Hogyan lettem Fulham-szurkoló?

Ilyen meccsen még nem voltam, az újságírónak is hálás voltak, hogy magyar. A Gera Zoltánnak járó gratulációkból nekem is jutott.

Mintha baleset érte volna az időt, és az egyik szilánkját otthagyta a londoni Bishop Parknál, a Temze partján. Itt a belváros peremén van a Fulham stadionja.

Az 1896-ban épített Craven Cottage három oldala felújított, a negyedik azonban megmaradt olyannak, mintha 1960-ban, vagy még harminc évvel korábban járnánk. Kívülről tipikus angol téglaépület – színre, formára egyaránt -, belülről sem a huszonegyedik századra szabták, a sajtószoba pici, a konferencia központba sem férnek el húsznál többen. A hangulatát mégis ez adja.

Illetve az, hogy ezen az oldalon meghagyták a falépcsőket, mint egy régi, falusi templomban. Az idő koptatja a székeket is, de azokat sem cserélték le műanyagra. Megvannak a tetőt tartót oszlopok, épp olyan szögben ültem, hogy nem láthattam Gera gólját pontosan. Ennek ellenére azt mondom, a pálya így őrizte varázsát, hogy nem haladtak az idővel.

Az egyiptomi milliárdos, Mohamed Al-Fayed nyilván nem csak beszél a hagyományokról, hanem tiszteli is azokat, tizenhárom éve a klub tulajdonosa, a negyedosztályban vette meg. Ilyen hagyomány lehetett, hogy a régi elnöki tribünt is megtartotta az egyik szögletzászlónál. Nem kérdeztem, hogy minden meccs előtt kimegy-e a gyepre, integet-e a nézőknek, akik minden irányból tapsolnak neki, de csütörtök este így tett. Mintha a hatvanas évek Angliájában járnánk.

Fayed hiúságának nincs szüksége erre a momentumra, őszintén üdvözli a pályáról a drukkereket. Emberi gesztus, az alkalmazottak is ilyenek, közvetlenek, mindenben segítettek.

Emellett kezet fogott Zamorával a bemelegítésnél, Murphyt megveregette, Gerát sállal simogatta volna meg, ha nem indul el hirtelen az egyik labdáért. Kezet fogott a bírókkal, egy régi, kifogástalan úriember benyomását keltette. Arra gondoltam, lehet ezek után rosszul játszani, ha a tulajdonosnak ennyire fontos a csapat?

Petric bombagólja után persze lehetett, és az első félidőben nem is lehetett érezni, hogy benne van a gól a Fulhamben. De hogy milyen tartása van az edzőnek, Roy Hodgsonnak és a játékosoknak, jól jelzi, a helyszínen abszolút érzékelhető volt, a második félidei kissé görcsösnek látszó próbálkozások hamarosan nagy lendületbe csaphatnak át, mert tervezetté vált a játék. A nézők, az egész stadionban tízpercenként pattantak talpra, így próbáltak segíteni.

Talán hamarabb is lendületbe jöhetett volna, megtalálhatta volna a ritmust a Fulham, ha Gerát nem rúgják fel a szögletzászló környékén. Akkor a lendület átmenetileg megtört, mert a szabadrúgásnál vitatkoztak, de nem lehetett visszatartani. A várt szikra Davies kilépésekor pattant ki.

Aztán jött Gera, és 2-1 lett. Körülbelül tíz éve járok külföldi futballmeccsekre, szinte hálásak voltak nekem, hogy a nyelvünkön mondom a góljára: szép volt. Ennyien még soha nem gratuláltak, ilyet még nem éltem át. Mondtam is Gerának, ő szerényen csak mosolygott. Szerényen, mint a társai. Ilyen őszinte szerénységgel életük legnagyobb sikere után még nem hallottam embereket nyilatkozni. Egyiküknek sem volt olyan pökhendi, lekezelő kisugárzása, elképzelésem sincs, mennyire istenfélő emberek, de valami azt sugallta, azok.

A szavak persze az itthon szokásosak voltak, a csapat ereje, és a többi. Nem mentek el utána buliba, hanem az elégedettség tudatával hazamentek a családjukhoz. Mintha nem is a 126 éves klub legnagyobb eredményét érték volna el.

Tíz év alatt számtalanszor állapítottam meg magamban, hogy nemcsak válogatottunk, nekünk még egy játékosunk sincs. Szabicsnak, Dzsudzsáknak lehetnek villanásai, de előbbinek csak két hónap jutott.

Mert azért a nagy számok alapján is kellene, hogy legyen egy kisebb sztárunk. A macedónoknál kijött Pandev, a szlovákoknál Hamsik, a horvátokat, szerbeket szükségtelen is említeni, a szlovénoknak is volt korábban Zahovicsuk. Csak nálunk nem akart senki jönni.

Most végre van egy játékosunk, egy ösztönös zseni, a magyar futballszakmának szinte semmi köze hozzá. Háromszor láttam Angliában élőben játszani, rosszul még soha. Szándékosan kerestem a helyzeteket, mondjanak róla valamit a szurkolók, mert a szurkoló gyakran tájékozottabb, mint az újságíró. West Bromwichban tizenegy Gerát kívántak, a Fulhamnél is a harmadik legnépszerűbb, ha a mezeladást vesszük alapul.

Gyerekkorban tudom, hogy szeret meg az ember egy klubot. Felnőttként így. Megtetszik a fapados stadion, megtetszik a közönség és az edző lángolása, és nem árt, ha van eredményes, tiszteletre méltó magyar.

Aki még pénzt is hozott, mert nem tudtam kibújni a bőrömből, ki akartam próbálni, milyen érzés a helyszínen izgulni.