Emőd
21 °C
34 °C
Index - In English In English Eng

Hét év után jártam Fradi-meccsen, szürreális élmény volt

DSZZS20200627057
2020.06.28. 10:58 Módosítva: 2020.06.28. 11:12

Harmincegyedszer nyerte meg a magyar bajnokságot a Fradi, amely szombat este bajnokavató fiesztát rendezett a Groupama Arénában, a Mezőkövesd ellen játszottak a csapat részéről igazából teljesen tét nélküli mérkőzést. A meccs végén volt tűzijáték, a szurkolók 90 percig énekeltek, és visszavonult a csapat brazil-magyar játékosa, Leandro. Ez így elsőre nem tűnik annyira izgalmasnak, hiszen a Fradi 13 ponttal előzte meg a Vidit, amely meg kilenc ponttal a harmadik Felcsútot. Igen, a Felcsút idén az Európa-ligában indulhat. 

de Inkább beszéljünk arról, hogy mit jelent a Ferencváros Magyarországon 2020-ban.

Vagy legalábbis mit jelent nekem, aki sok éven át, egészen 2020. június 27-ig kerülte a Groupama Arénát, és soha nem tette be a lábát a stadionba. Úgy, hogy érzelmileg kötődöm a klubhoz gyerekkorom óta.

Két szót ismerek

A Fradit nem kell bemutatni, olyan a magyar fociban, mint a Bayern a németben, az Anderlecht a belgában vagy a Juventus az olaszban. Az abszolút number one csapat, melynek mindig a legtöbben szurkolnak, folyton bajnokesélyesek, ahol mindig a legjobbak játszanak, amit mindig szívből utál az összes többi csapat. A Nemzet Csapata, ahogy szeretik sokan erős túlzással hívni.

Magyarországon – meg valószínűleg a világ össze futballkultúrájában – meglehetősen kényes téma úgy kritizálni nem csak felületesen egy klubot, hogy az ember annak a szurkolója. Persze, ha gyenge a csapat, akkor az utolsó gondnokig mindenkinek az anyját, de ha megy a szekér, akkor egyszerre képes vakká és süketté válni több ezer ember, hiszen a siker összekovácsolja a közösségeket. A Fradi egymás után két bajnoki címet nyert, szóval papíron rég nem volt ennyire rendben minden.

Én viszont 2013 márciusa óta nem jártam Fradi-meccsen.

Pedig azóta sok minden történt, ahogy eleve rengeteg minden történt a magyar futballban is.

A válogatott kijutott az Európa-bajnokságra, ahol bőven a várakozások felett teljesített, mert a nyolcaddöntőig jutott. A Debrecen bejutott a Bajnokok Ligája csoportkörébe, ezzel elvették a Fradi egyeduralkodó státuszát a kategóriában – szombat este viszont pont ők estek ki botrányos körülmények között az NB I.-ből. És az elmúlt években még az is benne volt a pakliban, hogy egyszer lesz egy világszínvonalú játékosunk Dzsudzsák Balázs személyében.

Azonban az apró részsikerek helyett a magyar futball elmúlt tíz éve a magyar adófizetők szerepvállalásáról is szólt a sportban. Sokkolóan sok pénz ment el stadionépítésekre, tradíciók vagy komolyabb múlt nélküli csapatok kezdtek egyre másra kinőni a földből, miközben egy közepes szintet is alig megütő futballista annyit keres egy hónapban, mint tíz iskolai tanár együtt.

Egy kicsit is jóérzésű embernek ennyi bőven elég, hogy olyan messziről kerülje a magyar focit, amennyire csak lehet.

Nem véletlen, hogy a magyar bajnokság nézettsége mélyponton volt vagy még van is, és ha nem lenne Fradi, akkor a nagyjából 1000-2000 emberes nézőátlag sem lenne elérhetetlen. Ennyien vannak egy magyar előadó koncertjén az előzenekarnál a Budapest Parkban két villamossal arrébb. Vagy még ennél is többen.

Mindig és soha

A Fradi sztorija számomra több szempontból is szomorú.

Ez a rengeteg negatívum már elég volt ahhoz, hogy fradistaként elvegyék az utolsó kedvemet is a csapatomtól.

Pedig a stadiontól két utcára nőttem fel, a családban többen is fociztunk a Fradiban (van aki felnőtt meccsig vitte), vagyis ízig-vérig ferencvárosi vagyok. Egy helyi lokálpatrióta, akinek fradistának lenni kötelesség. Mit tehet tehát egy ember, aki ezer szállal kötődik egy csapathoz, de mégsem képes ezt a kötődést a helyszínen is kiélni?

Természetesen bojkottál, ameddig csak tud.

Az én bojkottom a 2013-as, egészen zseniális, Újpest elleni stadionbúcsúztatól tartott egészen mostanáig, 2020 nyaráig. Egy ideig legalább tévében néztem a focit, de azóta, hogy Mezőkövesdek, Kisvárdák és Felcsútok jelentik a magyar futballt, teljesen elment a kedvem az egésztől. És ahogy láttam nem csak nekem. Ha nem tudok a kedvenc csapatomnak szurkolni, akkor majd nézek NBA-t, a Denver Nuggetshez legalább nem kötődök semennyire, cserébe nincs is arra esélyem, hogy egyszer élőben lássam őket. 

