2025: ropogós malac és lencse, de az abált szalonna életet ment

A 2024-es év macskajajos, első januári napján életmentő ebédemet költöttem el a St. Andrea Restaurantban. Ha már így történt, akkor ott is zárnám az évet.

A vén lókötőknek, mint én, igencsak kapóra jön a napközbeni szilveszterezés, még mielőtt éjfélt ütne az óra. Virtuálisan átlépünk a jövő évbe, és közben 2024 legjobb ételeit kóstoljuk, pompás borokkal. Nekem is lehet egy napom, amikor a józan ítélőképességem meginoghat, lelkesedhetek, még elfogult is lehetek, persze csak egy bizonyos mértékig.

És egyáltalán nem arról van szó, hogy érzéketlen lennék, vagy közömbös a '24-ben történtekre gondolva. Nem volt könnyű év, még azoknak sem, akik általában az élet napos oldalán közlekednek. Amikor az év elején ott ültem a fehér abroszt markolászva a St. Andreában, megúszósabb évre számítottam, ezért is gondoltam, ha már ott kezdtem, fejezzem is be ott. Mintha ezt ők is így érezték volna, nappalra hangolták az évbúcsúztatót, mintha egy rövid éjszaka nem volna elég arra, hogy végre kicsekkoljunk 2024-ből.

Osztriga és magyar virtus

Az osztrigánál tartottam, meg a vidítóan zöldellő almakockáknál, amelyek az egészséges egyensúly szükségességére és a fehérjebombát ellensúlyozó savak fontosságára hívnák fel a figyelmet. Hasonlóképpen a pácolt lilahagyma is az osztriga szétterülő krémességét érdesíti, térít vissza a való világba. Rózsaszín buborékost kortyolgatok, a hagyma állítólag az ellensége, de az év utolsó napján békességet akarok, nem tudományoskodunk, csalódjanak az érzékek, ha így muszáj. Még egy hegyes erőst is utánaküldök az osztrigának, érezze a magyar virtust.

Igazság és pénz viszonya: kétségbeejtő lemaradásban vannak egymással szemben. Csak a pezsgő-osztriga duó képes ilyen mélyenszántó bölcs gondolatokat ébresztgetni, különösképpen az év utolsó napján. Szürke dunyha alatt nyugtalankodik a város, a karácsonyfa aranygömbjei mögül felsejlik a dizőz karcsú alakja, hangja cigarettafüstként lengedezik a távoli asztalok fölött. Így mulattatom magam, kihallgatom a szomszédos asztalnál félbemaradt szerelmi vallomás töredezettségében is szívhez szóló újrahangolását, tudnék mit hozzáfűzni. De addigra a másik szomszédos asztalnál kipirult arcú férfiak valaki szerencsés bizniszéről szaporítják a szót, ha hallanám, lehet, hogy kiokosodnék, de a dallamfoszlány, amely körbejárt, most ér el hozzám, és kioltja azt.

Na, de hogy témánknál maradjunk, ébresztő fogás következik, jellemzően az év slágere: abált szalonna paradicsomvariációkkal vonja el végképp a figyelmem a titkos üzleti és szerelmi összeesküvésekről.

Ha elemózsiás oldaltáskát kéne megpakolni nehéz időkre, és a zúzmarával szegett úton menekülőre fogni, akkor ez a könnyen kés éle alatt magát megadó, vaskályhát megszégyenítő meleget adó szalonna életet mentene. Most is. Mellette az aszalt paradicsom édeskésbe hajló sava hűsít lelkiismeretet és szájpadlást egyszerre.

Ropogós malac és lencse szegénység ellen

Szegények se maradjunk, ropogós malacunk mindenképpen legyen, és lencsénk is bőven. Ez most itt könnyen teljesíthető, mert úgy látszik, ez a fogás egész évben a reményt éltette azokban is, akik elmulasztották volna az előző évfordulón mindenki babonáját megszívlelni. Nem tudták az étlapról levenni, közkívánatra mindig visszatért.

A katonás kockákra vágott malachasaalja falatok borkortyokkal kísérve jelezheti a jövő évi kiteljesedést, nincs mitől félni, jól leszünk, nem szorulunk majd más segítségére, sőt mi magunk lehetünk mások segítői, addig jó.

Apró szemű beluga lencse gomolya sajttal, ez utóbbi csak éppen a krémesség végett, balzsamecetes pecsenyelé, húha, sóhajtom felszabadultan. A szőke lencséből készült habosított kis paplantakaróra már, szerintem, nincs is szükség, de hát lencséből sosem elég, gondolhatták. Én meg azt fogadtam az elején, hogy nem okoskodom, csak eszem-iszom.

A karfiol meg a garnéla szépen egymásra talál. Aranyosra perzselt karfiolrózsák satay mártásban, kókuszgyümölcs szalagok, és az éppen csak megperzselődött garnélák újabb ürügyet szolgáltatnak arra, hogy a St. Andrea borászat csúcs fehérborát igyam, a Máriát.

Ne tartsanak érzéketlennek, de ez a bor nem véletlenül kerül annyiba, amennyibe, nem vagyok szívtelen, a valóságot nem ismerő alak, tudom, hogy vannak, akik nem dúskálnak, én is csak egy pohárral ittam, kortyonként: erőt és reménységet ad.

Aztán lehet bámulni, szemlélődni, ízeket felidézni, magamba szállni, és az eltelt év történéseit elemezgetni, meg a jövőről morfondírozni. Sosem voltam ebben jó, a jelen ismerete, ami eleve illúzió, sokat sejtető egyszeri fénytörés, hát még akkor a jövő megsejtése: fikció, féltésbe burkolt remény.

Megszakítom, mert óhatatlan önsajnálatba kanyarodna, az meg aztán végképp nem méltó ehhez az egészhez, szedjük csak össze magunkat, egy könnycsepp, de több egy se. Gím borjúgerinc, csipkebogyó, csicsóka. Tiszta ügylet, pompás atavizmus, mintha a ma embere már eltávolodott volna a vidéki udvarházak kivilágos-kivirradtig szemléletű életstílusától, se csibuk, se homokfutó, asszonyok örömkönnye, amint csiszolt poharak aljára cseppennek. Csak a ráció, meg a számítás. Késemet illesztem a remegő hússzeletre, szeretném, ha önsúlyától hatolna belé. Majdnem sikerül. Ez lesz ma az utolsó étel, amit magamhoz veszek, belehajlunk a kora estébe, felélénkül a dalos leány is, én meg felemelem a tekintetem a tányérból, körbenézek: idénre éppen eleget láttam, jöjjön 2025, ha más nincs.

(Az Index Könyvek gondozásában megjelent Vajda Pierre

Pierre kóstolgat – és hiszed vagy sem, elégedett című könyve

itt megvásárolható.)

Pierre gasztroesztéta. A leírtak nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő beszélgetést. Várjuk az ön véleményét is.

Ha lemaradt volna az előző heti Pierre-cikkről, itt elolvashatja.