Mit keres egy véres hulla a címlapon?

Csütörtökön délután fél kettő után érkeztek az első hírek arról, hogy a líbiai diktátort szülővárosában, Szirtben elfogták az Átmeneti Nemzeti Tanács katonái. Az első, ellenőrizetlen híresztelések szerint Kadhafi súlyosan megsérült, talán lábon lőtték. 2 óra után pár perccel a Sky News líbiai forrásokra hivatkozva viszont már azt mondta, hogy Moammer Kadhafi halott.

Délután fél három előtt perccel pedig megérkeztek az első képek is, egy mobiltelefon képernyőjének fotói, amin a vélhetően még élő, de súlyosan sérült Kadhafit egy fehér nadrágos férfi rángatja. Az elmosódott fotón a líbiai diktátorként azonosított alak ruhája vérben ázik, szakálla is véres, és riadtan, vagy inkább halálfélelemmel bámul  egyenesen a kamerába.

A felvétel az időbélyeg szerint 12 óra 23 perckor készült, vagyis mindössze két óra alatt történt, hogy a még élő diktátort lefilmező lázadó összefutott Szirtben Philippe Desmazes fotóssal, Desmazes lefényképezte a telefon képernyőjét, és elküldte a képet az AFP fotóügynökségnek, ahol a szerkesztő engedélyezte, és kiadta a fotót az előfizetőknek.

Mindössze 1 óra 59 perc állt a média rendelkezésére, hogy eldöntsön egy olyan etikai kérdést, amit több száz oldalas könyvek tucatjai boncolgatnak, gyakorlatilag eredmény nélkül. Ráadásul egy-egy szereplőnek mindössze percei voltak arra, hogy eldöntse: meg kell-e mutatni a világnak, hogy meghalt Kadhafi? Tényleg mindenkinek látnia kell egy rettegő, vérző ember utolsó pillanatait?

A BBC News húsz percre kirakta, majd levette a képet, végül fél négy után ismét visszatette. Az amerikai média egy ideig szemérmesen csak Kadhafi régebbi portréjával adta el a címlapot, az AFP fotóját csak a kattintás után, a cikkben lehetett elérni, majd amikor az al-Dzsazíra már videófelvételen mutatta meg, hogyan rugdossák a diktátor holttestét, az amerikai média is kirakta a főoldalra a vérben ázó Kadhafit.

A legtöbb híroldal azonban nem habozott: a CNN, a Fox, a Times, a Guardian is a közlés mellett döntött. A hírverseny, a versenytársakat figyelő szerkesztők és az olvasót mágnesként vonzó horror mellett más is motiválhatta a híroldalakat. Mert nem csak az lehet a kérdés, hogy közölni lehet-e egy ilyen képet, hanem az is, hogy nem muszáj-e közölni?

A sajtóetikával foglalkozó szakkönyvek sokat foglalkoznak ezzel a kérdéssel, a válasz, hanem is túl pontos, de elég egyértelmű: ahogy az Image Ethics in the Digital Age című munka is fogalmaz, az újságírói etika hagyományosan nem engedi meg, hogy a fotóriporter halottakat mutasson a képen csak azért, hogy sokkoljon. Az általánosan elfogadott elvek szerint a fotó csak akkor ábrázolhat halottakat, ha a kép ezzel üzenni akar; ha az elborzasztó látvány nem öncélú. Ezt a szabályt persze nem egyszerű konkrét esetekre alkalmazni.

Bismarck óta

A halottak bemutatásának problémájába nagyon hamar beleütköztek az újságírók, az első felemlegetett eset Bismarck 1898-as halála, amikor is két fotós egészen az egykori német államférfi halottas ágyáig jutott, és az ott készült fotókat aztán jó áron értékesítették a legnagyobb német kiadónak. A két fotóst később perbe fogták ezért, és Max Priester és Willy Wilcke több hónap börtön is kapott azért a bizonyos képért.

A második világháború előtt néha feltűntek ugyan sokkoló képek a magazinok oldalain, de a legtöbb háborús fotón inkább a lírai pillanatokat keresték, még a halálban is, mint Robert Capa híres fotója A milicista halála 1936-ból. Voltak kivételek is, mint David Seymour fotója szintén a spanyol polgárháborúról, amin levágott fejekkel pózoltak egy ideig falangistáknak gondolt katonák. (Később kiderült, hogy a felvétel egy évtizeddel korábban, ráadásul Marokkóban készült, de ez a kép publikálásának történetén mit sem változtatott.)

Az első igazi botrányt mégis egy német haláltáborról készült kép váltotta ki. A bergen-belseni koncentrációs tábor orvosát 1945-ben fotózta le az amerikai hadsereg tábori fotósa, amint egy tömegsír közepén áll némiképp tanácstalanul, miután az amerikai katonák bezavarták a hullák közé büntetésből – talán hogy megértse, miben is vett részt. A fotó ugyan nem került hírügynökséghez, a hadsereg mégis kiadta, hogy a megdöbbentő fotóval érzékeltesse a holokauszt abszurdítását.

