A srácok úgy küldenek el minket meghalni, hogy közben vissza is hívnak

Kapunk is, keresünk is zenét, miközben van, amit elcsípünk, és van, amit nem annyira. Az Index kultúrrovata egyaránt igyekszik figyelni az új, feltörekvő előadókat – ahogy ősszel indított PickUp sorozatunkban is tesszük – és a már sokat megélt, toplistákat döntögető neveket. Az év zárásaként úgy döntöttünk, szemezgetünk idei kedvenceinkből, albumokból és dalokból.

Három szerző ült össze 2023-as tapasztalatait egyesítve – ahogy tavaly is tettük –, idén fejenként két-két alkotást kiemelve a friss termésből. A zenei piac újból formálódni kezdett, izgalmas ötletek jelentek meg és törnek utat. Szinte lehetetlen minden topalkotásnak hangot adnunk, de igyekszünk elővenni azokat, amelyek tagadhatatlanul hatással voltak ránk is.

Dead Club City

Nothing But Thieves

Rimay Ádám

Van az a zene, ami megragad az emberben. Jó lüktetés, ütős szöveg, fülbemászó dallam és pofátlan profizmus. Ezt a Nothing But Thieves 2023-as lemezétől mind megkaptuk. A banda még nyáron dobta ki új albumát, amely rögvest a brit toplisták élére tört. Nem véletlen, hisz egy kvázi hibátlan lemezről beszélünk. 

Felépítettségében, dinamikájában, hangulatában is velős, miközben reagál a kor zenei trendjeire, de azokat saját képére formálja és eltolja a falig. A „hibák”, amiket a kritikában kiemeltem, mindössze minimálisak. Inkább csak szőrszálhasogatás, mert az összképen nem rontanak.

Amikor olyan albumról írok kritikát, ami tetszik, mindig kerülnek dalok saját ismétlőlistámra, amiket rendre újrahallgatok, ha a hangulat megvan hozzá. Ez a lemez kivételes, mert nem csupán egy-egy dal kerül elő újból és újból, itt az egész lemez ismétlésen van azóta, hogy először végighallgattam. Semmi sincs a korongon, ami kizökkentene, miközben tele van olyan megoldásokkal, amik fenntartják az izgalmat. Végtelenül profi munka.

Hazavágyó

MattSet

Rimay Ádám

Míg a Nothing But Thieves kiadványa egyértelmű volt a két toplemez között, a másik album kiválasztásánál akadtak gondok. Számos remek lemezt hallottam ebben az évben – kezdve Nicole Dollanganger velőt rázó szövegeitől Dolly Parton sztárparádéján át Ren pokolian őszinte albumáig –, mégis voltak durva csalódások is, akár az Avenged Sevenfold erősen túltolt lemeze, vagy Olivia Rodrigo iparosmunkája.

Ha szimplán személyes szimpátia alapján kellene választanom, akkor biztos, hogy a Babymetal új albumát idézném fel, de hiába volt egy igazán jó lemez, nem éri el az első két helyet. Idén – engem is meglepve – két magyar formáció szállt ringbe az első helyért. Bár elképesztően jól éreztük magunkat a Gorg & Benzol koncertjén, és lemezük is nagyot ment, végső konklúzióként progresszív, mégis slágeres stílusával győzött a MattSet.

A 2016-ban útnak indult banda a főváros egyik legismertebb zenei oktatási intézményének, a Kőbányai Zenei Stúdió tanárainak projektje, amit Szakadáti Mátyás vezet. A banda szinte tökéletesen mérve keveri a különféle stíluselemeket. Zenéjük progresszív, ahogy a népzenétől a rockon és popon át egészen a bluesig és a jazzig terjed az album összetétele. 

Szinte mindenhol sikerül úgy beépíteni a dalokba az ötleteket, hogy az ne menjen a hallgathatóság rovására, a végeredmény abszolút közönségbarát marad. Az év egyik legjobb magyar lemezét hozta össze a zenekar, így abszolút megérdemelten szerepel az év legjobb alkotásai között.

Írd te a szabályokat, és akkor nem vonatkoznak rád

The Rolling Stones

Poós Zoltán

A popban a húsz év körüli gyerekek a legszebb mesehősök, viszont mesélni az öregek tudnak igazán. És úgy tűnik, a pop olyan, mint a politika: nem abból lesz ügy, hogy valaki hány milliárdos letöltést, közbeszerzést produkál, mert az megfoghatatlan. Viszont ha valami (mondjuk néhány millió forint) kap egy „keretet”, azaz beleteszik egy jól körülírható formába, mondjuk egy nokiás dobozba, arra fel lehet építeni egy narratívát. Azt ugyanis fel lehet fogni.

