Lehet szexi egy állami program is

A következő időszakban az A38 kezeli a Cseh Tamás Programirodát, ami a magyar könnyűzene szempontjából meghatározó lépésnek tűnhet. Az új helyszín új vezetőséggel is jár, amely a jövőben az átláthatóság és a kommunikáció fejlesztése mellett a még erősebb nemzetközi jelenlétet tűzte ki célul.

Boross Zoltánnal és Bali Dáviddal, a Cseh Tamás Programiroda vezetőjével és a külföldi ügyek felelősével arról beszélgettünk, hogy miért szükséges az állam segítsége a könnyűzenében, miként alakul a kelet-közép-európai régió indentitástudata, és hogyan lehet kiküszöbölni a belterjességet és mutyizást a magyar zeneiparon belül.

Funkcionálisan milyen változással jár, hogy az A38-hoz került a Cseh Tamás Programiroda?

Boross Zoltán: Talán a legfontosabb, hogy Dávid személyében egy olyan embert került a nemzetközi ügyek lebonyolításáért felelős pozícióba, akihez hasonló kapcsolatrendszerrel csak nagyon kevesen rendelkeznek itthon. Alapvetően két funkciót látunk el: mi felelünk a programmal kapcsolatos kommunikációért, illetve szakmai mankót nyújtunk a Cseh Tamás Program ideiglenes kollégiumának, ami az NKA keretein belül működik. Voltaképpen egy döntés-előkészítő szerepet töltünk be hazai és nemzetközi kérdésekben. Döntéseket nem hozunk, de javaslatokat teszünk, amelyekről aztán a kollégium eldöntheti, hogy mennyire tartja mérvadónak.

Mik azok az első lépések, amiket a programirodával terveztek?

BZ: Szerintem a Cseh Tamás Program alapvetően egy jó tendencia, jó irányba halad, csak a kommunikációját kell erősíteni, hogy mindazokhoz eljussanak a pályázatok és más programok hírei, akiket érinthetnek. A másik vonal pedig a magyar könnyűzene nemzetközi piacon való érvényesülése.

Elég sokszor elhangzik kritikaként, hogy miért van szükség állami szerepvállalásra a könnyűzenében. Tudtok hasonló programokról más európai országokban?

Bali Dávid: Van, szinte mindenhol, főleg a Benelux- és skandináv modell jóvoltából kap erőre a közép-kelet-európai régióban is. A csehek például nagyjából ott tartanak, mint mi, náluk most kezdődik például egy hasonló program Czech It Out néven. Azt érzékeli mindenki a régióban, hogy hasonló problémákkal küzdünk, de nagyon érdekes, hogy ugyanilyen gondjai vannak olyan periférián elhelyezkedő országoknak is, mint Portugália, de Lengyelországban is dübörög az exportiroda.

Mindenhol két példát vesznek alapul. Az egyik a skandináv, azon belül is a norvég, ahol az államnál pályázhatnak a zenekarok turnéra vagy lemezfelvételre, csak azt a pénzt nem az üres adathordozókból osztják vissza, hanem az éves költségvetésből különítik el. A másik ilyen példa a holland, ahol pedig belső diskurzusra alapozva folyamatosan rotálják azokat az előadókat, akiknek támogatják a külföldi szerepvállalását.

De valóban szükséges az, hogy az állam pénzt adjon zenekaroknak? A legtöbb előadó azért állami segítség nélkül éri el a nemzetközi sikert.

BD: Mindig is volt és mindig is lesz zene állami segítség nélkül. Itt nekünk inkább az a fontos, hogy a mi segítségünkkel milyen kulturális hozadéka lesz annak, hogy egyre jobban ismerik a magyar zenét külföldön, és milyen módon segíthet ez a nemzetközi megítélésünk javításában.

Te azért a punk/hardcore vonalból jössz, aminek pont az egyik erőssége, hogy a színtér saját magát segíti, és mindenki önerőből próbál érvényesülni. Nem félsz attól, hogy a mostani szerepvállalásod összeegyeztethetetlen ezzel a világgal?