Halál Vietnamban

A vietnami háborúban éppen az amerikai és a szövetséges haderők által elkövetett borzalmakat mutatták be ugyanezért a fotóügynökségek és az akkoriban virágkorukat élő képes magazinok, például a Life. Eddie Adams képe a dél-vietnami tiszt által fejbe lőtt vietkongról, vagy Nick Ut fotója a Trang Bang-i napalmtámadás után menekülő meztelen lányról még most is feltűnik minden olyan válogatásban, amely azokat a fotókat gyűjti össze, amelyek tényleg hatottak a világra, és megváltoztatták az események kimenetelét. A háború és a szörnyűségek bemutatása igazi pacifista tetté vált.

A fotóriportereknek szembesülniük kellett azokkal az etikai kérdésekkel is, hogy jelenlétük milyen hatással van az eseményekre, illetve hogy meddig tartható a be nem avatkozó tudósító szerepe. Ahogy terjedt a digitális filmezés, és egyre több lett a fotó, a képszerkesztők is egyre többször találkoztak azzal a kérdéssel, amivel 1898-ban Deutscher Verlag szerkesztője, aki Max Priestertől és Willy Wilckétől megvette a halott Bismarck fotóját.

A CNN 2001 szeptember 11. után levette a címlapjáról, később archívumából is azokat a sokkoló felvételeket, amelyeken a World Trade Center ablakaiból ugranak sokan a halálba a terjedő tűz elől. A The New York Times a tragédia másnapján hasonló képet közölt, Richard Drew Falling Man című fotója azonban akkora haragot váltott ki, hogy a lapnak elnézést kellett kérnie.

Szaddám Huszein kivégzésének felvételét ugyan a CNN és a Sky News is leadta, de azt már nem mutatták be, ahogy a diktátor nyakában a kötéllel lezuhan a bitófa talapzatáról, és eltörik a nyaka. Igaz, a döntés, akárcsak Oszama Bin Laden meggyilkolásakor, ebben az esetben sem a média kezében volt: Szaddám kivégzésének felvételeit az iraki kormány vágta meg, míg az Al-Kaida vezetőjének elfogásáról végül azért nem mutattak be felvételeket, mert az amerikai külügyminisztérium tartott a kegyeletsértés vádjától.

Ennek ellenére a sokkoló fotóknak még mindig van hatása – mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy tavaly Hugo Chavez venezuelai elnök megtiltotta a helyi lapoknak a véres fotók közlését, miután az egyik újság megírta, hogy tele vannak a halottasházak. Mindezt egy hullákkal zsúfolt proszektúra képével illusztrálta, és nem azért, mert a halottak emelik a példányszámot, hanem mert így tudta egyetlen képpel a legjobban érzékeltetni azt, ami Chaveznek annyira fáj: nevezetesen hogy amióta hatalmon van, az egekbe szökött a bűnözés és az utcai erőszak.

Focista vagy diktátor?

Magyarországon egy híres esetre emlékezhetnek azok, akik rendszeresen olvassák a bulvárlapokat. 2004-ben a pályán összeeső és meghaló Fehér Miklós labdarúgóról közölt fotót címlapon a Blikk. A képen Fehér a földön feküdt, és üveges szemekkel bámult a semmibe. Az akkori főszerkesztő, Pallagi Ferenc azt mondta, hogy a külföldi lapok, köztük a visszafogott  La Gazzetta dello Sport is lehozta a vitatott képet, ezért úgy érzi, hogy a a Blikk a jó ízlés határain belül maradt. A Magyar Újságírók Országos Szövetsége azonban közleményben tiltakozott a fotó ellen.

„Természetes, hogy a tragédiáról hírt adnak lapjaink, ismertetik a történteket. Nem természetes azonban, hogy az elhunytra, hozzátartozóira, tisztelőire tekintet nélkül olyan képet közöl az újság, amelyet tilt az újságíró szervezetek Közös Etikai Alapelve, tilt az emberiesség, a jó ízlés" – állt a nyilatkozatban.

Egy focista halálának bemutatása csak a példányszámot növeli, egy diktátor bukásának pedig akár társadalmi üzenete is lehet? A válasz nem egyértelmű. Nádori Péter, a Magyar Tartalomszolgáltatók Egyesületének elnöke szerint minden ilyen esetben két fontos szempontot kell mérlegelni: hogy érvényesül-e a kiskorúak védelme, illetve hogy a sokkoló tartalom nem öncélú-e. Mindezt nem lehet etikai kódexben ennél pontosabban rögzíteni, minden konkrét esetben a szerkesztőségek felelőssége a mérlegelés és a döntés.