A pop is ilyen. Ha a nagy számoknak van bizonyos formája, legyen az whiskys díszdoboz, vagy gitártok, bármi, máris emberi léptékű lesz, mert értelmezni tudjuk a dobozok méretét, ahogy egy sláger három és fél percét is.

Idén a Rolling Stones mutatta meg leglátványosabban (Hackney Diamonds), hogy nemcsak a húszéveseké a világ, hanem azoké is, akik annyinak képzelik magukat. Keith Richards és Mick Jagger is idén töltötte be a 80-at, Isten éltesse őket! Még mindig le tudnak fogni a megfelelő sorrendben három akkordot, és meg tudták idézni a Some Girls és a Tattoo You nagy korszakát, amikortól a rock and roll nagy rangadóit már tényleg csak stadionokban lehetett lejátszani.

Tollba mondott mellékhatások

Iggy Pop

Poós Zoltán

De kiváló albummal (Every Loser) hökkentette meg a világot a 76(!) éves Iggy Pop is. Teleírta az új lemezét nagy slágerekkel, ahogy a Stones is. Nem azt nézte remegő kézzel, sokdioptriás szemüveggel, hogy mik lehetnek a mellékhatásai egy-egy gyógyszernek, hanem ő volt az, aki tollba mondta a mellékhatásokat.

Iggy és a Rolling Stones zseniális albumai megmutatják, hogy a rock and roll tényleg veszélyes üzem, de ha te építed fel az ipart, és te találod ki az árut, és még a munkavédelmi szabályokat is te határozod meg, akkor túlélheted azokat az iskolásokat is, akik üzemlátogatásra jöttek.

Visszatérő gyerekkor

Roger Waters: The Dark Side of the Moon Redux

F. Tóth Benedek

Valamikor régen, amikor a munka még becsület dolga volt, és fogalmunk sem volt arról, hogy eljön még a kor, amikor a tükör előtt állva egy rakás pénzt lehet keresni csak azzal, hogy lefotózzuk a tükörképünket, majd feltöltjük a felhőbe, és minél idétlenebbek vagyunk, annál több pénzt kereshetünk, a kamaszokat nyaranta építőtáborba terelték.

Attól, hogy hajnalonként a Piramis Ha volna két életem című dala volt a „kelj fel” nóta – „Melletted minden reggel vidáman ébredek fel″ –, s ha ez nem lett volna elegendő, máris a Pink Floyd Money című dala következett, hogy azért tudjuk is, miért dolgozunk, ha már a szocializmusnak nevezett bármi önmagától nem volt hajlandó épülni. Honnan is tudhattam volna, hogy negyven évvel később, 2013 szeptemberének elején egy belgrádi The Wall koncerten botlok bele a székében üldögélő Roger Watersbe, aki – miután elvétettük a bejáratot és bolyongtunk a kapuk között – könnyed csuklómozdulattal jelezte, hogy menjünk be akármelyik ajtón, a lényeg, hogy bent legyünk, mert hamarosan jön, és megmutatja, milyen is a fal, ha ezerrel dübörög. 

Így aztán, amikor megjelent a Roger Waters: The Dark Side of the Moon Redux album, egy nyolcvan éves zenész beszédes üzenete, nem az jutott eszembe, hogyan múlik a világ dicsősége, hanem épp ellenkezőleg. Visszarepített a múltba, amikor még tényleg vidáman ébredtem, és azt hittem, hogy az emberélet hasonlatos a végtelenhez. Valahol biztosan véget ér.

Még találkozunk

Lázár tesók 

F. Tóth Benedek

Egyszerűen nem lehet betelni ezzel a melankóliával. A Lázár tesók pontosan tudják, meddig szabad feszíteni a húrt, mert nem volna fair eltűnni ebben a zenei dekadenciában. A srácok úgy küldenek el minket meghalni, hogy közben vissza is hívnak, mert a halálnak is csak az életet élve van értelme.

Nekünk meg pontosan erre van szükségünk. Hagyjuk, hogy fájjon, és közben teli szájjal kacagunk. A Lázár tesók örök karusszeljén utazunk mindannyian, s bár ezért leginkább gyűlölni kellene őket, mégis megállunk egy pillanatra, még az autóval is félrehúzódunk, ha énekelnek, mert náluk zene és szöveg együtt peng a húrokon. Muszáj figyelni rájuk. Muszáj szeretni a pimaszságot, ahogyan az arcunkba vágják, puhán, szinte simogatnak vele, a valóságot.