Atomvillanás jobbról

2006. március 29., az izraeli parlamenti választás másnapja. Egy izraeli tengeralattjáró kiemelkedik a földközi tengerből, és elindítja atomtöltettel felszerelt Harpoon cirkálórakétáját Irán, pontosabban az iszlám teokrácia egyik titkos atomlétesítménye felé. Megindul az amerikai és az izraeli hadsereg közös csapása az atomfegyvergyártásra készülő Irán ellen.

A vízió sajnos nem teljesen alaptalan. Azért nem kell rögtön elrohanni sóért és lisztért a közértbe. A következőkben megismerkedünk az iráni atomprogram kapcsán kibontakozó dráma főszereplőivel és motivációikkal, majd röviden vázoljuk az Irán elleni katonai csapás lehetséges forgatókönyvét. Közben hagyjuk lassan kibontakozni a nukleáris holokauszt és a III. világháború rémképét is.

A harcias proli és nagyszakállú barátai

Hogy Irán atomfegyvergyártásra törekszik, azt már olyan, amúgy a végsőkig békepárti személyek sem kérdőjelezik meg, mint Mohamed el-Baradei, az ENSZ Nemzetközi Atomenergia-ügynökségének (NAÜ) Nobel-békedíjjal kitüntetett, Irak esetében mindvégig - utólag igazoltan - szkeptikus igazgatója. A nyugati titkosszolgálatokat nem érte váratlanul a fejlemény, Irán már a hetvenes években, még Reza Pahlavi sah uralma idején kezdte atomprogramját, bár azt az iszlám forradalom győzelme után felfüggesztették. Khomeini ajatollah szerint ugyanis a tömegpusztítás összeegyeztethetetlen az iszlámmal. 1995-re már módosult ez a nézet, Irán akkor kezdett újra atomprogramja feltámasztásán dolgozni.

Az események 2002-ben gyorsultak fel. Ekkor az Iráni Ellenállás Nemzeti Tanácsa (NCRI), a Népi Mudzsahedin nevű, az Egyesült Államok és az Európai Unió által is terrorszervezetnek minősített csoport egyik aktivistája jelentette, hogy Natanzban titkos atomipari létesítményt építettek az irániak. Hamar kiderült, hogy urándúsító üzemről van szó. Dúsított uránt pedig két dologra lehet használni. Egyrészt atomerőműben fűtőanyagnak, másrészt atomfegyvergyártáshoz. A saját urándúsító kapacitás fenntartását ez utóbbi igazolja csak.

Igazi váltást azonban csak az Iránt ténylegesen irányító vallási vezetők, a mullahok kedvencének, a nép egyszerű, populista gyermekét alakító Mahmud Ahmadinedzsádnak a választási sikere hozott. Ő ugyanis a mullahok támogatásával igen agresszív politikai játszmába kezdett. Úgy döntött, nem érdekli senki, ha atomfegyvert akar gyártani, atomfegyvert fog gyártani.

Ahmadinedzsád jól mérte fel az erőviszonyokat. Irán kezében ugyanis megdöbbentően sok ütőkártya van. Vegyük például az olajat. A világ olajtermelésének negyven százalékát adó OPEC-országok, köztük Irán napi 28 millió hordó olajat termel, amit a piac maradéktalanul fel is vesz, sőt, még többért könyörög. Irán napi 4,1 millió hordót termel, nála többet csak az USA (4,9 millió hordó), Szaúd-Arábia (9,1 millió hordó) és a történetben még nagy szerepet kapó Oroszország (9,5 millió hordó). Azaz, ha Irán elzárja az olajcsapot, akkor kemény gazdasági és energiaválság alakul ki.

Irán abból a szempontból is jól játszott, hogy az amerikai haderő pillanatnyi leterheltsége miatt egy szárazföldi invázió elképzelhetetlen. Az amerikai haderő java, 140 ,000 katona a szomszédos Irakban van lekötve - hogy-hogynem az iraki inváziót indokló titkosszolgálati információk jelentős része a Teherán bábjának számító, de sokáig a Pentagonban is kedvenc Ahmed Csalabi iraki síita politikus mozgalmától érkezett. Irán megszállásához legalább kétszer ekkora haderőre lenne szükség, de még ez sem garantálná, hogy a hetvenmilliós lakosságú országban fent lehetne tartani legalább a béke irakihoz hasonló látszatát.

