Ekkora katasztrófa ritkán jut el a mozikba

Tom Hooper rendező nevét a legtöbben valószínűleg A király beszéde című film miatt ismerik, ez volt a legnagyobb sikere, amiért 2011-ben Oscar-díjat is nyert. Két évvel később elkészítette a Nyomorultak című musical filmes adaptációját Hugh Jackman, Russell Crowe és Anne Hathaway főszereplésével. Ez a 400 millió dolláros bevétellel elég szép sikert aratott, de Hooper saját bevallása szerint elsősorban azért akart visszatérni a filmes musicalekhez, mert a Nyomorultak forgatásán olyan sokat tanult erről az egészről, hogy kamatoztatni akarta a megszerzett tudását. 

Egy olyan musicalt keresett, amit korábban még senki sem filmesített meg, így jutott el Andrew Lloyd Webber egyik legsikeresebb darabjához, a Macskákhoz. Állítólag a 90-es években Steven Spielberg csapott le először a jogokra, és komolyan megfordult a fejében, hogy filmet készítsen az éneklő és táncoló macskákról, de végül az egészből nem lett semmi. Hooper viszont 2018-ban úgy érezte, hogy már elég jó és olcsó a technológia ahhoz, hogy ne kelljen sminkesekre és maszkmesterekre hagyatkozni a színészek átváltoztatásánál, és így végre filmre vihető a darab.

Ezen a ponton be kell vallani, hogy én nem láttam az 1981-es eredeti változatot, sem az 1983-as magyart, ami a Madách Színház történetének egyik legsikeresebb bemutatója volt, és a mai napig meg lehet nézni. Mindenesetre rövid kutatásom alapján úgy tűnik, hogy nem a technológia volt az ok, ami miatt senki sem próbálkozott ennek a darabnak a megfilmesítésével. Hanem mert a történet helyett a dalok, a koreográfia és a teljesen őrült világ az, ami miatt olyan nagy sikerrel ment ez a világ számos országában. Ezt viszont filmen szinte lehetetlen átadni. 

Pláne, ha a rendező úgy érzi, hogy a technológiai újításokból az utolsó szuszt is ki kell csavarni, és mindennek egyszerre kell fotórealisztikusnak és mesebelinek kinéznie. Ez a látvány már az első előzetes után nagyon sok embert kiborított, és azt gondolhatnánk, hogy aki ezek után mozijegyet vesz a filmre, az talán már valamennyire felkészült arra az audiovizuális élményre, ami a moziban vár rá. De arra a tripre, amit a Macskák nyújt, nem lehet felkészülni. Az egészet leginkább a gumicukor túladagoláshoz tudnám hasonlítani. Egy-két szem (extrém esetben mondjuk fél zacskó) ebből a kissé mű ízből és állagból még könnyen le tud csúszni, és senkinek nem lesz baja tőle. De itt néhány kilót szuszakolnak le az ember szemén, száján és fülén keresztül, ami nem egy olyan élmény, amiért az ember szívesen kifizetne 1500 forintot.

Ha valakit ezzel nem sikerült még elijeszteni, akkor nézzük a történetet. Az első jelenetben megismerjük a főszereplőt, Victoriát (filmes szakmában egyelőre ismeretlen, de nagyon tehetséges londoni balerina, Francesca Hayward), akit egy zsákban kidobnak London egyik utcájára. Nem sokáig marad egyedül, rögtön összefut egy csomó másik táncoló és éneklő kóbor macskával, akik a Karminca-bálra készülnek. A Karminca-bál arról szól, hogy az induló macskák egy zenés számmal bemutatkoznak mindenkinek, és aki a legügyesebb, az nyer egy új életet. Nincs teljesen megmagyarázva, hogy ez pontosan miért vagy hogyan, de gondolom a macskáknak nem elég a gyárilag járó kilenc élet, és szeretnének ráhúzni még egy extrát. Azt pedig, hogy kinek jár ez a soha vissza nem térő lehetőség, egy Old Csendbelenn nevű macska dönti el, akit a sokkal jobb sorsra érdemes Judi Dench alakít.

