Mentegetőzésben már világbajnok

Hibázni, szabálytalankodni lehet, megszokott dolog futballmecseken. Nem szeretjük, de elfér, belefér. Utána cinikusan sajnálkozni, a történet felét elhallgatva mentegetőzni viszont gerinctelen, megvetendő dolog.

A Franciaország-Írország világbajnoki pótselejtező visszavágón kezező Thierry Henry nem akkor hibázott a legnagyobbat, amikor először reflexből, aztán már tudatosnak tetsző mozdulattal kézzel maga elé tette a labdát, majd Gallashoz továbbított, aki fejjel egyenlített és így kijutott a dél-afrikai vébére a csapata.

Hanem utána. Folyamatosan és cinikusan.

A világ- és Európa-bajnok futballista azzal érvel, hogy a kívülállók nem tudhatják, milyen az, nem lassításban végigélni egy helyzetet. Amikor nem lehet elemezni, okoskodni, hogy mi is lenne a helyes. Reflexszerű volt a mozdulat, állítja a csatár.

Ha ő mondja, higgyük el neki, bár nem szólhat egy szót sem, ha úgy döntünk, szerintünk hazudik. Henry ugyanis kétszer ért a labdához, az első valóban egy hirtelen, ösztönös odakapásnak tűnik, másodszorra már viszont olyan, mintha tudatosan lekezelné a labdát.

De fogadjuk el, hogy mindez ösztön volt, tegyük a kezünket a szívünkre, vagy más testrészünkre és mondjuk azt, hogy mi máshogyan tudtuk volna csinálni. Nem mondanám.

Eddig igaza van a francia fiatalembernek, de ezzel a témában birtokolt igazságainak a végére is értünk rögtön.

Azt ugyanis már egyáltalán nem lehet ösztönös mozdulatnak, reflexnek látni, hogy Gallas gólja után Henry is önfeledten ünnepelt. Miközben az ír játékosok a kezezés pillanatától kezdve reklamáltak, tiltakoztak, ő összeborult a többiekkel. Akkor eszébe sem jutott sajnálni az íreket, nem ment oda a játékvezetőhöz elismerni, hogy szabálytalan volt.

Pedig nem lett volna példa nélküli, hogy valaki sportszerűen nem húz hasznot a másik hátrányából. Elég Paolo di Canio gesztusára gondolni, amikor a West Ham játékosaként látva az ellenfél kapusának sérülését nem lőtt a kapuba, hanem kézbe vette a labdát.

Bár Caniót lehet azért támadni, mert egyébként fasiszta nézeteket vall, Henry mégsem volt képes ekkora lélekjelenlétet tanúsítani és higgadtan azt mondani, hogy ami az előző pillanatban még jó döntésnek tűnt, átgondolva már nem az.

A francia nem mondta ezt, hanem elégedetten ünnepelt.

Akár még ez is rendben lenne, hiszen vannak arcátlan emberek, akik csalnak, lopnak, hazudnak, majd a pofánkba röhögnek. De legalább következetesek, hiszen ha csaltak, legalább le is tagadják. A csatár azonban meggondolta magát, amikor a mikrofont az orra elé dugták, már becsületes akart lenni. Sokan az Isten keze góljához hasonlították a mozdulatot, de épp az elnevezés mutatja, Maradona még a csalásban is stílusos maradt. A kokainos zseni el is ismerte a kezezést, meg nem is.

Henry viszont csak olajat öntött a tűzre azzal, hogy elismerte azt, amit mindenki látott. Ez volt a lehető legrosszabb, amit tehetett, hiszen innentől világos volt, hogy az íreket meglopták, teljes joggal követelték az igazukat.

Henrynak és szintén cinikus szövetségi kapitányának, Raymond Domenechnek azonban szerencséje van: a világfutballt cinikus pojácák irányítják, akiknek sokkal fontosabb, hogy világsztárok ott legyenek a vébén, mint az, hogy tisztességes küzdelemben dőljön el egy ilyen párharc.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!