Adam Sandler majdnem csinált egy jó filmet

Adam Sandler nagyjából 1994 óta minden évben leforgat egy-két csapnivaló vígjátékot, ahol mindig ugyanazt a kicsit pocakos, közepesen bunkó, de nagyon jószívű, csetlő-botló figurát - vagyis saját magát - alakítja. Azt a fajta örök gyerek lúzert, aki még a randijain is ugyanolyan hatalmasakat fingorászik és büfög, mintha csak a haverjaival kosarazna vagy videojátékozna, mégis happy end lesz a sztori vége, és összejön az álomnővel.

Sandler ezen a recepten az elmúlt húszegynéhány évben semmit sem változtatott. Sőt, kifejezetten büszke arra, hogy minden évben ingyen elutazhat valahová a haverokkal, hogy ott a slampos melegítőnadrágjában ökörködhessen velük egy kicsit, és a végén többmillió dollárt kapjon mindezért.

A Cipőbűvölőtől sem vártam tehát semmi újdonságot. Csak egy ordító termékmegjelenítésekkel és disznó poénokkal telepakolt vígjátékot, amiben Sandler egy kultikus színészóriással karöltve (Christopher Walken helyett ezúttal Steve Buscemivel) bemutatja: a morgolódó, átlagos kisembernek is bejöhet az élet, ha két rottyantás és röhögés között odafigyel végre a családjára. Aztán én lepődtem meg a legjobban, hogy

Oké, a főszereplő, aki ezúttal egy csóró New York-i suszter, természetesen most is úgy öltözködik, mint egy csöves. Ráadásul mindenhová magával cipeli a Converse márkájú sporttáskáját, és persze sosem néz a bombanő szemébe, mindig csak a melleit bámulja.

A legtöbb Adam Sandler-klisé kimaradt a Cipőbűvölőből

• nem egy Salma Hayek-kaliberű, óriásmellű álomnővel jött össze a végén,
• nem fingott,
• nem hányt le senkit,
• nem családapát alakított, így egyszer sem sütötte el a szokásos „Kislányom, megtiltom, hogy felnőj, mert a fiúk ugyanazt akarják majd tőled, amit én akartam anyádtól"-monológját,
• és egyetlen prosztatás-pöcsös altesti poént sem sütött el.

Na jó, egyet igen, de az tényleg egy vicces helyzetkomikum volt:

A Cipőbűvölő ugyanis tényleg egy bűverejű cipészről szól, aki egy unalmas napon rátalál a pincéjében egy mágikus varrógépre, és onnantól kezdve megváltozik az élete:

Ez természetesen egy rakás vicces helyzetet szül. Csóró és szerencsétlen főhősünk új képességeit és a hozzá javításra beadott cipőket használva elkezd dögös feleségeket kukkolni és sportkocsikat kölcsönvenni, hogy aztán luxushotelekben zabálja tele magát, és fizetés nélkül lelépjen, vagyis csupa olyan dolgot műveljen, amiről egy 13 éves, csóró kölyök álmodozik.

Aztán persze a szupercipész is rájön a képregényfilmek kötelező alapvetésre:

A nagy hatalommal nagy felelősség jár!

Így aztán a bolondos, örök gyerek végül nem csinál több stiklit a cipőkkel, inkább segít a szomszéd lánynak meg egy öregembernek leszámolni a környéket rettegésben tartó maffiózókkal (ahogy azt már az előzetesekből is előre sejteni lehetett).

Adam Sandler beteg?!? Hát ez egy jó film!

Némi képzavarral élve akár azt is hihetnénk, hogy az Adam Sandler-poénoktól mentes Adam Sandler-film azért készült el, mert a sztárt, aki jövőre lesz 50 éves,  szorítja a cipője , és  ki akar végre lépni  abból az összepisilt medencéből, amiben az elmúlt évtizedekben dagonyázott. A Cipőbűvölő  mágikus realista stílusa  azonban nem neki, inkább a díjhalmozó író-rendezőnek, Thomas McCarthy-nak köszönhető, aki a Fel! forgatókönyvéért ugyan nem nyert Oscart, de előtte Az állomásfőnökkel és A látogatóval tarolt a filmfesztiválokon.

Sajnos McCarthy a jó alapötletéből, ami  a legjobb urban fantasy írókat  megszégyenítő könnyedséggel emelte be egy szokványos nagyvárosi környezetbe a gengszterromantikát, a titkos mágikus társaságokat és az alakváltó cipészeket, végül nem mert kibontani egy újabb  Soseholt  vagy  London folyóit .  

A film a felénél unalomba fullad, és egy furcsa katyvasszá változik. A történet szétesik, a rengeteg szereplő pedig fájdalmasan érdektelenekké válik, a cipőből cipőbe ugrálás pedig egy idő után teljesen elveszíti a varázsát. A néző csak kapkodja a fejét, hogy mikor került Dustin Hoffman a képbe, mikor a főhős az előbb még egy nőt bámult, miközben kövér fekete kisfiúnak álcázta magát.

egyedül a Steve Buscemivel közös jelenetei működnek. Nem csoda, ez a 9. közös filmjük a Pancserock, A dilidiák, a Kismenő, a Nászok ásza, az Apafej, a Férj és férj, és a Nagyfiúk 1-2 után. Itt két jóbarátot alakítanak, akiknek évek óta egymás mellett van a cipészműhelye és a borbélyüzlete, így mindig van idejük Shop Stoposan egymásnál lógni. is. Épp ezért szomorú, hogy a barátságukat teljesen tönkrevágja a filmvégi, nagy durranásnak szánt, bárgyúan kiszámítható csavar.