BD: Engem a naivitásom vezet: igyekszem mindenkinek segíteni és a saját zenekaromat kizárni ebből az egészből, mert a pályázati lehetőségek nélkül is megcsináljuk, amit szeretnénk. Nyilván jó lenne, ha klassz magyar HC-együtteseket tudnánk segíteni a Cseh Tamás Programmal, mint a TOUCH vagy a Cold Reality, de azt is tudom, hogy alapvetően maguktól is megcsinálják azt, amit velünk lehetne. Ha már lehetőséget kaptam arra, hogy egy évig segítsek magyar zenekaroknak, akkor szeretném, ha mindenki tudná: én tényleg azért vagyok, hogy ha bármilyen tanácsra vagy segítségre van szükség, akkor hozzám bátran lehet fordulni. Zoli és én is szenvedélyből csináljuk ezt, nem pedig azért, hogy mondjuk most interjút adjunk az Indexnek. Mindannyiunkat az hajt, hogy tehessünk ezért, és ha kicsit közelebb tudjuk hozni a programot az emberekhez, akkor talán mások is belátják, hogy igenis van értelme ennek az egésznek.

BZ: Az is nagyon fontos, hogy ha egy év múlva visszanézünk, akkor azt lássuk, hogy ez nem egy lassú, állami vízfej, hanem egy olyan szervezet, ami állami pénzeket hatékonyan és átláthatóan költött el, aminek köszönhetően több zenekarnak sikerült eljutni egyről a kettőre.

Három éve indult el a Cseh Tamás Program, aminek részeként elég sok magyar zenekar volt kint aktívan különböző zeneipari eseményeken. Le lehet már vonni annyi tanulságot, hogy valóban megéri-e az aktív jelenlét ilyen formában?

BD: Nagyon fontos kiemelni, hogy a Cseh Tamás Programiroda nem dönti el azt, hogy kiket küld ki különböző showcase-ekre, ez mindig az adott rendezvény választása. Pontosan ezért is biztatok mindenki akár az A38-on keresztül is, hogy pályázzanak, mert túl sok veszítenivalójuk nincs. Ebből a szempontból már egész jó a helyzet, mert vannak olyan zenekarjaink, akik már céltudatosan mennek ki ilyen eseményekre, megvan a kellő háttértudásuk, és akarnak is előrelépni. Ez azért is fontos, mert nemzetközileg nem tudnak rólunk semmit, nem tudják, kik a független kiadóink, nem tudják, nálunk hogyan zajlik a tehetséggondozás. Ebben most hatalmas segítség a tavaly először megtartott BUSH, illetve az is, hogy idén aktív magyar jelenlét lesz még a MIDEM-en, a Nouvelle Prague-on, a Waves Viennán, a MENT-en és a Tallinn Music Weeken. Pont az ilyenek miatt is csinálunk idén egy know how-workshopot magyar zenekaroknak és menedzsmenteknek, hogy megszerezhessék az alapokat ahhoz, hogy miként lehet nyomulni nemzetközileg.

BZ: Ezért is örülünk annak, hogy különböző szervezők létrehozták a HOTS-ot, ami voltaképpen egy gyűjtőernyő a magyar zenekaroknak, amiket érdemes lehet külföldre pozicionálni.

BD: Közben arra is figyelünk, hogy ne legyen belterjesség, ezért félévente kiküldünk egy kérdőívet több tucat zeneipari szereplőnek, hogy nevezzék meg azt a 15 előadót, amiket érdemes találnak külföldi promócióra. Egyszerűen szükséges egy egységes arculat, mert olyat nem lehet csinálni, hogy idén kimegyünk három showcase eseményre, és egy évvel később valami tök mással tűnünk fel, miközben a különböző kontaktjaink azt sem tudják, hogy kinek írjanak vagy kitől várjanak választ, ha valamit érdekesnek találnak. Muszáj felismerni, hogy az eredmények eléréséhez össze kell fogni a magyar zeneiparnak.

Ezt azért már jó párszor mondták elég sokan, aztán nem lett nagyon semmi. Most miért más a helyzet?

BZ: Ez tök organikusan alakult ki, nekünk igazából semmit sem kellett csinálnunk. Maguktól érezték, hogy valamit el kell indítani. Nem akarok senkinek irreális elvárásokat gerjeszteni, hogy egy év alatt megreformáljuk a magyar könnyűzenét, de mindenesetre próbálkozunk vele.