Küzdeni mindig

Mindezek fényében szombat este belépni a Groupama Arénába egészen szürreális élmény volt.  Tényleg mintha nyugaton lenne az ember, a stadion oldalában csinos kis kávézók, egy nagy Fradi-bolt, a Telekom Páholyban ingyen adták a sört, a hotdogot, a szendvicset, a perecet. Rögtön eszembe jutott, hogy még az előző stadionban hányszor szitkozódott édesapám, hogy csak sört és szotyit lehet venni a gyereknek, más nincs. A stadion kétharmada tele volt emberekkel, a kapu mögötti B-Közép pedig kilencven percen át olyan elánnal, tombolva buzdította a csapatot, mintha egyébként nem egy totál tétnélküli bajnokavató lenne.

El is kapott az a régi érzés, hogy de jó lenne bekiabálni a pályára, kicsit szidni az ellenfelet, anyázni a bírónak, széttárt karokkal állni egy túl hosszú szöktetés után. De az az igazság, hogy temérdek közpénz, és a bajnokságot elözönlő egyre minőségibb légiósok miatt ma már olyan focit játszanak, hogy szinte leköt, ami a pályán megy.

Hol van már Lipcsei Péter, ahogy a lábát húzva próbál meglódulni, de olyan, mintha igazából visszafelé futna?

Hol vannak az alibi felszabadító lövések? A bokamagasságban beadott labdák? Az értelmetlen feleselések a bírónak? Hova tűnt a jó kis magyar alibifoci, ami indokot adott arra az embernek, hogy pár hetente kimenjen kicsit ordibálni a kedvenc csapata meccsére, hogy mennyire szar ez az egész?

Ráadásul egy-két magyar játékost leszámítva azt sem tudtam mostanában, hogy kik játszanak a Fradiban, de azért jó érzés volt látni a meccs végén visszavonuló Leandrót. Mindent elmond, hogy előbb kaptam fel a fejem Dragóner Attila fiára, aki csereként jött be a Mezőkövesdnél, mint arra, hogy valami légióst cserélt be a Fradi a második félidőre. Őszintén szólva teljesen elvesztettem a fonalat a holland, német, ukrán és más nemzetiségű milyen légiósok között, nem mintha eddig nem lettek volna Nicsenkók, Miriuták vagy Jovicsok.

De a kormány idegenellenes retorikájának közepén különösen képmutatónak éreztem, hogy a külföldi meg a migráns nem kell Magyarországra, kivéve, ha tud focizni. Ahogy ezt annak idején  George F. Hemingway is bebizonyította a Honvédnál, amikor egy könnyű téli átigazolási szezonban csomagban igazolta légiósokat, miközben évek óta ott áll a drága akadémiája a klubnak.

Mondom mindezt úgy persze, hogy a ferencvárosi Boli vagy Tokmac láthatóan egészen más szintet képviselnek most, mint az NB I. nagy része, és megdöbbentő volt látni, hogy ennyi, számomra ismeretlen légióssal mennyivel vállalhatóbb a Fradi játéka az általam régen megszokottakhoz képest.

Aztán a Mezőkövesd elleni meccs végére kezdett leesni a tantusz: A Fradit az évek során sikerült áramvonalasítani.

Eltűntek a megbotránkoztató rigmusok, a szurkolók között mintha lezajlott volna egy generációváltás, és a B-Közép már egyáltalán nem annyira ijesztő és veszélyes, mint a korábbi években. Nyilván senkinek nem hiányzik a huhogás, a cigányozás, az értelmetlen buzizás, de őszintén meglepődtem azon, hogy már a kelet-európai szurkolói kultúrát is megfertőzte a eurodance revival, és az ellenfél szidalmazása helyett a kilencvenes évekbeli slágerek refrénjeit énekli a közönség átírva pár klasszikus Fradi-rigmus mellett, amiket akkor sem tudok elfelejteni, ha másik bolygóra költözök.

Kikerekedett szemekkel néztem azt is, ahogy a drukkerek a görögtüzeket nemcsak úgy behajigálják a pályára a labdaszedők közé, mint régen, hanem teljesen kulturáltan leadogatják egy rohangáló tűzoltónak, hogy még véletlenül se legyen baj. Még egy simontibizés vagy az Újpest szidása is csak az utolsó percekre maradt. Annyira megváltozott minden, hogy mintha Kubatovnak sikerült volna megszelídítenie a Fradit.

Feladni soha

A Fradi könnyű játékkal, Tokmac góljával megverte a Mezőkövesdet, és indulhatnak a Bajnokok Ligájában. A meccs végén hatalmas tűzijáték és örömünnep volt, a csapat szép szimbolikusan sálat kötött Albert Flórián szobrára, a kezdőkörben pedig Lotfi Begi rákezdett valami négynegyedes zenére.

Én meg csak álltam, néztem az egészet, és azon gondolkoztam, hogy mennyire érdekes kettős identitásválságon ment keresztül a szeretett klubom és én is. Nyilván egy bajnokavató emelkedett hangulata csökkenti a rossz atmoszféra esélyét, de tényleg újdonság volt azt érezni, hogy nincs meg az az állandó veszélyérzet a Fradi-pályán, mint régen.

A pályán viszont tényleg futball történik.

A világ tényleg a feje tetejére állt, de ez a Fradi már biztosan nem az, amire én személy szerint emlékeztem. Még mindig emberek ezreinek okoz örömöt, és legalább ennyinek bánatot vagy haragot, de ez már egy márka, egy brand, amit szigorú kontroll alatt tartanak, hogy beleöntött pénzmennyiség egyszer megtérüljön.

Csak az nem tiszta, hogy ez a megtérülés kiknek lesz igazán jó.

(Borítókép: MTI/Szigetváry Zsolt)