A szemünk előtt rohad szét minden

Hatalmas várakozás után egy nagy kérdőjelet hagy az emberben Nemes Jeles László új filmje, a Napszállta, amit a velencei premier és a miskolci Cinefest után végre a magyar mozikban is meg lehet nézni. Illetve nem is egy, inkább egy csomó kérdőjelet hagy maga után.

Az jó, hogy a Napszállta nem a mozikban megszokott szájbarágós stílusban készült, felnőttnek tekinti a nézőt, akit nem egy óvodás gyerek szintjén kell vezetgeti, akinek meg kell hagyni a felfedezés, az agyalás, a saját teóriák felállításának örömét. Másfelől viszont, ha egy film ennyire elengedi a néző kezét, az könnyen el is vesztheti a közönségét. 

Amit Nemes Jeles László a Saul fiával elért, az példátlan a magyar filmtörténetben. De az a film mégsem az elképesztő díjeső miatt fontos, hanem azért, mert a készítői kitaláltak egy formát, amivel elmondhatták azt, amiről sokáig úgy tűnt, hogy játékfilmes eszközökkel elmondhatatlan. Ahogy Erdély Mátyás kamerája követte Röhrig Gézát, szinte az egyetlen lehetséges módja volt annak, hogy a holokausztgiccs elkerülésével beszéljenek törvényről, hitről, lázadásról és bukásról egy haláltáborban.

A Napszállta, amit szinte teljesen ugyanazzal a csapattal készített a rendező, folytatta ezt az utat. A kamera ezúttal Jakab Juli arcára, tarkójára tapad, őt követjük 1913 nyarán Budapesten. Ő játssza Leiter Íriszt, az árva lányt, aki hosszú évek után azért jön vissza a városba, hogy szülei legendás kalapszalonjában dolgozzon.

Ezt azonban senki nem nézi jó szemmel, különösen a szalon új tulajdonosa, Brill Oszkár (Vlad Ivanov) nem, aki azzal a lendülettel küldené vissza a lányt, ahogy érkezett. Csakhogy Írisz egy rejtélyes alaktól (és ő még csak az első a rejtélyek és rejtélyes alakok végtelen sorában) megtudja, hogy van egy bátyja, Kálmán. Írisz megszállottan nyomozni kezd a testvére után, útja egyre sötétebb helyekre, egyre gonoszabb titkok felé viszi.

De míg a Saul fiában a forma tökéletesen szolgálta a célt, addig a Napszálltában ez kérdéses. Azzal, hogy a film nagy részében Jakab Juli elszánt-rémült arcát látjuk, sokszor a képek segítségét is elveszítjük, és mivel a szavak is jórészt elvesznek, elég reménytelen helyzetbe kerülünk.

Amikor Írisz körülbelül a huszadik kérdésére sem kapott érdemi választ („Menj innen!”, „Tűnj el!”, „Ne akard tudni!” – ilyenek sorjáztak), a mozitermen némi derültség csapott át. Biztos vagyok benne, hogy ez nem az a hatás, amire Nemes Jelesék törekedtek. Semmi baj azzal, hogy a Napszállta nem rág a nézők szájába mindent, de azzal annál inkább, hogy a forgatókönyve hemzseg a logikátlanságoktól és az ellentmondásoktól.

Ez megakadályozza azt is, hogy közel kerüljünk a főszereplőhöz. A két és fél órás film végére éppen olyan idegen marad (maradnak Kálmánnal), mint amilyen eleinte volt.

Nehéz azt mondani, hogy Jakab Juli jól vagy rosszul alakított, hiszen nem is beszélhetünk a szó klasszikus értelmében vett alakításról. Vele ellentétben Dobos Evelin Zelmája világos és végtelenül szomorú történetet kapott. Egy erős és okos nő, aki azt hiszi, hogy kaphat más szerepet ebben a férfivilágban, mint amire a neme és a külseje predesztinálja. Az ő szála a Napszállta egyik legerősebb része, Dobos pedig igazi felfedezés. Neki nem a köztévén kéne műsort vezetnie, hanem a filmekben főszerepeket játszania.

Ennek az az oka, hogy Nemes Jeles László sokkal jobb rendező, mint amilyen forgatókönyvíró (a könyvet a Saulhoz hasonlóan ezúttal is Clara Royer és Matthieu Taponier társszerzőkkel írta). Most is képes arra, hogy erős képek és hangok olyan kavalkádját zúdítsa a nézőkre, ami alól nehéz kibújni. Ezt megint kiválóan segíti a csapata, amely a lehető legmagasabb minőségben dolgozott. A Napszállta magyar viszonylatban sok pénzből készült, de – ellentétben a közelmúlt más magyar filmjeivel – ennek a pénznek minden fillérje ott van a vásznon.

Az azóta meghalt Melis László nyugtalanító zenéje, Erdély Mátyás képei, Szakács Györgyi jelmezei és Rajk László látványtervei együtt olyan hatást keltenek, hogy a forgatókönyv sutaságai ellenére menni akarunk Írisszel, tudni akarjuk, hogy mi történt Kálmánnal, és mik a Leiter-ház sötét titkai. Vagy ha ezeket nem tudhatjuk meg, akkor csak nézni akarjuk a Monarchia Budapestjét, a Leiter Szalon életét, elveszni a kalapok, csipkék, gyöngyök, a szépséges arcok világában.

És amilyen hibátlan a Leiter Szalon világa, olyan mocskos és szomorú mindaz, amit Írisz a bátyja után kutatva Budapest utcáin, sikátoraiban, házfalai mögött talál. Az, hogy hol rejtőzik az igazi bűn, a legnagyobb szenny, már más kérdés. A szemünk előtt esik, rohad szét minden, és hogy hova vezet, azt egyrészt a film emlékezetes zárósnittje, másrészt a Saul fia válaszolja meg.