BD: Nem mellesleg most remek alkalom kínálkozik erre. A nyugati piacon kialakult egy monopolhelyzet, aminek köszönhetően nincs tehetséggondozási kényszerük. Egyszerűen a helyi, nagy, Live Nation-szerű cégek elosztják egymás között a nagy nevű előadókat, amiket a közönség imád, és onnantól kezdve teljesen mindegy, hogy miként kezelik aztán az utánpótlást, nem fektetnek bele. Viszont

ezek a nagyméretű produkciók közben nem nagyon mernek Kelet-Közép-Európa felé nyitni, mert ez az egész nekik egy hatalmas dzsungel,

ahol nem tudnak megbízható kapcsolatokat kialakítani, ami egy turné alapja. Szlovén, lengyel és cseh kollégákkal beszéltünk arról, hogy rá vagyunk kényszerítve és utalva arra, hogy kineveljük a következő generációk nagyobb zenekarait, mert tudjuk azt, hogy mondjuk az Imagine Dragonst nem tudjuk elhozni egy klubkoncertre. Ezért cirkuláltatjuk egymás között a produkcióinkat, hogy hátha lesz annyi áttörés, hogy kialakulhasson a térségben egy saját piacunk, ami jobb és érdekesebb lehet. Ezért is fontos kiemelni a pályázatainkban, hogy nem elsődleges célunk nyugatra menni, mert már az is nagy szó, ha valakinek van három lengyel fellépése.

Említettétek az átláthatóság javítását. Ez pontosan mit jelent?

BZ: Mivel a döntéseket nem mi hozzuk, abban a kollégium a felelős, mi a zenekari kiválasztás rendszerén tudunk annyiban segíteni, hogy nem mi találjuk ki, hanem megkérdezzük a magyar szakembereket arról, hogy szerintük kiket érdemes kicsit jobban támogatni a külföldi jelenléthez.

Vagyis inkább egy demokratikusabb rendszert szeretnétek?

BZ: Én nem dobálóznék olyan szavakkal, mint a demokrácia és a zeneipar. Azt szeretném, hogy ne tűnjünk egy elefántcsonttoronyban működő, valóságtól elrugaszkodott szervezetnek, hanem legyen érdemi párbeszéd a szakmával.

Eddig szinte csak külföldről beszéltünk, de az is elég fontos, hogy Budapesten kívül szinte alig van olyan magyar város, ahol lenne könnyűzenei élet.

BZ: Éppen ezért akarunk létrehozni egy klubkatasztert, egy összesítést arról, hogy milyen klubok működnek itthon.

BD: És kijelölni azokat, amik megbízhatóak.

BZ: Lemennénk minden városba, hogy felmérjük, milyen igények vannak, miképpen támogatják a klubok a zenekarokat, vagy éppen miképpen nem. Ezzel is erősítenénk azt, hogy nem egy elefántcsonttoronyban élünk. Másrészről készíteni fogunk egy kutatást az itthoni független promoterekről, azokról az emberekről, akik vidéken koncertet szerveznek, összekötik a zenekarokat a klubokkal. Ez az egyik alapja annak, hogy megismerjük a vidéki klubélet mozgatórúgóit, hogy aztán később választ tudjunk adni arra, hogy miként tehetnénk jobbá a helyzetet.

BD: Az is nagyon fontos, hogy a vidéki nagyvárosok fiatalságának komoly része már Budapesten él, vagy külföldre ment. Akik ott maradtak, azok talán inkább vevők azokra a produkciókra, akik kicsit megéneklik a saját kis szomorúságukat, életüket, szorongásukat. Ezért is lehet az, hogy például punk vagy hardcore vonalon nincs nagy különbség Budapest és a vidék között, miközben mondjuk egy Blahalouisiana méretű zenekar számára meg inkább invesztálás Budapesten kívül koncertezni. A probléma az, hogy az ő potenciális közönségük megveszi a jegyet a Dürerbe, az A38-ra vagy a regionális fesztiválokra. Ezért őszintén nem nagyon tudom, mi kell ahhoz, hogy vidéki klubélettel belátható időn belül valamilyen drasztikus változás történhessen. Az elöregedő társadalom ilyen szempontból komoly gondot okoz.

Attól nem féltek, hogy a pici magyar zenei piac miatt már most alig van olyan produkció, amit szakmailag érdemes pénzzel támogatni?

BZ: Egy állami szervezetnek szerintem ez nem feladata. Mi megadjuk az első lökést azoknak, akik szeretnék, és alkalmasnak tűnnek – aztán már csak rajtuk múlik, hogy utána mit kezdenek ezzel a lehetőséggel. Reálisan nem is lehet elvárni, hogy mindegyik sikeres lesz a következő években.