Ráadásul Irán már hosszú évek, évtizedek óta az Egyesült Államok elleni háborúra készül. Az amerikaiak lehengerlő technikai fölényét úgynevezett alternatív módszerekkel kívánják ellensúlyozni. Talán nem újdonság, hogy Irán Libanonon és a Hezbollahon keresztül komoly kellemetlenségeket okozhat Izraelnek. Az elmúlt két évben Irakban is megerősítették pozíciójukat, az új iraki parlament legerősebb frakciójának legnagyobb pártja az Iszlám Forradalom Iraki Tanácsa, az iszlám forradalom meg ugye Teheránban zajlott 1979-ben. Irán emellett az elnyomott szaúd-arábiai síita kisebbségre is számíthat. Az olajgazdagságból kihagyott népcsoport az ország olajban gazdag területein él, ráadásul az olajmezőkön, a tényleges kitermelésben dolgozók negyven százaléka közülük került ki. Tehát Irán, ha akarja, még a szaúdi olajtermelést is blokkolhatja, lassíthatja.

Irán pozíciója tehát végtelenül erős. Talán egy opciót nem vettek figyelembe. Hogy a tragédia többi szereplője sem kispályás.

Kovboj a vörös ködben

George W. Busht nem kell bemutatni. Irakot a nemzetközi közösség rosszallása mellett egymaga lerohanta, Irán esetén mégis mérsékletet mutatott. Idei évértékelő beszédében egyenesen reményét fejezte ki, hogy egy nap az Egyesült Államok és a már szabad és demokratikus Irán "a legjobb barátok lesznek". Kardcsörtetés helyett pedig hagyta tárgyalni európai partnereit. Egy atomháborút mégsem lehet csak úgy elindítani. Mondjuk az európaiak is akkor kezdtek fejvesztett diplomáciába, amikor tavaly augusztusban Bush nem is túl burkoltan utalt az atomcsapás lehetőségére, amikor Irán kapcsán a megjegyezte: minden opció nyitott.

Az amerikai hadsereg lekötöttségét figyelembe véve valójában csak egy opcióra gondolhatott. A 2002-ben a megelőző csapás doktrínája keretében kidolgozott Conplan 8022-re. Akkor most lelövöm a poént. A Conplan 8022, amit még Globális Csapásnak is hívnak, egy nagyszabású légi hadműveletet takar. A 2002-ben, a szeptember 11-i terrortámadások után, már a megelőző csapások doktrínájának keretében kidolgozott haditerv célja, hogy akár 18 órán belül megsemmisítő csapást lehessen mérni a "gonosz államokra" azaz Iránra vagy Észak-Koreára. A haditerv parancsnoki láncát már hadgyakorlaton is tesztelték 2005-ben, igaz, ekkor még mindenki azt gondolta, hogy egy Észak-Korea elleni háború haditervét gyakorolják.

A terv az elmúlt évtized amerikai háborúinak a gyakorlatát folytatva teljes körű légiháborúval számol, az eddigi háborúkkal szemben azonban egyáltalán nem szán szerepet a szárazföldi haderőnek. Annál nagyobb szerepet kapnak azonban az eufemisztikusan kis hatású atomfegyvereknek nevezett miniatombombák. Ezek bevetésének elvi lehetőségére már az amerikai kongresszus is rábólintott 2005-ben. A Washington Post tavaly májusi értesülései szerint az amerikai Stratcom, a nukleáris csapásmérő parancsnokság felügyelné az akciót, amiben az Egyesült Államokból és az indiai-óceáni Diego Garciáról felszálló B2-es lopakodó bombázók mellett az izraeli légierő csapásmérő egységei is szerepet kaphatnak.

A terv értelmében az amerikai és szövetséges légierő egyidejűleg képes lehet megsemmisíteni az ellenséges célpontokat. A terv ugyan nem írja elő a miniatombombák használatát, de az, hogy a fegyver rendelkezésre áll és a bevetése elől elhárították a jogi akadályokat, valamint az, hogy Bush is "minden opció" bevethetőségéről beszélt, arra utal, hogy az amerikai hadvezetés legalábbis nem zárkózik el a gondolattól. Az atombomba bevetésének elvi lehetőségét már a 2002-es, az atomfegyverek készenléti állapotát elemző Nuclear Posture Review (NPR) is engedélyezte, ráadásul nem csak a gonosz tengelyének államai, hanem korlátozott csapás esetén akár Oroszország és Kína ellen is.

Az Irán elleni háború gondolata ráadásul nem áll távol Bush kormányzatának befolyásos neokonzervatív doktrinereitől, a Cheney alelnök köré gyülekező héjáktól. A Bush első periódusában meghatározó, az iraki háború elhúzódása és a korrupciós botrányok miatt jelenleg kicsit háttérbe szorult héják szívük szerint Bagdad elfoglalása után azonnal rohammal bevették volna Iránt is. Az, hogy az Egyesült Államok most mégis teret engedett a diplomáciának, arra utalhat, hogy a héják teret vesztettek. De az sem kizárt, hogy csupán nagyobb nemzetközi támogatást akartak szerezni egy minden bizonnyal az Irakinál hosszabban elhúzódó, erőforrás-igényesebb háborúhoz.

