Születésemkor azt mondták édesanyámnak, hogy felejtsen el

Előzetes számításaim szerint a nullához közelített annak a valószínűsége, hogy Illés Fannival, a paralimpiai aranyesélyes úszóval interjút fogok készíteni. Pedig évekig ugyanaz volt az edzőjük középső lányommal, Enikővel, és mondhatni baráti kapcsolatban voltam és vagyok a mai napig is a filmszínész külsejű trénerrel, Szabó Álmossal. Sőt, Fannival is ismertük egymást, egy alkalommal még egy asztalnál is ebédeltünk, február végén azonban valami közbejött.

Írtam egy cikket a kategorizálásukkal csaló parasportolókról, kiemelten egy brit simlisről, Maddison Elliottról, aki a felmérő versenyeken szándékosan pocsék időket teljesített, hogy magasabb sérültségi kategóriába sorolják, majd amikor elérkezett a riói paralimpia, ott hirtelen másodperceket javulva hazavágta a mezőnyt, majd kaszált a szponzoroknál. Fanni a cikket olvasva nehezményezte, hogy túlságosan is a csalókra fókuszálok, és az sem tetszett neki, hogy feszegettem a premizálásuk kérdését. És amikor telefonon megbeszéltük a történetet, bizony haragosan tette le a kagylót, mert úgy érezte, befeketítem a parasportolókat. Hiszen az ő életük nem a csalásról szól, és korántsem jellemző Elliott kisasszony esete. Bevallom, erősen elgondolkoztam a szavain, és arra jutottam, hogy ha még egyszer megírhatnám a cikket, jóval körültekintőbb lennék, több empátiával fogalmaznék.

Ennek ellenére mégis írtam Fanninak, Álmos segítségét is igénybe véve, mert nagyon feldobott, amikor a közelmúltban címlaplány volt a Vasas paraúszója a Glamour magazinban, és az egész város tele volt a plakátjaival. „Milyen klassz, hogy a lábak nélküli, hiányos kezekkel született hölgy betört a mainstream média világába!”, gondoltam magamban, és elhatároztam, addig nem nyugszom, amíg el nem készül az interjú.

És most, április 22-én itt állok a Duna Aréna előtt, és látom, ahogy Fanni Álmos kíséretében feljön a lifttel, kigurul a kerekesszékében, és közeledik felém. Mosolyogva intek Álmosnak, aki visszainteget, de Fanni szigorú tekintetéből azonnal leveszem, ő korántsem tért még napirendre a februári merényletemen.

Nem felejtettem ám el azt a cikket! – mondja felütésképpen, majd lehuppanunk a betonmellvédre, mert a szigorú Covid-szabályok miatt nem tehetjük be a lábunkat az uszodába, pedig odabent szerettük volna fényképezni Fannit. Odakint éppen vége a zivatarnak, csillapul a szél, nyugodt körülmények között beszélgethetünk.

Mennyi volt a reggeli edzésadag?

Öt kilométer.

Az igen! A fiam, aki öttusázik, ma reggel csak 4600 métert úszott. 

Ne higgye, hogy ez az öt kilométer sok, úsznék én hetet is szívesen, de csak kétórás időtartamra kapunk vízfelületet, és ebbe a két órába ennyi fér. Aztán még kora este van további két óránk itt a Duna Arénában. Amikor edzőtáborban vagyunk, és nincs időkorlát, többször is úsztam már hétezer métert. Egy napra kijött tizenkét kilométer, ami azért már minden élsportolónak szép adag.

A konkurencia mennyit edz? Nyilván beszélnek egymással a versenyeken.

Nem igazán. Én alapból zárkózott vagyok, magamnak való, nem szoktam beszélgetni az ellenfeleimmel. De azt nagyjából tudom, hogy a kínaiak rengeteget edzenek, az olasz ellenfeleim is, látom a testükön, hogy sok meló van bennük.