Az újjászületésre a legjobban egy titokzatos macska, Makár Viki (Idris Elba) vágyik, aki körözés alatt áll, mert úgy tűnik, ebben a világban, amit valószínűleg emberek építettek, nemcsak kóbor macskák élnek, hanem rendőr macskák is, akik pont olyan körözési plakátokat készítenek, mint az emberek. Szóval Makár Viki tudja, hogy pusztán a tehetsége miatt nem kapja meg majd az új életet, úgyhogy inkább arra használja a teleportáló képességét, hogy elrabolja az összes, győzelemre esélyes macskát. Egyesével. Sajnos megvárja, míg az összes macska elénekli számunkra a dalát, és csak utána viszi őket a Temze partján álló hajóra, pedig sok kíntól óvta volna meg a közönséget, ha egy kicsit jobban siet.

És a film nagyjából ennyi, Victoria mindig újabb macskákat ismer meg, akik táncolnak egy ideig, hogy aztán elrabolják őket, mi pedig megyünk tovább egy újabb adag macskára.

Csak a tömény giccs, Webber dalai és a technológiai tobzódás marad a karácsonyi megpróbáltatások elől menekülő közönség számára. 

Az amerikai bemutató után egy héttel teljesen nyilvánvaló, hogy az év egyik legnagyobb buktája lesz a Macskák, amire legalább 100 millió dollárt költött a stúdió, de szerencsés esetben ennek csupán a harmadát tudja majd összeszedni. És tényleg elképzelhetetlennek tartom, hogy miután valaki végigülte ezt a filmet, örömmel és büszkeséggel beszél róla társaságban, és minél több ismerősét biztatja majd arra, hogy ő is vegyen rá jegyet, és nézze meg a saját szemével ezt a csodát. Hiába vannak benne  nagyszerű színészek Judi Denchtől és Ian McKellenen át Jennifer Hudsonig, és hiába köszönhetjük a koreográfiát a Hamilton koreográfusának, Andy Blankenbuehlernek, ebben a számítógépek által létrehozott cukormázas művilágban egyszerűen semmi sem tud érvényesülni. Az egy dolog, hogy az arányoknak nincs semmi értelmük, de a digitális szőröknek köszönhetően semminek nincsen súlya. A különböző testek összemosódnak, a pásztázó kamera pedig nem segít abban, hogy bármelyik koreográfia igazán hatásos tudjon lenni. A hírek szerint a film egyes digitális trükkjeit utólag megpróbálják feljavítani, de kétlem, hogy érdemben itt bármin lehetne segíteni.

Az élményhez az is sokat hozzátesz, hogy Magyarországon bár szinkronnal kerül mozikba a Macskák, de ez csak az átvezető szövegekre koncentrálódik, mindent dalt az eredeti verzióban hallhatunk. Ez azt jelenti, hogy egy olyan feliratos filmről beszélhetünk, amiben néha megszólalnak magyarul. Ezekből a furcsa rímekből kellene megfejteni, hogy mi miért történik és kiről mit kell tudni, de igazából mindegy is, mert a legtöbb macska egyetlen nagyjelenet erejéig van előttünk, aztán nem is látjuk újra, szóval felesleges bármit is megjegyezni róluk, mert később semmi jelentősége nem lesz. Ha ez önmagában nem lenne elég, akkor még ott van az is, hogy a zenék néha kifejezetten idegesítőek, vagyis nem a szürreális látvány az egyetlen, ami a szerencsétlen néző idegeire megy.

Az egész egy megismételhetetlen katasztrófa, amiben rengeteg, digitális trükkökért felelős VFX-szakember (köztük több magyar) sok-sok munkaórája van, akik egy teljesen elhibázott koncepció miatt próbáltak meg valami olyasmit összehozni, amihez hozzá sem kellett volna kezdeni. Mindenesetre ha valaki katasztrófaturistáskodni akar, annak irány a mozi, mert ilyen kolosszális, minden egyes lépésében hibás és átgondolatlan terméket ritkán tesznek a nézők elé.