BD: Én addig derűlátó vagyok, ameddig havonta feltűnnek olyan zenekarok, mint a No Eves, a Beans, a Platon Karataev vagy a Tape Delay. Annak örülnék a legjobban, ha lenne egy íve annak, hogy azok a zenekarok, amik megjelennek mondjuk a Keret blogon, fellépnek a Ten Years Before-nál, vagy éppen az A38 tetőteraszán, ahol pont erre a tehetséggondozásra figyelünk, akkor a programon keresztül megtehetnék a következő szintlépést. Amúgy is felvennének mondjuk egy új lemezt, de rajtunk keresztül talán pár fokkal könnyebb lesz nekik. Mondjuk van egy olyan zenekar, mint a Felső Tízezer, akiket tök jónak tartok, és ha élnek egy ilyen pályázattal, az legalább annyira király, mintha nem élnek vele, és ugyanúgy folytatják.

Azért az feltűnt, hogy mondjuk metál, hiphop vagy elektronikus zenei vonalon meglehetősen kevés évente a pályázó.

BD: Pedig pont ezek azok, akik legjobban bírálják a programot. Ezért is szeretnénk javítani a kommunikáción, hogy hozzájuk is eljusson minden információ.

BZ: Szerintem évről évre pozitívabb a Cseh Tamás Program megítélése, és hosszú távon az a cél, hogy szexivé tudjuk tenni.

Lehet szexi egy állami program?

BZ: Én hiszek benne.

Tényleg?

BZ: Aha.

BD: Egyébként mi is gondolkozunk a megoldáson, mert például a metál egy tök jó exportcikk, ami nagyon megy mindenhol. De persze ehhez az is kell, hogy egy zenekar alapból is akarjon külföldre menni, és ne csak akkor, ha az állam hozzávágott 800 ezer forintot.

Ezek szerint zenei háttérmunkában is szükség van a fejlődésre.

BZ: Bár az elmúlt pár évben érezhető a pezsgés és az önszerveződés a menedzserek között is, szerintem bőven van még mit fejlődni és tanulni, ezért mi is nagyobb hangsúlyt fektetünk erre a képzésre. Ezen belül is figyelünk arra, hogy minden felkerüljön online, hogy például a vidékieknek ne kelljen állandóan felutazni Budapestre, ha tanulni akarnak.

Ha jövő ilyenkor mondjuk leülünk, és átértékeljük az elmúlt egy éveteket, mi lenne az, amivel ti elégedettek lennétek?

BZ: Akkor lennék boldog, ha a 444 azt írná, hogy jól működött a dolog.

BD: Vagy nem írna róla, mert nem talál rajta fogást.

BZ: Nem, ennyire azért nem látom negatívan. Annak örülnék a legjobban, hogy jövő ilyenkor már minél több indikátorral tudnánk alátámasztani azt, hogy miért volt értelme X zenekarnak X mennyiségű támogatást adni, ezekből hány terv valósult meg, a szakmai kutatásaink relevánsak és könnyűzenei szektor számára jól használhatóak voltak, sokan voltak a menedzserképzéseinken, és nyugodtan ki tudjuk jelenteni, hogy minden pénz, ami erre elment, hatékonyan volt elköltve.

BD: Akkor lennék a legboldogabb, ha a zenekaroktól pozitív visszajelzés kapnánk, ahogy nekem már most is írt több együttes, hogy segítsek nekik kiigazodni a pályázatokban. Ez a legjobb visszacsatolás. Fontos lenne jelezni, hogy ez nem egy demagóg rendszer, hanem egy olyan, ahol ugyanúgy kérdezhet és megkereshet egy tatabányai metalcore-zenekar, mint egy random folklóregyüttes. Az alapok amúgy megvannak, és most tudjuk azt bebiztosítani, hogy a programnak legyen jövője.

Az elmondható, hogy jobb a könnyűzenei helyzet itthon, mint 10-15 éve?

BD: Jobb, sokkal jobb, csak a dinoszaurusz-rendszer még kicsit beárnyékolja. Kialakult egy olyan attitűd, hogy függetlenség menő, de közben a kis csináld magad kiadódnak fel kell mérnie, hogy külföldön hogyan tud láthatóvá válni. Mert az nem elég, hogy a Wave lemezboltban a cédé hátulján van egy király matrica a kiadódról, miközben nem tudják Szlovákiában sem, hogy léteztek.

BZ: Baromi jó, hogy a magyar könnyűzene is demokratizálódott már annyira, hogy egy hálószobában laptoppal is lehet klassz zenéket csinálni. Közben megváltozott a piac, nagyon felhígult, magasabb az emberek ingerküszöbe. Ez egy helyzet, amihez alkalmazkodni kell, és ha mint eső után a gomba, úgy nőnek ki egymás után a kurva jó magyar zenekarok, akkor támogatni kell őket.