Már értjük, miért nem láthatják az esküdtek a Harvey Weinsteinről készült filmet

2022.11.18. 20:32 Módosítva: 2022.11.19. 00:16
Nehéz ebben a zsánerben, az oknyomozó újságírók munkáját megjelenítő filmek hollywoodi zsánerében fontos, maga után nyomot hagyó mozit alkotni az 1976-os Az elnök emberei után. Ám Maria Schradernek sikerült, miként az is, hogy elkerülje a történet melodramatikus, hatásvadász megoldásokra csábító csapdáit. Ettől olyan nagyszerű film az Azt mondta, amely csütörtökön debütált a hazai mozikban.

Az ember első – és az Azt mondta 116 perce alatt mindvégig a fejünkben motoszkáló – gondolata a következő: valahogy így kell újságot írni, oknyomozást folytatni, ahogy a The New York Times két riportere, Megan Twohey és Jodi Kantor tette, amikor 2016–2017-ben szívós kutatómunkával megírták a zsurnalisztika történetének egyik legnagyobb hatású, 3321 szavas cikkét, amely a világ elé tárta Hollywood legnagyobb hatalmú mogulja – és, mint kiderült, szexuális ragadozója –, Harvey Weinstein évtizedeken át folytatott gyomorforgató gyakorlatát, a pályakezdő színésznők és asszisztensek sorozatos, rendszerszintű megerőszakolását.

Az újságcikk nemcsak hogy elindította a #MeToo mozgalmat, és megtörte a hollywoodi szexuális zaklatásokat övező cinkos csendet, de börtönbe juttatta az érinthetetlennek tartott filmcézárt, a Miramax Stúdió urát. 

Egyelőre 23 évre, de a napjainkban is a nagy nyilvánosság előtt zajló és hányingert keltő, naturalisztikus vallomásokkal tarkított újabb, Los Angeles-i tárgyalás több mint százéves további börtönbüntetést tartogat Weinstein számára, aki nyilvánvalóan élete végéig rács mögött marad. 

Maria Schrader német rendezőnő hazánkban – és a tengerentúlon is – csütörtökön debütált filmje már-már azt a klasszist képviseli, amit a nagy és utolérhetetlen előd, az 1976-ban készült Az elnök emberei és a nem kevésbé lebilincselő 2015-ös Spotlight. Az első a The Washington Post, a második a Boston Globe kulisszái mögé enged betekintést, az Azt mondta pedig a The New York Times szerkesztőségi munkáját mutatja be. És engedtessék meg az újságírónak, hogy ne elsősorban a gyomorforgató Weinstein-sztori kacskaringóin csámcsogjon, hanem kifejezze csodálatát és elkerülhetetlen irigységét egy ikonikus szerkesztőség tankönyvbe illő leleplező munkája iránt. Hiába, ez már csak szakmai ártalom...

A film valószínűtlen helyszínen, egy idilli írországi tengerparton kezdődik, 1992-ben, ahol egy fiatal, vörösesszőke hajú lány sétál, majd véletlenül belebotlik egy filmforgatásba. Bár ne tette volna... Aztán snitt, és a lány félőrülten, feldúltan rohan a kisváros utcáján, és akkor már tudjuk, hogy valami rettenetes történhetett vele a forgatás helyszínén, hiszen azért ültünk be a moziba, hogy szembesüljünk Harvey Weinstein disznóságaival.

Ettől kezdve több idősíkon peregnek az események, illetve talán nem is helyes pergésről beszélni, hiszen Maria Schrader (Unorthodox, Én vagyok a te embered) rendező tévedhetetlen ízléssel választja a lassú, elgondolkodtató, moralizáló, a lelki és mentális vívódásokat az akciófilmszerű, bombasztikus jelenetekkel szemben előtérbe helyező történetvezetést. Az embernek óhatatlanul az az érzése, hogy a stúdió nem véletlenül kért fel egy német rendezőnőt a munkára, mintha el akarták volna kerülni, hogy túlzottan hollywoodiasra sikerüljön a mozi. 

