Mit tegyen a zeneszerző, ha egy fahangú király éneket akar íratni magának?

Josquin des Prez nagyon sok zenét írt, amíg élt. Amióta meghalt még többet.

– mondta valaki a zene fejedelméről a XVI. század derekán, finoman utalva arra, hogy a gátlástalan kiadók egy csomó mindent az ő neve alatt jelentetnek meg, csak hogy jobban fogyjanak a kiadványaik.  Az 1521-ben elhunyt művészt már életében nagyra tartották, s évszázadokkal később is etalon maradt, ami pedig a reneszánsz idején nagy ritkaságnak számított. A múlt héten egy csomó anekdotát összeszedtünk az életéről, most lássunk néhány furcsaságot, ami a műveihez kötődik. Lesznek persze most is bizonyíthatatlan legendák, de olyan titkok is, amelyek megfejtése fehéren-feketén ott van a kottákban.

1. Aláírás dalban

Azt már a múlt kedden is emlegettem, hogy vagy negyvenféleképp írták nevét a világban, de aláírása csak kettő maradt fenn. Az egyik fizikai – belevéste nevét a Sixtus-kápolna falába  –, a másik pedig egy zeneműben. Ez pedig egy Szűz Máriát dicsérő himnusz, melynek a szövege nem csak azért érdekes, mert Krisztust reneszánszosan Olimposz királyaként emlegeti, hanem a vers kezdőbetűi miatt is:

Illibata Dei virgo nutrix

Olympi tu regis o genitrix

Sola parens verbi puerpera

Que fuisti Eve reparatrix

Viri nephas tuta mediatrix

Illud clara luce dat scriptura

Nata nati alma genitura

Des ut leta musorum factura

Prevaleat ymis et sit ave

Roborando sonos ut gluttura

Effligitent laude teque pura

Zelotica arte clament Ave.

Vagyis ha összeolvassuk a kezdőbetűket, kijön, hogy Josquin des Prez!

Persze az ilyesmi nem volt ritkaság akkoriban, évtizedekkel később Balassi több versében is találkozunk hasonlókkal. Meg persze eszünkbe juthat jó félévezreddel korábbról a szolmizáció megszületése is. És ezt nem véletlenül emlegetem.

2. Kottába rejtett beszólások és nyalások

A középkor végén, meg a reneszánsz elején szinte minden többszólamú zeneműben volt egy olyan szólam, ami a többi alapját képezte. Ezt volt a cantus firmus, mely eredetileg csak gregorián dallam lehetett, később bármilyen világi dal vagy akár kofák kárálása is. Josquin pedig kitalálta, hogy mi lenne, ha ezekbe plusz információt rejtenénk. Úgy állította össze a dallamot, hogy a szolmizációs hangok magánhangzói megegyezzenek egy másik szó magánhangzóival. Ez így elég értelmetlennek tűnik, úgyhogy inkább mutatok pár példát:

• Az előbb emlegetett Illibata Dei virgo nutrix kezdetű motetta cantus firmusának szolmizációja például la-mi-la, vagyis Maria, akiről a dal szól.
• Josquin pártfogója Herkules, a ferrarai herceg volt (emlékeztek, akit óvott a titkára attól, hogy alkalmazza a drága és kibírhatatlan zeneszerzőt, de ő nem hallgatott rá). A neki írt mise cantus firmusa re-ut-re-ut-re-fa-mi-re volt (az ut a dó régi megfelelője). Vagyis Hercules Dux Ferrariae.
• Egy másik miséjének alapja viszont a la-szó-fa-re-mi lett. Ez az olasz „lascia fare mi” szavaknak felel meg, vagyis „haggyá békén”. Ahogy Tomás írta egy remek kommentjében: „állítólag egy bizonyos főméltóság kedves szavajárása volt ez, amikor valaki pénzt kért tőle, és amikor misét rendelt Josquintől, akkor ő így fizette vissza a kölcsönt. Így lehet szolmizációba rejteni a kinyújtott középső ujjat.”
• Josquin Itália után Franciaországban szolgált XII. Lajos udvarában. A neki írt Vive le roy, azaz Éljen a király darabjának címe szintén el van bújtatva a szolmizációban: ut-mi-ut-re-re-szó-mi (a latin u a v-nek felel meg).

3. Így teljesítsünk egy lehetetlen kérést

XII. Lajosnak azonban nem csak ezt komponálta Josquin. Egyszer azt kérte tőle a király, hogy írjon egy olyan darabot, amiben ő is énekelni tud. Ez nem volt szokatlan abban az időben, előző gazdájának, a már emlegetett ferrarai Herkules hercegnek is írt egy szólamot Josquin a Misererében. Igaz, a herceg tudott énekelni, a király pedig egyáltalán nem.

A reneszánsz kórusok ráadásul nem olyanok voltak, mint egy mai iskolai énekkar, ahol simán el lehet tátogni vagy nyikorogni, mert a tömegben úgysem veszi senki észre, mit csinálunk. Akkoriban néhány főből álltak ezek az együttesek, a legendás pápai kórusban is 12-en ha voltak, a legtöbb szólamot egyetlen ember énekelte. Szóval mit tehetett Josquin?

Írt egy olyan darabot, amely gyönyörűen szólt, de volt benne egy szólam, ami csak egyetlen hangból állt, azt kellett ismételgetni. Bár az anekdotát szinte minden életrajz lehozza, nem találtam meg, melyik darabról lehet szó valójában. Hallgassátok meg helyette azt a gyönyörű könyörgést, amiben a ferrarai herceg kapott (egy szintén nem túl bonyolult) szólamot.

4. Mi van, ha a király elfelejtette, amit ígért?

Egy anekdota szerint XII. Lajos (talán épp a neki írt dal miatt) nagy jutalmat ígért a zeneszerzőnek, valami egyházi javadalmat, amit azután elfelejtett. Ez elég pech, mert a francia királyt mégsem lehet csak úgy figyelmeztetni egy szívességre. Legalábbis egy átlagos alattvalónak nem, de Josquin feltalálta magát. Állítólag ezért írt motettát a Memor esto verbi tui servo tuo (Ne feledd, mit ígértél a szolgádnak) kezdetű zsoltárból. A király észbe kapott az előadástól, Josquin megkapta amit akart, hálából megzenésítette a Benefecisti servo tuo, Domine (Uram, jót tettél a te szolgáddal) kezdetű zsoltárt is. Hogy igaz-e vagy sem, azt nem tudni, annyi bizonyos, hogy a motetták léteznek, és XII. Lajostól valóban kapott egyházi javadalmakat Josquin.

Nos már ennyi fért bele a heti Múltcore-ba, de a zenetörténeti kalandozásunkat a jövő héten folytatjuk, tartsatok velünk akkor is,kövessétek a sorozatot a Facebookon!