Hogy néz ki egy hete?

Van négy kondiedzésem – hétfőn, kedden, csütörtökön, pénteken –, illetve tíz úszóedzés, ugyanezeken a napokon duplán, továbbá szerdán és szombaton egy-egy reggeli vizes tréning. Emellett van egy gyógytornám, és ha van időm, elmegyek masszázsra, mert az kell. Szükségem van rá a vállam miatt. 

Melyik a kedvenc száma?

A száz mell, ezen vagyok világ- és Európa-bajnok. Ezen nyertem életem első versenyét is. És nem azért, mert ez a kedvencem, hanem mert így alakult. Amúgy a négyszáz gyors lenne a kedvencem, de azon nem értem el komoly eredményt. Egyébként mind a négy úszásnemet művelem, a paraúszók többsége így van ezzel. Persze akinek csak egy karja van, arról nehéz eldönteni, hogy gyorsban úszik-e, vagy pillangózik.

A közösségi médiában olvasott posztjaiból arra következtetek, hogy az egyenjogúság – az épek és a parások között – szívügye. Ez így van?

Igen, és ezért is pöccentem be annyira a múltkori cikkén. Főleg, hogy azóta korrigáltak a helyzeten. A brit lányt, akiről a cikke szólt, átrakták egy kevésbé súlyos sérültségi kategóriába, mert nem volt jogos, hogy az erősen sérültek között versenyezzen. Másképpen mondva az élet orvosolta a problémát. A sport és az igazság győzedelmeskedett. Csak van, amikor nem azonnal. Nálam tizenkét év után. 

A díjazással ki van békülve?

Nehéz kérdés. Most ötven százalékon vagyunk az épekhez képest az olimpiai jutalmat illetően, 25 milliót ér az arany, viszont az Eb-k, vb-k tekintetében még elmarad a díjazásunk az ötven százaléktól. De úgy tudom, rajta vannak az ügyön. Az Eb-kért, vb-kért is kapunk valamennyit, de most, hogy az épek jutalmazását megemelték, a miénk meg maradt, ahol volt, jóval alatta vagyunk az ötven százaléknak, olyan tíz százalékon állhatunk. 

Valaha ugyanannyit kaptak a paralimpiai aranyért, mint az épek az olimpiaiért.

Igen, de akkor év közben jóval kevesebb támogatást kaptunk. Én akkor nulla forintért úszogattam. Most viszont meg tudok élni a juttatásokból, három év alatt annyit fejlődött Magyarországon a parasport támogatása, hogy most már jóval kedvezőbb a helyzet. Nyilván ehhez kellettek eredmények, de ez logikus, ezért dolgozunk. Változóban van a szemlélet, egyre többen látják be, hogy a mi sportteljesítményünk sem ér kevesebbet, mint az épeké.

Nem ezzel van a gond, hiszen mindenki belátja, hogy egy parasportoló ugyanannyit dolgozik a sikerért, vagy még többet is, mint az ép...

Van, akinek dolgoznia kell az edzések mellett, és az úgy nehéz. Nekem szerencsém volt, mert egyetemre járok, és kapom az ösztöndíjat. De látja, mennyi edzésem van, amikor hazamegyek, vannak a felkéréseim, azokra fel is kell készülnöm, mert sok helyre hívnak motivációs előadást tartani. Otthon meg kell csinálnom az ebédemet, persze van segítségem, a lakást ki kell takarítani, a bevásárlást közösen intézzük...

Milyen egyetemre jár?

Az ELTE-re. Másfél évig magyar szakra jártam, aztán átjelentkeztem szociálismunkás-képzésre, mert így többet adhatok vissza az életben tapasztaltakból. Voltak passzív féléveim, amikor halasztottam a versenyek miatt. 

Hogyan áll hozzá az egyetem ehhez a tartós tanulói jogviszonyhoz?

