A gond Talmácsival

Ha a dolgok rendben mennek, ma Talmácsi Gábornak kellene lennie Magyarország legnépszerűbb és legismertebb sportolójának.

Talmácsi egészen különleges szerzet a magyar sportban, hiszen olyan sportágban klasszis, amelyet Magyarország határain kívül is több, mint két tucatnyian követnek. Talmácsi győzelmeit a világon mindenhol közvetíti a tévé, versenyeit Spanyolországtól Malajziáig százezrek izgulják végig élőben is. Sajnos Talmácsi mindezek ellenére se nem a legnépszerűbb, se nem a legismertebb sportolónk. Tehát a dolgok, vagy legalábbis a dolgok közül néhány, nem mennek rendben.

Direkt Talmácsi politikai szerepvállalásával kezdem, mert Magyarországon az ilyesmit szörnyű tabunak és mindenféle konfliktus forrásának szokás tartani. Pedig nem feltétlenül kellene annak lennie. Itthon a szocialista sporthősök óta mindenféle atlétát az emberi gyarlóságok, így például a politizálás felett álló szuperemberként kezelnek, ami alapvetően téves elgondolás. Talmácsinak szent joga a futam rajtja előtt Csonka-Magyarországot sirató táblát mutatni a kamerának, és szent joga koronával, Swarovski-kristályokkal és MOL-matricával díszített bukósisakban versenyeznie. Még akkor is, ha ez utóbbi talán a legcsúnyább magyar tárgy Tasnádi Péter rózsadombi kastélya óta.

Arról sem tehet Talmácsi, hogy politikai szerepvállalása a magyar társadalom és a magyar média egy részének szemében vörös posztó. Arról viszont igen, hogy pechére pont rossz sportágat választott patrióta felbuzdulásához. Az a helyzet, hogy vannak sportágak és sportesemények, ahol jól tud kijönni egy kis egészséges zászlólobogtatás, himnuszordítás és népviselet. Jellemzően csapatsportok ezek, és olyan események, ahol nemzeti válogatottak csapnak össze. Az új-zélandi rögbiválogatott meccsei előtt bemutatott közös, maori eredetű harci tánc, a haka tipikusan ilyen. Egy spanyol csapatnak versenyezve, egy olasz motoron ülve, hátunkon egy amerikai kenőolaj-márka, mellünkön meg egy német sportszergyártó cég logójával viszont körülbelül annyira ügyetlen és ízléstelen a nemzeti felbuzdulás, mint ha a Parlamentben a korona vitrinje Valvoline- és Bridgestone-matricákkal lenne díszítve.

Amikor először láttam a fent említett Swarovski-csillogású bukósisakot, az a gondolatom támadt, hogy akinek ilyen van, az talán nem túl okos. Talmácsival kapcsolatban egyébként nem először merült fel ennek a lehetősége. Amikor a 2005-ös szezonban a katari futamon leelőzte saját csapattársát, ami a finn Mika Kalliónak végül a világbajnoki címébe került, az is inkább tűnt rövidlátásnak és ostobaságnak, mint a fair play lovagias védelmének. Különösen a futam adott nyilatkozatok, az „azt hittem, hogy még egy kör van hátra“ fényében.

A nemzet sportolóit észkombájnoknak tartani egyébként szintén szocialista szokás, hiszen a szuperhősök imidzsébe nem fért bele a butaság. Pedig az igazság az, hogy attól, hogy egy sportoló mondjuk nagyon magasra tud ugrani, attól bizony még nem biztos, hogy a szorzótábla bonyolultabb részeivel is elboldogul. Ismétlem, hogy ez nem baj. Legfeljebb ő nem fizikai Nobel-díjat nyer nekünk, hanem olimpiát. Csak ha egy sportolónak nincs meg a magához való esze, nehezebben lesz belőle a sportága határain áttörő, össznemzeti ikon.

Az, hogy Talmácsi a zseniális motorozáson kívül máshoz nem ért, nem feltétlenül igaz. Viszont hogy a menedzsmentje körül nem stimmel valami, az egészen biztos. Nem csak sportújságírók emlékeznek például az emlékezetes esetre, amikor a Talmácsi médiamegjelenéseit irányító cég úgy döntött, tudnak ők észak-koreaibbnak lenni még az észak-koreai hírügynökségnél is. Én leszek az utolsó, aki a magyar sportújságíró-szakmát valaha is megvédi, de ha nekem lenne egy futtatott sportolóm, egészen biztosan ezekkel a sportújságírókkal akarnám legutolsóként összerúgni a port.

Szintén a Talmácsit gondozó háttéremberek a felelősek azért, hogy minden idők legsikeresebb magyar motorversenyzője egészen szokatlan módon idén már a kilencedik szezonját töltötte el a 125 köbcentis kategóriában. A világ egyetlen szakmájában sem lehet kellemes 27 éves felnőtt férfiként 16 éves spanyol tinédzserekkel összecsapni, kikapni tőlük meg pláne nem, ahogy az Talmácsival az idén például többször is megtörtént. Vajon van olyan ifjú pilóta, aki csókolommal köszön a magyar bajnoknak, amikor összefutnak a boxutcában?

Talmácsi védelmezői a hosszú időzést a kiscsoportban azzal szokták magyarázni, hogy így végül lett egy világbajnokunk, míg ha még 2007 előtt feljebb lép a 250-esek közé, akkor talán ott is csak szép eredményei lettek volna, szezongyőzelme azonban nem. Ennek mondjuk ellentmond az a makacs pletyka, hogy Talmácsi állítólag már a 2005-ös szezon, tehát a világbajnoki címe előtt szívesen ment volna feljebb, csak a KTM pont a Kallio ellen elkövetett butaság miatt mondott végül nemet. Az pedig már teljesen érthetetlen, hogy miért kellett a 2007-es világbajnoki cím után is még egy évet maradni a kiskamaszok közt.

A 125-ös cím végül meglett, ám azt gondolom, hogy a biztos kicsivel megelégedés a nagy esély helyett nem feltétlenül jó húzás egy sportolótól. Azok a versenyzők, akik az előző években Talmácsival együtt küzdöttek a legalsó kategóriában, Kalliótól a cseh Lukas Pesekig már 250 köbcentiben versenyeznek. Sokan közülük szép sikereket is értek el, Kallio például az idén egy versennyel a szezon vége előtt a harmadik helyen áll az összetettben. Ha jövőre mondjuk ő lesz a világbajnok, ki mondja majd neki, hogy lent kellett volna maradnia 125-ben, amíg nem biztosít be magának ott egy végső győzelmet?

Talmácsi jövőre végre 250-es motorral fog versenyezni, ám hiába remek versenyző, akkora klasszis, mint mondjuk Dani Pedrosa vagy Valentino Rossi azért nincs, így elég valószínűtlen, hogy első vagy akár második szezonjában oda tudjon érni a világbajnoki cím közelébe. Ez pedig nem feltétlenül az a sport, ahol ma harminc felett is nagy eredményeket lehet elérni. Az a 125-ös világbajnokság örökre megmarad, és Talmácsit soha, senki nem törölheti ki a magyar sport nagykönyvéből. Viszont nagy kár, hogy ennél több nem sikerült, mert kicsit okosabban, kicsit jobb menedzsmenttel – és persze egy kis szerencsével - sikerülhetett volna.