Romlástörténet, ahogy még nem olvastam
A romlástörténet nem túl gyakori szó, egy pillanatig azt hittem, én alkottam, de egy gyors guglizásból kiderült, hogy nem (32 találatot kaptam rá). A teremtéstörténet ellentétét értem alatta, amikor a dolgok szétesnek pixelekre, és nincs erő, ami egyben tartsa őket – vagy legalábbis kérdés, hogy van-e erő.
Mindez arról jutott eszembe, hogy a napokban voltam egy könyvkiadó, az Athenaeum* sajtótájékoztatóján – itt olvashatnak róla bővebben –, ahol az egyik beharangozott könyv Finy Petra regénye volt. Az Akkor is című, a könyvfesztiválra megjelenő kötet főszereplője egy általa boldognak, de legalábbis működőképesnek gondolt házasságban élő negyvenéves negyvenéves nő. Aki egy reggel arra ébred, hogy a férje közli vele: elhagyja őt és két gyereküket, és a szeretőjéhez költözik, aki már gyereket vár tőle.
És az jutott erről eszembe, hogy eddig én az ilyen romlás- vagy összeomlás-történeteket mindig csak a férfi szeméből olvastam, az egyik nagy kedvencemnek, Háy Jánosnak például a munkássága jelentős mértékben erre a tönkremegy a kapcsolat/házasság – megcsalás – új kapcsolat – az is tönkremegy sémára épül fel. Sokat tapasztalt férfiként az ember óhatatlanul sorsközösséget tud vállalni újra és újra Háynak ezekkel a férfihőseivel – akik persze a legtöbbször antihősök, ahogy maga a sokat tapasztalt férfi is az –, és közben ritkán jut eszébe az, hogyan éli át ugyanazt az összeomlást a történet másik szereplője. Pedig lehet sokkal izgalmasabb is akár, hogy hogyan látszik egy ilyen történet a másik szemszögből, pláne, hogy az egyikből nézve a vége mindig ugyanaz: kár volt szakítani, kár volt újrakezdeni, kár volt megint szakítani.
(* Illőnek érzem megemlíteni, nem dicsekvésből, hanem a tisztánlátás miatt, hogy tavaly ennél a kiadónál nekem is jelent meg egy könyvem.)