Aki sín nőtt fel, azt nem tudjuk utolérni

„Ha megkérdezik, miért a sífutást választottam pont Magyarországon, mindig csak azt tudom mondani, a hó varázsa miatt” – mondta.

Persze kellett egy kis szerencse is hozzá, hogy találkozzon a sífutással. A nagyszülei Disznófőnél vittek egy éttermet, ahol ő is sokszor megfordult. A BKV Előre síszakosztálya is itt készült fel, Bozsik 1978-ban még egy szárazedzésbe keveredett bele. „Atlétizáltam is, de már az is nagy élmény volt, hogy az edző futott velünk, és nem a pálya szélén kiabált. Nagyon élveztem, hogy a fákat kerülgettük, ma már tudom, hogy ez egy koordinációs gyakorlat is volt. Teljesen el voltam varázsolva.”

Két-három hét múlva aztán már megkérdezték tőle, akar-e sífutni. „Nem tudom, mi az, de akarok” - válaszolta. Decemberben már kéthetes edzőtáborban volt, majd sorra jöttek a korosztályos eredmények. Akkoriban még a téli sportok is jobban álltak, volt, hogy a serdülőbajnokságban is volt vagy 70 sífutó. Annyira jól ment neki, hogy a következő évben már a bajnok lett a korosztályában, és ez nagy lökést adott neki a folytatáshoz. Nem is ment rosszul, már serdülőként a juniorok között versenyzett, és sikerült kijutnia Szlovákiába az Ifjúsági Barátság Versenyre, ez afféle miniolimpia volt akkoriban. „Szinte kislányként aztán 1983-ban életem első felnőtt világkupáján is részt vehettem a Csorba-tónál.”

A sífutókat elég jól menedzselték akkoriban, 4-6 főt mindkét nemből kiutaztattak a nagyobb versenyekre, bár a többség inkább csak a keleti blokk országaiban, Szlovákiában, Romániában indulhatott. Néhányan azonban már nyugati versenyekre is eljutottak.

A jó ötven magyar bajnoki címet szerző Bozsik 1989-ben jutott el élete első vilábajnokságára, a finnországi Lahitba. „Oda viszont már nekem kellett megszervezni mindent, azt mondták, ha kvalifikálok, mehetek, de magamnak kell intéznem a szállást. Ez sikerült is, de nem tudtam a többi versenyzővel a faluban lakni.”

A rendszerváltás után aztán előttük is megnyílt a világ, már nyugatra is jártak edzőtáborozni a sífutók. „Persze mindig az volt a kérdés, hogy egy hétre kimegyünk teljes ellátással, vagy főzünk magunkra, és akkor két hétig ott lehetünk. Persze ezt választottuk. Az edzőtáborok arra is jók voltak, hogy tudtunk más csapatoktól is felszerelést venni.”

Hóban akkoriban sem volt gazdagabb Magyarország, ezért is kellett edzőtáborozniuk, amikor csak lehetett. Szárazon jók voltak a magyarok, még síroller-világkupát is nyertek, és a sík országoknak rendezett világbajnokságon is jól szerepeltek Bozsikék. „Összehasonlíthatatlanul nagyobb előnyben van, aki sín nőtt fel. Lehet rengeteg kilométert is gyűjteni, de a sífutás nagyon komoly technikai sport. Ezt nem lehet ledolgozni, de mi megpróbáltunk annyit havon lenni, amennyit csak lehetett. Nekünk óriási dolog volt, ha októberben már tudtunk edzeni, hát még ha gleccserre is tudtunk menni.”

Bozsik a sífutás mellé biatlont is felvette, akkoriban is az volt a sportvezetés szemlélete, hogy a biatlonban jobb eredményeket érhetnek el a magyarok, mint sífutásban, ezért is űzték és űzik most is sokan a két sportágat párhuzamosan. Bozsik a sportpszichológus és korábban sportlövész Lénárt Ágotával kezdett el készülni, és az albertville-i olimpián, 1992-ben már két sportágban, összesen öt számban indult. A legjobb helyezést 15 kilométeres sífutásban érte el, a 48. lett.

„Azt tudtuk, hogy igazán kiugró eredményt nem érhetünk el, de mindig találtunk elérhető célokat magunknak. Mi is folyton számolgattunk, főleg biatlonban, mert ha ott összejön egy olyan nap, amikor a lövészeted és a futásod is magas szinten van, bármi lehet. Panyik János is így tudott világbajnoki tizedik lenni” – mondta Bozsik.

„A sífutás Albertville után egy kicsit háttérbe szorult, Lillehammerben már csak biatlonoztam, és sokkal jobban is élveztem ezt az olimpiát, négy évvel később Naganóban egy szép eredménnyel, valahol 20 és 40 közötti helyezéssel akartam búcsúzni, de sajnos nem sikerült úgy a felkészülésem, hogy ez teljesülhessen."

Az 1998-as szezon után Bozsik visszavonult az élsporttól, próbálkozott az edzősködéssel is, de halálra izgulta magát a tanítványai verseny közben, így inkább felhagyott vele, és ma már csak az amatőrökre koncentrál, a Normafánál oktatja a sífutást. „A jelenben élek, nem érdekelnek a korábbi sikerek, az oktatás köti le az energiáimat, lassan már kétezren tanultak meg sífutni az iskolámban.”