Itt is több a kevesebb

Pedig a történet tálcán kínálja a hatásvadász elemeket: Weinstein üzelmeinek naturalisztikus bemutatását, a krimibe illő fordulatokat, az újságírók megfélemlítését, a titkos találkozókat félhomályos mélygarázsokban (Az elnök emberei...). Schrader azonban biztos érzékkel elkerüli ezeket a csapdákat, és jól teszi, mert a megfélemlített, évtizedes hallgatásra kényszerített (színész)nők lelki tusáját már-már minimalista eszközökkel sokkal hatásosabban mutatja be, mintha nyaktörő üldözési jelenetekkel, hálószobatitkok életszerű elénk tárásával operálna.

Ezen a ponton feltétlenül szót kell kerítenünk a film egyik nagy erősségére, arra, hogy sikerült rávenni Ashley Juddot önmaga eljátszására. Illetve a színésznő és aktivista nem is eljátssza, hanem egyszerűen önmagát adja. Hiszen Judd a való életben is beleállt a nem csekély lelki erőt kívánó és cseppet sem veszélytelen kitárulkozásba a nagy nyilvánosság elé, és tulajdonképpen az ő bátorsága biztosította a muníciót és a „star powert” Twohey és Kantor leleplező cikkéhez.

Ha nincs Judd, messze nem üt akkorát az írás. 

Ha már a film erősségeinél tartunk: sokan hibának találhatják, hogy a tulajdonképpeni főszereplő, maga Weinstein nem látható a filmben, legfeljebb hátulról, a tarkója, illetve kétszer a hangját halljuk, amint telefonon keresztül fenyegeti a két riporternőt, Twohey-t (Carey Mulligan) és Kaplant (Zoe Kazan), illetve az egyik lapszerkesztőt, Dean Baquet-et, akit a mozi egyik legjobb alakítását nyújtó Andre Braugher formál meg lenyűgözően. Véleményem szerint ez, mármint Weinstein „kitakarása” jól beleillik Schrader visszafogott stílusába, bőven elég a telefonban hallani ezt az undorító, milliódolláros ügyvédek hadától védelmezett férget, nem is vagyunk igazán kíváncsiak a látványára. (Őszintén szólva nehéz is lett volna megfelelő színészt találni erre a munkára...)

És akkor a két főszereplő, Mulligan és Kazan. (Utóbbi neve nem véletlenül cseng ismerősen, ő bizony a legendás Elia Kazannak, A vágy villamosa rendezőjének az unokája.) Természetesen egyikük sem Robert Redford vagy Dustin Hoffman, hiszen belőlük csak egy (azaz kettő) van, de ezt nem is várhattuk el a két színésznőtől, akik azonban tisztességesen hozzák a két riporternő figuráját. Akik, és ez sem mellékes szál, maguk is anyák, Jodi Kantor kétgyermekes, Megan Twohey-nak pedig az oknyomozás közben születik meg a kislánya. Megkapó és a filmkritikát jegyző újságíró számára is hiteles és húsba vágó jelenetek azok, amikor a két megértő férj elnézi fanatikusan dolgozó feleségének, hogy talán a kelleténél kevesebb idő jut a családra és a gyerekekre, de hát a munka ebben a szakmában mindent felülír... (Talán nem feltétlenül életszerű, hogy Kantorék és Twohey-ék családjában ezt a két, külön-külön is teljes embert kívánó hivatást, az újságírást és a családanyaságot konfliktusmentesen sikerül összeegyeztetni...)

A csend hangosabb a kiáltásnál

Mulligan és Kazan jó ízléssel kerüli el a ripacskodást, egyikük sem játssza túl a szerepét, eszköztárukban a hallgatás szerencsére sokkal fontosabb helyet foglal el, mint a teátrális gesztusok. És ez tipikusan olyan történet, amikor a csend minden harsány szónál többet mond.