Szerintem jól. Ráadásul büszkék rá, hogy a hallgatójuk vagyok, és ez nagyon jólesik, szurkolnak, hírt adnak az eredményekről, igazából ez is segíti az egyetemisták között az elfogadás természetességét. 

Vannak barátai?

Mint mindenkinek, a közös életpályákról, iskolából, találkozásokból. Épek és rokik vegyesen, hiszen mindannyian az ember lelkét szeretjük, nem a testét, ugye?

Már elnézést, melyik elnevezés a politikailag korrekt?

Én azt szeretem, ha azt a szót használjuk, hogy épek. Bár ez sem teljesen jó, mert én is épnek érzem magam. Nem is értem, miért bámulnak meg az emberek az utcán, de persze azért értem is, mert fura, ha az embernek nincs lába. De én így vagyok teljes, én így vagyok ép-egész. Mindig integráltan jártam óvodába, iskolába is, egyetemre szintén, mindkét világot ismerem. Ha megszokjuk egymást, már nem a testi különbözőségek számítanak, ezért is hasznos az integrált oktatás.

Voltak kellemetlen élményei?

Igen, de ezeket megpróbáltam nem befogadni. Egy időben sokat csúfoltak, érdekes módon nem a gyerekek, inkább felnőttkoromban értek ilyen kellemetlen beszólások. Amikor elkezdtem úszni, és az irigyek jöttek azzal, hogy én miért járok Dél-Afrikába edzőtáborozni...

Én biztosan azzal vágtam volna vissza, hogy tessék amputáltatni a lábatokat, kezdjetek el úszni, és akkor majd ti is mentek Dél-Afrikába.

Igen, igen, mindig mondom, hogy lehet utánam csinálni. (Nevet.) Nem is kell, hogy levágják a lábukat, csak csinálják utánam ugyanazt az edzésmunkát, idestova 16 éve. 

Önnek nem jött jól a tokiói olimpia és a paralimpia tavalyi elnapolása?

Világranglista-vezetőként és friss világbajnokként vártam Tokiót. 

De azóta nem lett rosszabb...

Volt közben egy vállműtétem. A kvalifikációs vb előtt, 2019-ben derült ki, hogy eléggé sérült a bal vállam. De edzettem tovább fájdalomcsillapító injekciókkal, ám amikor kiderült, hogy halasztják a paralimpiát, Álmossal eldöntöttük, hogy megcsináltatjuk a vállamat. 

Az fel sem merült, hogy vége az úszásnak, befejezi?

Áááá, dehogy. Lehet, hogy egy páran várják az ellenfeleim közül, de nekem eszembe sem jutott. 

Most van olyan formában, mint tavaly ilyenkor?

Még nem, tavaly kihagytam húsz hetet a karantén és a műtét miatt, bár a koronavírust nem kaptam el szerencsére. Most volt az ob-nk, tizennégy hónap után versenyeztem újra, és világranglista-vezető időt értem el. 1:46,97 perc az egyéni csúcsom, most ennél kereken három másodperccel gyengébbet úsztam száz mellen, de ezzel is vezetem a világranglistát. Ez azért önbizalmat ad. 1:50 alatt szerettem volna úszni, ez sikerült, a többiek legfeljebb 1:52-t tudnak, de messze van még Tokió. 

Mi lesz még a paralimpiáig?

Most megyek egy háromhetes edzőtáborba Kaposvárra, azért még nem fognak irigykedni az emberek. Utána lesz Madeirán az Európa-bajnokság, egy időben az épek budapesti Eb-jével. Ennek nem örülök, mert még abból a kicsi figyelemből is kevesebb fog ránk irányulni a hazai médiában. Utána hazajövünk, lesz egy világkupa Berlinben, majd egy háromhetes edzőtábor Belekben, majd két hét itthon, két hét Hódmezővásárhelyen, végül egy tíznapos akklimatizációs tartózkodás valahol Ázsiában a paralimpia előtt. A paralimpia a világ harmadik legnézettebb sporteseménye, ezt kevesen tudják! Büszkék lehetünk rá, hogy ilyen nagy közösséghez tartozunk, és ennyien nézik a versenyeinket. Éppen olyan színvonalú a rendezés, mint az olimpián.

