története jelenik meg előttünk, aki egyben a korszak kalauza is. Vajda Pierre humora és szarkazmusa kifejezetten jót tesz ennek a mesélős stílusnak, mondataiból árad az önirónia, és olyan őszinteséggel tárja fel egy kamasz találkozását társadalmi környezettel, szerelemmel, testiséggel, bűnnel, hazugsággal, katonasággal, disszidálással, önbecsapással és vágyakozással, hogy simán elhisszük, hogy mindaz, amit olvasunk, megtörtént.

(Borítókép: Creative Touch Imaging Ltd. / NurPhoto / Getty Images)