És még valami, ami különösen az én ízlésem szerint való. A film elkerüli a harcos feminizmus csapdáját. Twohey és Kantor nem reflektorfényre vágyó szüfrazsettek, hanem mélyen érző, az áldozatokat empátiával megszólaltató, az időleges kudarcoktól nem meghátráló, vadászkutya-szívósságú oknyomozó zsurnaliszták. A fajta legjavából, akik minden pillanatban kínosan ügyelnek arra, hogy csakis tényekkel és nevekkel alátámasztott bizonyítékokkal operáljanak, miközben azért szem előtt tartják az inkognitójukat megőrizni kívánó informátorok személyes biztonságát is.

A film talán legmegrázóbb jelenete a beszélgetés egy londoni kávézóban Zelda Perkinsszel (Samantha Morton), egy korábbi Miramax-alkalmazottal, aki a titoktartási kötelezettsége ellenére mesél Kantornak, igaz, csak off the record, vagyis műsoron kívül. Hangja monoton, már-már érzelemmentes, gesztusai visszafogottak. Éppen ezért annyira drámai, amit mond...

Kantor és Twohey Weinsteinról szóló nyomozati anyaga, amelyet Rebecca Corbett (Patricia Clarkson mély empátiával alakítja a rutinos főnöknőt) szerkesztett, riportok hullámát indította el, így született meg például Ronan Farrow cikke a Weinstein elleni vádakról, amely ugyanabban a hónapban jelent meg a The New Yorkerben. (Ez is egy izgalmas, és nekünk, újságíróknak különösen ismerős mellékszál. Ahogy a The New York Times kollektívája versenyt fut az idővel és a The New Yorkerrel, ugyanis tudomásukra jut, hogy a rivális folyóirat is kirukkolni készül egy leleplező cikkel Weinstein disznóságairól.) 

A valódi újságírás

Persze minden munkához, így az oknyomozó újságíróéhoz is szükség van egy kis szerencsére, és ahogy a sportban mondani szoktuk, a szerencse általában azok mellé áll, akik tesznek is érte. Márpedig Twohey és Kantor rengeteget tett. A filmben nemegyszer szembesülünk az újságírói munka kevésbé csillogó oldalával, látjuk a kudarcok sorát: a vég nélküli, éjszakába nyúló telefonálgatást, az újra meg újra falakba ütközést, a visszautasítást a rettegő áldozatoktól és tanúktól, az orruk előtt becsapódó ajtókat, a milliódolláros perekkel történő  durva fenyegetéseket.

Ám a kemény munka mindig meghozza gyümölcsét. Például akkor, amikor a  Weinstein Company könyvelője  (Zach Grenier)  váratlanul „énekelni” kezd, vagy midőn a Weinsteint védelmező jogi csapat sztárügyvédje (Peter Friedman) Twohey hosszas és kitartó rábeszélésének hatására elpöttyinti, hogy nyolc és tizenkettő között van azon áldozatok száma, akiknek milliódolláros hallgatási pénzzel tömte be a száját a Miramax tulajdonosa…

Meg kell mondanom, lenyűgöző és találó az a mondat, amellyel  Twohey meggyőzi az egyik, sokáig vonakodó megerőszakolt nőt arról, hogy érdemes vallomást tennie.

Nem tudom meg nem történtté tenni azt, amin ön keresztülment a múltban. De mi együtt fel tudjuk használni az ön tapasztalatait annak érdekében, hogy másokon segítsünk, és megvédelmezzük nők millióit a szexuális ragadozóktól.

Minden fölösleges pátosz nélkül kijelenthetjük: ez az a bizonyos mondat, amely értelmet ad az Azt mondta című filmnek és a hozzá hasonló, zsánerű alkotásoknak.

Epilógus: a jelenleg folyó Los Angeles-i tárgyalás bírája megtiltotta az esküdteknek, hogy megnézzék az Azt mondta trailerét. A bíró ugyanis akkora hatásúnak érezte a mozit, hogy úgy vélte, annak megtekintése döntő hatást gyakorolna az ítélethozatalra. 

Kell-e ennél több annak bizonyítására, mennyire telitalálat Maria Schrader alkotása?!



  • Tippek
  • Bankszámla