Jennifer Lawrence a legdögösebb gyilkos

A 2011-es X-Men: Az elsők zseniálisan ötvözte a világmegmentős szuperhősfilmeket a '60-as évek James Bond-világával, a tavalyi év ostoba Farkas mozifilmje után viszont szomorúbbak lettünk, mint Rozsomák egy antialkoholista jótékonysági buliban.

A régi-új rendezőnek, Bryan Singernek tehát fel volt adva a lecke: egy eleve ingatag lábakon álló időutazós csavarral kellett két és fél órába összezsúfolnia a 10 évvel ezelőtti filmjeinek szereplőit (lásd: öreg Xavier és barátai) és Az elsők fiatal, hippi mutánsait (Xavier hajjal, tolószék nélkül). És persze mindezt úgy, hogy az is jól szórakozzon, aki nem követi naprakészen az X-Men sztoriját, és utoljára általánosban olvasta a pad alatt a Kandi Lapokat.

Minden képregényfan megnyugodhat: a hadművelet sikerült. Igaz, ehhez néha zavart elméjű mellékszereplővé kellett lefokozni a minden X-Men-filmbe kötelező Farkast (tudjuk, tudjuk, Rozsomák).

A film sztorija szinte elejétől végéig benne van az eddig kijött előzetesekben. A távoli, mutánsgyűlölő jövőben a kopasz Xavier professzor (Patrick Stewart) és az ősz Magneto (Ian McKellen) végső kétségbeesésében különbékét köt, és visszaküldi Rozsomákot (Hugh Jackman) a trapéznadrágos-LSD-mámoros '70-es évekbe, hogy ott békítse ki a hosszú hajú, alkesz Xaviert (James McAvoy) a mindig görbe úton járó ifjú Magnetóval (Michael Fassbender), máskülönben vége a világnak.

A Terminátort idéző, jövőmegváltoztató időutazás fő tétje azonban a pucér, kék bőrű alakváltó Mistique (Jennifer Lawrence) meggyőzése, hogy ne ölje meg '73-ban a mutánsvadász robotok tervezőjét, Bolivar Traskot (Peter Dinklage, a Trónok harca kurvázó törpéje), mert akkor szintén vége lesz a világnak.

Nem árulunk el nagy titkot: az öreg X-ek és Rozsomák terve már a film első harmadában félresiklik, és rögtönözni kell. És itt jön a képbe a forgatókönyvíró, Simon Kinberg zsenialitása, aki végig bravúrosan ugrál az idősíkok között, maximálisan kiaknázza a Xavier-Mistique-Magneto szerelmi háromszögben rejlő lehetőségeket, stílusosan hozza be az új mellékszereplőket (pl. a törpe Trusk és Higanyszál jelenetei), és néhány kisebb dramaturgiai döccenőt kivéve elejétől végéig lendületben tartja a sztorit. 

• Jennifer Lawrence elképesztően dögös benne, ráadásul úgy agyonver mindenkit, mint egy női Terminátor
• de hogy a női nézők is örüljenek: Hugh Jackman látványosan szénné gyúrta magát, és többször is kockahasat villant
• Rozsomákból most egy ütős vicceket benyögő, sebezhető mellékszereplőt faragtak, azaz kidobták végre a franchise-ból a faarcú überszamurájt, akinek minden filmben kötelező főszereplőnek lennie
• hangulatos múltidézésben köszönnek vissza az afrofrizurás, hülye napszemüveges, bőrdzsekis-farmeros, szőrös kulcstartós '70-es évek
• James McAvoy zseniálisan hozza az idétlen frizurás, alkoholista hippit
• még nála is jobb Peter Dinklage, a mutánsok képességeire irigy, gátlástalan tudós szerepében
• a fiatal Magneto elképesztő akciójelenetekben zúz
• tényleg izgulunk a '70-es évek mutánsaiért, mert a jövő az ő jelenükben bárhogy alakulhat
• zseniális a film finom humora a JFK-gyilkosság megoldásától kezdve a "A jövőben ugyan barátok leszünk, de most még jól orrba váglak!"-kikacsintásokig
• minden geek ujjongani fog a sok belterjes utaláson (Skarlát Boszorkány fiatalon, stáblista utáni főellenfél a 2016-os folytatásból, stb.)
• utoljára az X-Men 2 elején, Árnyék merényletes jelenetében használták fel ennyire virtuózan az X-ek szuperképességeit, mint itt
• a villámsebesen rohangáló új mutáns, Higanyszál fogolyszöktetése az évtized akciójelenete: a Mátrix belassítva mészárolását egyszerre képes székbe szögezően izgalmasnak és totálisan röhejesnek bemutatni azzal, hogy miközben végigfut a falon, leveri az őrök sapkáját és belezabál az épp kiömlő ételbe

• túl sok ismert Marvel-szuperhőst zsúfoltak bele a készítők
• gyalázatos a magyar szinkron
• a túl sok szereplő túl sokat papol a reményről, a hitről, a ronda külső elfogadásáról és az összetartás fontosságáról
• a végén a sokadik happy end néha kínosabb és unalmasabb, mint a Gyűrűk Ura-trilógia legendás befejezésfüzére 
• a sötét jövő mutánsvadász Sentinel őrrobotjai egyáltalán nem hasonlítanak a klasszikus képregényes változataikra
• nagyon gyenge az összes jövőben játszódó akciójelenet
• a film nyomokban sem tartalmaz 3D-t, a szemüveg így nem ad plusz élményt, csak megdrágítja a jegyet
• a '70-es évek Bestiája teljesen felesleges karakter
• a jövőbeli Bishop is, aki 2 és fél óra alatt hármat lő a szuperpuskájával, mégis tele van vele az internet
• a Blink nevű mutánslány teleportkapu-nyitogatásában bőven lett volna még kraft
• a hülye nevű Hadiösvény még ennyit sem csinál, csak kötelező indián felderítőként közli a csapattal, amit amúgy is mindenki lát (pl. közelednek a Sentinel őrrobotok)
• egy percig sem izgulunk a béna díszletstúdióban kuporgó, vén Magnetóért és Xavierért, sőt, idegesítő, ahogy folyton megakasztják a cselekményt a sirámjaikkal:

- Már nagyon közel járnak az őrrobotok, öreg barátom!

- Igen, öreg barátom, én is hallom őket. Közel járnak!

- Igen. Közel.

- Nagyon közel.

- Öreg barátom!

Viszont ha eltekintünk a Kis Mutánshatározónak is beillő, a törzsrajongók és a jó szerződést kicsikaró sztárszínészek miatt kötelező X-Men-arcképcsarnoktól, meg a sok nyálas melodrámától, akkor Az eljövendő múlt napjai simán az idei év képregényfilmje: látványosabb, mint a Pókember 2, viccesebb, mint az Amerika kapitány 2, és nem nézi totál hülyének a rajongókat, mint a 300 2. A néző legszívesebben már másnap beülne a folytatásra. Kár, hogy arra egészen 2016-ig kell várni, ráadásul a harmadik részt Bryan Singer valószínűleg már a börtönből fogja megrendezni a nemrég kirobbant pedofilbotránya miatt.