Milyen kampányokban szerepel, vannak megkeresései? Bármilyen terméket el lehetne adni az ön arcával!

Vannak megkereséseim rendszeresen, profi csapattal dolgozom, de nem aprózom el magamat, hosszú távú, hiteles együttműködéseket szeretnék. Szerintem az eredményeik alapján jobban megérdemlik a szponzorációt azok, akik mögött van munka, teljesítmény és olyan siker, amire egy ország büszke, és nem a semmire szerződnek. Amikor például autószponzorom lett, kimentünk egy vezetéstechnikai pályára egy oktatóval. Na, annak például volt üzenete, hogy testi fogyatékkal is lehet biztonsággal autót vezetni!

Tud autót vezetni?

Miért ne tudnék? Át van alakítva a kocsi kézi vezérlésre.

Rióban nem volt esélyes? 

Szerintem egy bronzra jó lehettem volna. Egyéni csúcsokat úsztam, de akkor még olyan kategóriában voltam, SB5-ben, hogy nem volt esélyem a nálam épebbekkel szemben. Szerencsére három év leforgása alatt sokkal igazságosabb lett a kategorizálás. most SB4-ben vagyok mellen. A többiben S6. Törpe növésűekkel versenyzem együtt, akiknek a kezük, lábuk megvan, csak akkorák lábbal, mint én láb nélkül. 1:10-et úsznak száz gyorson, én meg 1:23-at. Esélyem sincs. Ezért koncentrálok a száz mellre. 

Mindenről beszélhetünk?

Nyitott vagyok minden témára, de az nem mindegy, hogyan és milyen megfogalmazásban kapom a kérdéseket, hogyan lesz leírva az interjú.

Önnek lehet gyereke?

Igen. Válaszolok, bár ez sértően magánügyre vonatkozó kérdés. Ezt mástól is megkérdezi? Most még nem tervezem, annyira a sport tölti ki most még az életemet. És nem, nem félek attól, hogy a gyerekem is láb nélkül születne, mert ez nem örökletes. Én egyszeri vagyok és megismételhetetlen. És a gyermekem, bárhogyan is nézzen ki, nekem a legszebb lesz a világon. Ez így természetes.

Mi lesz, ha nagy lesz? Szociális munkás?

Nem, nekem az a tervem, hogy ha befejezem a sportot, motivációs előadó leszek. Egyrészt azért, hogy az oktatási intézményekben a következő generációnak legyen természetes az elfogadás, tanulják meg általam, hogyan kell egymáshoz viszonyulni a társadalomban. Másrészt pedig a fogyatékkal élőknek tudok hitet adni, hogy el lehet érni a céljaikat, a szüleiknek pedig, hogy nem kell pánikba esni, ha végtaghiánnyal vagy fogyatékkal születik a gyermekük. Arról nem is beszélve, hogy komoly szakmai sikereket elért emberek is elgondolkodtak már egy-egy előadásom után. Eddig is sok helyre hívtak a Covid előtt, iskolákba, cégekhez. 

Ez a Glamour-címlap nagy durranás volt az ön életében?

Elég nagy. Korábban egyszer voltam címlaplány, még 2006-ban, amikor még csak két éve úsztam. Az uszodák hercegnője, az volt a cikk címe. Akkor még semmit sem nyertem. Nagyon örültem a mostani címlapnak, mert nem volt mesterkélt, nem voltam kisminkelve, vizes volt a hajam, volt rajtam egy fürdőruha, ahogy kijöttem a vízből. Az ilyet szeretem, ami természetes.  

