Ungvári: Az ezüst olyan, mint egy foghúzás

Még ha a második napon történt is, valószínű: kevés meghatóbb pillanata lesz az olimpiának, mint mikor Ungvári Miklós az elveszített döntője után elnézést kért azoktól, akiket a tévé elé ültetett, vagy a helyszínen szurkoltak neki.

„Ilyen vagyok, nem fogok már megváltozni. Vidéken teljesen normális, amit mondtam” - így reagált a történetre egy nappal a fináléja után a 66 kilós dzsúdós. És tényleg nem változik, a tokiói világbajnokságon ugyanígy elnézést kért a vezetőktől, mert csak hetedik lett.

A háromszoros Európa-bajnok dzsúdós világbajnoki döntőben még nem szerepelt, az olimpiai viszont megadatott neki, bár edzője, Bíró Tamás azonnal mondta utána, négy éve volt igazán bombaformában. Akkor azonban a negyeddöntőben három másodperccel a vége előtt leléptették egy grúz ellen.

„A mesternek mindig igaza van. 62 százalékosra értékelem a formámat. Fejben talán erősebb voltam. Fizikailag nem voltam egyben, a támadások nem mentek jól az első két kötelező feladat után. Többet vártam magamtól, legalább nyolcvanat, akkor meglehet, többre is megyek. Azt is felmértem, hogy ebben az állapotban képtelenség ipponokat dobálni sorban, taktikusan, az erőt jól beosztva is lehet meccseket nyerni. Mert utólag arra senki sem emlékszik, mekkora teremrengető ipponokkal értem el az eredményem.”

A döntőre így emlékszik vissza. „A védekezésem sokáig jó volt, éppen a döntőben nem. Bealudtam. Vagy megfáradtam. Nem is tudom, melyik a helyesebb szó. Mindent próbáltam kizárni, negatív gondolat még csak véletlenül sem jutott eszembe, végig arra gondoltam, mit kell csinálnom, és nem arra, mit nem kell. Fejben vagy tízszer is lejátszottam, mi történhet, aztán mégiscsak eldobtak. Talán ezért is mondtam, hogy elnézést. Azóta már tudok örülni, de azt továbbra is tartom, kísérteni fog sokáig ez az ezüst, mert kaptam egy pofont, ami nem múlik gyorsan. Olyan ez, mint a foghúzás” - jelentette ki.

Szuper érzés, amikor sokan gratulálnak neki, segít is elfeledtetni a csalódását, százával jönnek az sms-ek, egyet épp a beszélgetés közben is kapott, amelyikben megköszönte valaki, hogy vele edzhetett.

„Nézd, azt írja, hogy megtiszteltetés volt velem küzdenie, a ruhámat rángatnia. Hát nem hátborzongató? Ilyenkor azért érzem, nagyon sokan szeretnek, sokan megbecsülnek. Ilyenkor nem is keresem a számtalan bennem felmerülő miértre a választ, miért ezt tettem, és miért nem sikerült úgy megfognom a karját, hogy többet nem húzhatta volna ki, és akkor megvan a győzelem. Biztosan lesznek viszont olyan napok, amikor majd a miértek elárasztanak, és az nem lesz egy jó nap. De azért most inkább azzal foglalkozom, hogy augusztus negyedikén menjek-e haza, vagy megvárassam a családomat és csak az aranygéppel. Még nem tudom. Csak annyi biztos, minden nap ott leszek a csarnokban, szurkolok a többieknek.”

Ungvári felidézte: két fiútestvére is azzal engedte el, mikor megnézték a sorsolást, hogy az orosztól fog kikapni az elődöntőben, de a bronzmeccset hozza.

„Eszembe sem jutott vasárnap mondani nekik, hogy ennyire nem bíztak bennem” - mondta hatalmas vigyorral. „Nem tudom, hogy egyszerre álmodták-e vagy Attila elkezdte, Zoli pedig folytatta. Én meg mintha még most is álmukban lennék.”

Önmagát ugyanakkor esélytelennek érezte – a mit keresek én itt gondolat is átfutott rajta. Tizenöt éve nem nézte meg a sorsolását, most azonban még a kiutazása előtt otthon elemezte.

Aztán kellőképpen feltüzelte őt Bíró Tamás. A tavalyi Európa-bajnokság döntőjében azt kiabálta neki, hogy csinálja meg a testvéréért, akit akkor tiltottak el doppingvétség miatt. Az olimpia előtt a nemzetközi Sportdöntőbíróság (CAS) helybenhagyta az eltiltását, de gondatlanság miatt, mert nem figyelt oda, mit evett.

„Most is bennem volt, hogy érte is küzdök, mert nem adatott meg, hogy két Ungvári legyen Londonban. De magamért is küzdöttem, mert lehet, hogy bevállalom Riót, de négy év múlva már 36 leszek, biztosan egy súlycsoporttal feljebb is lépnék. Szóval, ki tudja, mi lesz, ezért inkább úgy gondoltam, csak meg kell szerezni azt az érmet, amiért gürcöltem az elmúlt húsz évben, és itt az esély.”

Edzője kitért arra is, nagyon nehéz volt az utolsó három hónap. Ungvári ezt az összezártsággal magyarázta.

„Egymás vérét szívtuk, na. Egy példa: ő mondta, ne vegyek fel papucsot, mert megfázom, vagy éppen vegyek fel dzsekit, hogy ne fázzak meg. Vigyázott rám, nekem viszont éppen papucshoz volt kedvem. Közben mentek az edzések, amik kimerültté tettek, helyenként feszültté. A mindennapos mini szélmalomharcok őrlik az embert. Egy rosszul sikerült, vagy rossz ütemben közölt utasítás nagyon tud rombolni. Tudomásul kell viszont venni, enélkül nincs élsport.”

Ehhez társult még magánéletbeli válsága, három hónappal az olimpia előtte nem érezte, hogy társa mindent megtenne érte. Többet erről nem akart mondani.

Ungvári szerint nem fog jelentősen megváltozni az élete, nem számít mesés szponzori szerződésekre, de nem is fogja elherdálni az állami jutalmat.

„Ugyanolyan parasztgyerek maradok örök életemre, mint amilyen most vagyok. Szeretek motorozni, de még jobban szeretek lovagolni. A lovakra rengeteget kell költeni. Csak az 25 ezer forint, ha kijön hozzá az állatorvos, és akkor még nem beszéltem az abrakról, satöbbi."

Sikere után két és fél órát aludt, de nem azért, mert sokáig bulizott, mindössze két pohár bort tudott meginni, annyira kimerült volt. „Majd a nagy családdal fogok egy igazán jót ünnepelni."