Kettős játszmák

A helyzet ugyanis összetett, és nem csak azért, mert az Egyesült Államok legegyértelműbb szövetségese, Izrael történelme legzavarosabb belpolitikai időszakában van. Nem elég, hogy Palesztinában átvette a hatalmat az Irán oldalán bármikor lelkesen harcolni kész Hamasz, hanem mert Izrael keménykezű vezetője, Ariel Saron is egyértelmű örökös nélkül esett kómába az év elején. Ezért is feltételeztem cikkem bevezetőjében, hogy a támadásra leghamarabb a március 28-i izraeli parlamenti választás után kerülhet sor.

Ha az Egyesült Államok valóban atomcsapással oldaná meg a helyzetet, októberig lépnie kell. Oroszország ugyanis októberben szállítaná le a tavaly aláírt fegyverüzlet keretében eladott, az akár a lopakodó bombázók és robotrepülők ellen is védelmet adó légelhárító rakétarendszereket Iránnak. Oroszország tudniillik furcsa kettős játszmát játszik. A legtöbb külpolitikai elemző egyetért abban, hogy Oroszországnak sem érdeke, hogy egy, az iszlám szélsőségeseket anyagilag is támogató atomhatalom szülessen déli határvidékén. De ez nem akadályozta meg abban, hogy tízmilliárd dollár ellenében elvállalja az iráni atomerőmű és a járulékos létesítmények, köztük a natanzi urándúsító felszerelését. Az üzletet ráadásul úgy kötötték, hogy Irán csak az orosz vállalás teljesítése után fizet. Moszkvának tehát egyáltalán nem érdeke, hogy az Egyesült Államok porig bombázza az iráni atomlétesítményeket. Ami már csak azért is kényes lenne, mert ezekben a létesítményekben legalább háromszáz orosz szakember dolgozik.

Oroszország ezért ellenzi az Irán elleni támadást, és ezért kísérletezik olyan javaslatokkal, hogy Irán inkább Oroszországtól vásárolt, nem pedig saját maga termelte dúsított uránnal fűtse atomerőműveit. Végtére is, még az amerikaiak sem tagadják, hogy energetikai célokra Iránnak ne lehetne atomerőműve. Azt viszont, hogy a konkrét fenyegetések hatására Irán az elmúlt napokban némi hajlandóságot mutatott az orosz felvetés elfogadására, a nyugati diplomácia egyértelműen időhúzásként értékelte.

Kína szerepe nagyon hasonló. Az évi tíz százalékos GDP-gyarapodását jelentős részben az iráni földgáznak és kőolajnak köszönő pekingi vezetés egyik nagy exportpiaca Irán. De Kína nem csak számítógépeket, háztartási elektronikai eszközöket és mostanában felfutó autóiparának termékeit, de vadászgépeket és fegyvereket is szállít Iránnak. Az iráni olajcsap elzárása is leginkább Kínának árthat. Nem csoda, ha eddig a Pekingi vezetés volt az, amelyik nyíltan is vétóval fenyegetőzött arra az esetre, ha Iránt az ENSZ Biztonsági Tanácsa (BT) elé citálnák. (A helyzet kényességét jelzi, hogy az ENSZ Nemzetközi Atomenergia-ügynökségének (NAÜ) csütörtökre összehívott rendkívüli tanácskozása végül szombatig húzódott, pedig eredetileg gyors döntést vártak az iráni atomprogram kérdésének a BT elé utalásáról.)

Kínának ráadásul semmi érdeke nem fűződik ahhoz, hogy Irak és az arab Öböl-államok után Irán és az iráni olaj is amerikai ellenőrzés alá kerüljön. Hiszen már Irak esetében is ezért ellenezték főként az amerikai katonai akciót.

Európa ébredése

Az elmúlt két év egyetlen igazán pozitív fejleménye amerikai szempontból az Európai Unió, főleg az Irak esetében még a béketábort erősítő Németország és Franciaország ébredése. Chirac elnök január közepi nyilatkozata, miszerint országa akár nukleáris megtorlásra is kész egy terrortámadás megbosszulására, két dolgot jelent. Egyrészt Chirac nyomatékosan jelezte, hogy a két EU-s atomhatalom közül valójában csak Franciaország dönthet önállóan fegyverei bevetéséről. A másik ország, Nagy-Britannia atomfegyverei gyakorlatilag az amerikai csapásmérő erő részét képzik. A franciák saját fegyverrendszerével szemben a britek amerikai fegyvereket használnak, melyek bevetését ténylegesen az Egyesült Államok nélkül nem tudják végrehajtani. Másrészt jelezte, hogy kész bevetni fegyvereit egy tényleges veszélyforrással szemben. Irán pedig kétségtelenül ilyen.

