Most örülünk, de lehet, hogy végleg komolytalanná vált az Oscar-díj

GettyImages-1205176664
2020.02.10. 19:55 Módosítva: 2020.02.11. 12:04

Az Oscar nem egy nemzetközi filmfesztivál. Nagyon is helyi érdekű.

/Pong Dzsunho, 2019/

Fantasztikus, felemelő, csodálatos történelmi pillanat, hogy a már a nevében is Amerikai Filmakadémia által szervezett Oscar-díjak 92 éves története során először nem amerikai film nyerte meg a legfontosabb díjat, a legjobb film Oscarját, hanem a dél-koreai Pong Dzsunho (Bong Joon-ho) műve, az Élősködők. Végre ledőlt az a korlát, amelyről éppen Pong beszélt, amikor megnyerte a Golden Globe-ot: „Ha sikerül átlépniük a felirat jelentette kétcentis akadályt, megismerhetnek még egy csomó nagyszerű filmet.” Ráadásul kétségkívül egy sajátos hangvételű, cseppet sem közönségfilmesen kompromisszumos, nagyon magas színvonalú film nyert. És valóban, ez a történtek hurráoptimista olvasata. De lehet azért sötétebben is látni a dolgokat.

Akár úgy is, hogy most vált végleg komolyan vehetetlenné az Oscar-díj.

Mert az, hogy most nyerhetett egy nem amerikai film az eddig lényegében kizárólag az amerikai filmeknek fenntartott, legfontosabb kategóriában, kimondva-kimondatlanul arra utal, hogy eddig is nyerhetett volna, ha éppenséggel külföldi lett volna a legjobb film az évben (hiszen idén nem módosították a szabályokat, minden a rendes ügymenet szerint történt). Csak hát 91 éven keresztül eddig sajnos minden évben az Egyesült Államok szállította az év legjobb filmjét (legalábbis koprodukciós partnerként), mit van mit tenni, ha egyszer ezek az amerikai filmek mind jobbak voltak, mint Ingmar Bergman, Federico Fellini, Luis Buñuel, François Truffaut, Ettore Scola, Akira Kuroszava, Andrzej Wajda, Agnieszka Holland, Jiří Menzel, Pedro Almodóvar, Asghar Farhadi, Abbasz Kiarosztami, Agnès Varda, Kim Ki-duk vagy épp Szabó István teljes életműve. Az ő nevük ugyanis jellemzően csak az évi öt idegen nyelvű filmnek fenntartott gettóban szerepelt, esetleg bekerültek a főkategória jelöltjei közé, de eddig az évig tulajdonképpen teljesen egyértelmű volt, hogy megkapni úgysem fogják a fődíjat, csak afféle figyelemfelhívásként, plusz buksisimogatásként kerültek be a nagyok közé. (Illetve bekerülhettek még, jellemzően inkább csak jelöltként olyan további kategóriák jelöltjei közé, mint az írói, rendezői vagy technikai díjak, és ott vannak még az Akadémia fel-feltámadó lelkiismerete lenyomataként átadott ilyen-olyan emlék- és életműdíjak.)

Az, hogy a kéttucatnyi kategória nagyjából száz jelöltje közül mindössze öt hely van fenntartva biztosan nem amerikai filmeknek, vagyis hogy a világ teljes filmművészetéből a díjra érdemes produkcióknak az Amerikai Filmakadémia szerint nagyjából 5 százaléka származik az Egyesült Államokon kívülről,

pontosan addig védhető állítás, amíg elfogadjuk, hogy az Oscar-díj egy amerikai filmeknek szóló díj,

amelyet a hollywoodiak rendeznek a hollywoodiaknak, csak épp, mintegy mellesleg, vannak annyira jófejek, hogy kiosztanak feleannyi díjat a Föld maradék 194 országában készült filmeknek, mint amennyit a hangkulisszával foglalkozó mesterek kapnak (külön díj jár ugyanis, nagyon helyesen, a hangvágásért és a hangkeverésért is).