Hány évesen kezdett el úszni?

Tizenkét évesen. Gerincferdülésem van, az úszást javasolta az orvos. Az egyik kezemen három ujjam van, a másikon négy, és azzal a kezemmel erősebben húzok, szóval a gerincferdülésem most már meg is marad. A családunkban amúgy mindenki ép. Van egy húgom, Réka, így vagyunk négyen. 

Azt mondta, bármiről beszélhetünk. Az édesanyja hogyan fogadta, amikor megpillantotta önt?

Tudja, én halva születtem, úgy élesztettek újra. És az anyukám kéthetes koromig nem is látott. Az orvos közölte vele, hogy lábak nélkül születtem, valószínűleg szellemileg is sérült vagyok, és hogy mondjon le rólam. Azóta kiderült, hogy szellemileg teljesen ép vagyok – többnyire (nevet) –, szóval azt mondták anyunak, hogy felejtsen el engem, haza is ment a kórházból, de lelkiismeret-furdalása volt. Nekem elmondta, hogy ha engedik neki, hogy megnézzen, akkor nem is kérdés, hogy megtart, de olyan szörnyűnek írtak le az orvosok, annyira belebeszélték, hogy nekem jobb lesz egy otthonban, mint a családunkban, hogy azért döntött úgy, ahogy. Csak aztán jött a lelkiismeret-furdalás. Közben kiderült, hogy az apukám és a nagymamám – az apu anyja – is benn járt a kórházban, mindketten megnéztek, és azt mondták, nagyon szép kisbaba vagyok. És az anyu két hét után bejött értem, de akkor még nem lehetett hazavinni, csak később, mert besárgultam. De aztán hazavitt, és ezzel lezárta a történetet. Illetve nem teljesen, mert perre mentek a kórházzal, ugyanis az volt, hogy az ultrahangos vizsgálat nem mutatta ki, hogy nekem nincs lábam. Pedig kétszer annyi alkalommal vizsgáltak, mint egy átlagos magzatot. És így az esélyt sem adták meg, hogy engem elvetessenek. Végül másodfokon megnyerték a pert.

De azért ön örül, hogy ez a lehetőség nem állt fenn. Mármint hogy esetleg megszakítsák a terhességet. Nem?

Különben most nem beszélgethetnénk. Én ebben sorsszerűséget látok, hogy az ultrahang nem mutatta ki a hiányosságokat, s hogy annak ellenére, hogy halva születtem, mégis, úgymond, feltámadtam. Úgy tűnik, óriási életerő volt bennem, és valahol valaki nagyon azt akarta, hogy életben maradjak. A múltkor rám írt egy nő az interneten, aki 29 évvel ezelőtt a keszthelyi kórházban mosdatott, és ő is leírta, hogy milyen szép kisbaba voltam. És hogy biztos volt benne, hogy vagy hazavisznek vagy örökbe fogadnak. 

Tíz év múlva hogyan képzeli el önmagát?

Paralimpiai érmesként és egy olyan emberként, akinek a legfontosabb küldetése, hogy segítse a fogyatékkal élők minél teljesebb körű integrálódását.

Arany legyen az az érem?

Nem tudom, hogy arany-e, de érem. Az nagyon hiányzik. Úszni már aligha fogok, harminckilenc éves leszek, május 1-jén töltöm be a huszonkilencet. Gyerekem talán lesz, és ha lesz is, csak egy, mert egyet szeretnék. Ha nem, akkor a tesóm gyerekeit fogom imádni, mert ő hármat akar. 

Tokióban megnyeri a paralimpiát, aztán jöhet a gyerek!

Igen, de 2024-ben itt az újabb paralimpia!

Addigra már újrakezdte az úszást.

Ja, persze, pikk-pakk. Ennyi volt? De ahhoz ragaszkodom, hogy a leiratot mindenképpen küldje el!

(Borítókép: Bodnár Patrícia / Index)