Irán ugyanis már most rendelkezik Európa déli részeit elérni képes ballisztikus rakétákkal, és csak idő kérdése, hogy mikorra készül el az akár Bécset - értsd: Magyarországot biztosan - elérő rakétája. Magyar szempontból meg már egyáltalán nem mindegy, hogy a feldobjuk-leesik elven működő rakétával célba juttatott atomfegyver Bécs helyett mondjuk Sopront borotválja le a föld színéről.

Franciaországnak azt is be kellett látnia, hogy a három éve tartó diplomáciával semmit sem értek el, és reális katonai fenyegetés nélkül nem is érhetnek el semmit. Kár, hogy ebben a termonukleáris gyávanyúl-játéban - tudják, amikor két autó száguld egymással szemben, és az nyer, aki nem rántja félre a kormányt, már ha a másik mégis félrerántja - egyre kevesebb szerep jut a realitásoknak.

Összegzés

Az iráni atomválságban tehát három oldal van. Az atomfegyverkezést természetes jogának tekintő Irán, az ezt akár atomfegyver bevetésével is meggátolni akaró Egyesült Államok-Izrael-EU hármas, illetve az Iránhoz számos szállal kötődő, leginkább a status quo fenntartásában érdekelt Kína és Oroszország. És adott három lehetőség is, a lehetetlen, a hihetetlen és a borzalmas.

Az első, hogy a NAÜ az ENSZ BT elé utalja Iránt, ami ezután úgy dönt, hogy szigorú ellenőrzés mellett Irán folytathatja atomprogramját, ha az valóban békés célú. Irán kötelezettséget vállal a nukleáris fegyverkezést tiltó atomsorpompó-egyezmény betartására, teret ad a nemzetközi ellenőrzéseknek és a nemzetközi bizalom és együttműködés légkörében hirtelen az egész válság békés véget ér.

A második lehetőség, hogy Irán, Pakisztánhoz és Indiához hasonlóan korlátozott nukleáris csapásmérő erőt fejleszthet ki, ami kellően biztosíthatja az ország stratégiai védelmét. A nyugat az atomprogramban gyakorolt önmérséklet fejében gazdasági együttműködésbe kezd Iránnal, ami csatlakozhat a nemzetközi kereskedelmi szervezetekhez. Ennek feltétele még, hogy Izrael új kormánya tartós békét kössön a palesztinokkal és Szíriával. Az így hirtelen stabilizálódó Közel-Keleten mesés gazdasági fellendülés kezdődik, és az egyre gazdagodó közel-keleti polgárok is öntudatukra ébrednek. A gyors demokratizálódás miatt Irán vallási vezetői szép lassan teret veszítenek és ránk köszönt a sosem látott jólét és béke.

Harmadik lehetőségként Bush elnök kormányzata neokonzervatív elemeinek engedve parancsot ad a Conplan 8022 végrehajtására. A támadás ugyan megsemmisíti Irán atomlétesítményeit, de a teheráni vezetés is aktiválja saját haditervét. Elsőként Izrael és az Irakban állomásozó amerikai csapatok esnek áldozatul, de a nyugati világ összes országában is terrorhadjárat indul. Irán emellett elzárja az olajcsapot is, így gazdasági válság alakul ki, és hosszú évekre búcsút mondhatunk az elmúlt hatvan év viszonylagos békéjének.

Adott még egy negyedik, nagy türelmet, hosszú kitartást igénylő, de a problémát valószínűleg hosszú időre megoldó forgatókönyv is. Idei évértékelő beszédében Bush leghosszabban az amerikai energiafüggőség problémájáról beszélt. Bush megemelte az alternatív üzemanyagok kutatására szánt állami pénzkeretet, hiszen ha a cukornádból viszonylag olcsón - de ahhoz, hogy a piacon is versenyképes legyen, még nem elég olcsón - lepárolható etanol kiválthatná a benzint és a dízelolajat az autóknál. Márpedig az amerikai kormány számításai szerint az olaj 75 százalékát a benzinfaló autók használják fel. Ha a terv - aminek első eredményei még az optimista elnök szerint is 2010-re várhatóak - működne, az Egyesült Államok nem szorulna rá többé az Öböl-menti országok olajára, így véget érhetne a közel-keleti dominenciaharc is. Kérdés, hogy van-e még négy-öt évünk, vagy türelmünk kivárni az olajfüggés végét.

Nyomasztó hónapok előtt állunk.

[Vészjósló forgatókönyvünk nem születhetett volna meg Michel Chossudovsky kanadai közgazdászprofesszor erős forráskritikával kezelt pánikforgatókönyve és F. William Engdahl az Irán elleni katonai csapás kockázatait elemző írása nélkül.]