Akkor védhető a fenti állítás, ha elfogadjuk, hogy vannak bizonyos – számunkra – szomorú szabályok, mint például hogy ha törik, ha szakad, csak öt nem amerikai film jelölhető, akárhány zseniális film is készült egy évben Európában, Ázsiában, Dél-Amerikában vagy bárhol máshol. És hogy akkor se lehet mondjuk két francia filmet jelölni, ha véletlenül épp egy évben készült el két olyan magas színvonalú film, amelyek jelölése szinte biztosra vehető lett volna, ha nem így alakul (így a Nyomorultakat jelölték, a Portré a lángoló fiatal lányról-t nem).

De ha azt mondjuk, amit az Akadémia a mostani döntésével mondott, hogy márpedig az Oscar-díjban nincsenek és soha nem is voltak szabályok, akkor 

nehéz hirtelen nem teljesen röhejesnek látni az egészet,

és olyasmiket méricskélni, mint hogy a Chicago című musical többet ér, mint Ingmar Bergman teljes életműve (Bergman egy filmje se nyerte el a fődíjat), a Gladiátor többet ér, mint amit Alfred Hitchcock valaha is képes volt letenni az asztalra (0 fődíj), hogy a Zöld könyv többet ér, mint Federico Fellini bármilyen próbálkozása (0 fődíj).

Persze azért lehet ennél a megveszekedetten kiábrándult és pesszimista nézőpontnál vidámabban is nézni a helyzetet. A Guardian szerzője például nem országspecifikusan közelíti meg a kérdést, hanem úgy látja, az amúgy nagy hollywoodi rendezők filmjein felnőtt Pong filmje a történetmesélés erejében bízó, fontos kortárs témákból kiinduló közönségkedvenc alkotás, akárcsak a régebbi Oscar-díjas filmek. Mert az Élősködők tényleg hatalmas siker, világszerte 165 millió dollárt hozott, miközben a költségvetése alig 11 millió dollár volt, és Dél-Koreán kívül is meglepően sok embert tudott a vászon elé ültetni.

Ráadásul a Guardian szerint az Oscar-díj kevés kivételes évtől eltekintve kulturális értelemben egyre inkább irreleváns kezdett lenni, de az Élősködők vérfrissítést jelenthet. Mostanában már kevésbé volt érdemes végignézni a hosszú díjátadót, úgyis annyira a papírforma szerint történt minden; előzetesen az idei díjátadóról is „a régóta leglefutottabb” gálaként beszélt mindenki – ha viszont ilyesmik történhetnek, ez megváltozhat. Pláne, ha azt feltételezzük – úszik egyre távolabbra a fantázia sötét vizein a Guardian –, hogy mostantól majd az egyre nagyobb kínai filmes piacra is odafigyel majd az Akadémia, Bollywoodról vagy a török filmgyártásról már nem is beszélve: akkor jelenne csak meg igazán az évek óta egyre hangosabban hiányolt sokszínűség! És a nem amerikai filmekre irányuló nagyobb figyelem aztán hatással lehetne az amerikai filmművészetre is.

Ez izgalmasan hangzik, de azért mégiscsak elég nehéz elképzelni, hogy az Élősködők megnyitotta az ésszerűség és igazságosság kapuját, amely olyan régóta volt zárva, hogy már az elveszett kulcsot se kereste senki.

Ha így lenne, akkor a jövőben nyilván a tíz legjobb film-jelölt közül minden évben legalább 4-5 külföldi lenne, és minden második-harmadik évben ezek közül is kerülne ki a nyertes,

ahelyett, hogy minden menjen tovább a régiben, leszámítva, hogy az Akadémia néha felrázza egy-egy ilyen lépéssel a bóbiskoló közönséget.

Már csak egy évet kell várni, hogy kiderüljön, tényleg a jobb forgatókönyv érvényesül-e. Azért ha fogadást kötnek rá, túlságosan nagy dolgokat ne vállaljanak be bukás esetére, mert könnyen előfordulhat, hogy itt állnak majd épp egy év múlva kopaszra borotválva vagy neonkékre festett hajjal, a következő Közepesen Érdekes Hollywoodi Közönségfilm legjobb film-Oscarja miatt átkozódva.

Ne maradjon le semmiről!

 Borítókép: Bong Joon Ho és Kang-Ho Song Fotó: Kevin Winter/Getty Images



  • Vennék
  • Hírek