Mi az a baseball, és mire jó?

A baseballnak nagy szerencséje van: megúszta, hogy lefordítsák a nevét magyarra, és egyúttal ellehetetlenítsék létezését. Mert hát ki jelentené ki büszkén, hogy bázislabdázom? Még inkább: alaplabdázom. Magyarország – sok más mellett – a gólra játszott, első blikkre felfogható labdajátékok mellett tett hitet, nem csoda tehát, hogy a baseball térhódítására nemcsak nálunk, de egész Európában is várnunk kell még néhány évtizedet. A lehetetlen küldetések azonban a Sportiskola blognak mintegy specialitásai lesznek, ezért első bejegyzésünkben nemcsak megkíséreljük elmagyarázni a baseball szabályait, de hátha meg is kedveltetjük olvasóinkkal ezt a pompás játékot.

Se kapu, se térfelek. Furcsa alakú pályán látszólag rendszertelenül rohangáló sportolók köpködik feketére a gyepet valami gusztustalan rágcsával. Ennyit lát az ember a baseballból, ha valami fatális véletlen folytán nem kapcsol el pánikszerű gyorsasággal, amikor véletlenül rábukkan valahol. Súlyosbítva az eddigieket hiába szánja rá magát az önsanyargató fanatizmussal felvértezett sportbarát, hogy kitalálja, mi miért történik, kísérlete kudarcra van ítélve. A baseball ugyanis (látszólag!) bonyolult, lassú, körülményes, érthetetlen zagyvaság. Mert hát micsoda sport az, amelyiknek a szakkifejezései ilyen neveken futnak: homerun (hazafutás, őrület), walk (séta, egy fokkal rosszabb), steal (lopás, tessék szó szerint érteni, bugázás, virtolás, lenyúlás ez), ráadásul ezeket bőven van idő memorizálni, mert nagyjából tízpercenként történik valami, akkor is minek?

Nyilván azért, hogy győzzenek, merthogy – hangozzék bármilyen furcsán az eddigiek fényében – a játék célja itt sem más, mint a győzelem. Több pontot kell szerezni, mint az ellenfél. Világrengető. Szusszanjunk is egyet most, hogy a legfontosabb szabály elmagyarázásán túlestünk, és tekintsük meg, hogyan örült történelmi győzelmének a két hete világbajnoki címet szerzett (az amerikaiak szerénytelenül így nevezik saját ligájuk győztesét) Philadelphia Phillies csapata, amely akkor ért el utoljára hasonló sikert, amikor még három húszba került a medvecukor.

Figyeltük? Eldobta az egyik, vérhólyagot suhintott a másik, elkapta a harmadik. Aztán örültek. (A videón nem látszik, de eláruljuk, a másikak szomorkodtak.) Eddig semmi bonyolult.

Egy baseballcsapatot kilenc (esetenként tíz, erről később) játékos alkot. A pályán egyszerre csak védőből találunk ennyit, a támadók legjobb esetben is csak négyen próbálják felvenni a küzdelmet a túlerővel. A kilences szám visszatér máshol is, a baseballban ugyanis nem félidők vannak, hanem kilenc játékrész (inning), ráadásul ezek meg vannak felezve, van nekik tetejük (top) és aljuk (bottom). Ezért is néz ki hülyén egy baseballstadion eredményjelzője:

Meg fogjuk mondani azt is, mit jelent a többi dolog, ami a képen látható, de egyelőre térjünk vissza az inningekhez. Azért vannak megfelezve, mert a baseballt nem időre játsszák, hanem kiesőkre. Egy inning felének akkor van vége, ha a védők kiejtenek három támadót. Ekkor helyet cserélnek, a támadók átvedlenek védőnek, a védők pedig támadni fognak a játékrész másik felében. Mindkét csapatnak kilenc lehetősége van támadni, azaz pontokat szerezni, és védekezni, azaz megakadályozni a támadókat céljuk elérésében. Konklúzió: amikor védekezel, nem tudsz pontot szerezni.

Kulcsfontosságú mondatok következnek. Képzeljük magunk elé, ahogy a védők (ahányan csak vannak) felmennek a pályára, elfoglalják helyüket. Jönnek a támadók is, és már messziről látszik, hogy jó lesz vigyázni velük, baseballütő van náluk. (A fejükön meg sisak, ami jó tájékozódási pont lesz, hogy ki kicsoda valójában, mert kicsit elébe vágva a dolgoknak eláruljuk, az eszközt nem viszik magukkal mindenhova). A játékosnak a kezében szorongatott ütővel nem az a célja, hogy kárt tegyen bárkiben is, hanem az, hogy a felé dobott labdát előbb jól megnézze, majd lehetőség szerint minél messzebbre elüsse. Ennek érzékletes bemutatására nem is találhatnánk megfelelőbb személyt, mint Barry Bonds, aki a liga történetében a legtöbbször ütötte a legmesszebbre a felé dobott labdát (a videón éppen rekordot dönt).

Ez volna a támadók első számú feladata. Mármint nem az, hogy minden ütésük után föld körüli pályára álljon a labda, hanem csak annyi, hogy a szabályok adta kereteken belül eljussanak minimum az első alappontig (first base). Ha már szóba került, hagyjuk is Barryt ünnepelni, vegyük egy kicsit szemügyre magát a pályát, mert a következő lépések megértéséhez már szükség lesz arra is, hogy magunk elé tudjuk képzelni. Így néz ki egy field:

Lássuk, mi micsoda rajta. A zöld négyszög (diamond a becsületes neve) felénk eső részén van az alappont, a home plate. Több szempontból is fontos szerepe van, egyelőre annyit róla, hogy innen indul minden, a támadók innen kezdik útjukat, amely vagy az első alappont felé vezet, vagy a kép szélén látható, kispadra emlékeztető izé felé, ami nem más, mint valóban a kispad (dug-out). Ezen kívül az ér pontot, ha valaki az összes alappont érintésével visszaér ide – a hogyanról később. Az első alappontot (first base) a home plate-tel szemben lévő második alappont (second base) követi, majd a third base következik. Az alappontok közötti távolság 27 méter, ez fontos, mert ezt a távolságot kell a lehető legrövidebb idő alatt megtenni az egyik base-től a másikig, ezek ugyanis a cilék, vagy házak, ha rajtuk állunk, nem eshet bántódásunk. A négyzetünk közepén van egy csík, ami a valóságban egy domb (úgy is hívják, hogy pitcher’s mound), onnan suhintja a támadók – azaz a home plate – felé a labdát a dobójátékos. A köztük lévő távolság 18 méter, jó közel van, azon kívül, hogy atomvillanás-szerű dobásokkal zaklassa az ütőt, elég közel ahhoz, hogy szavakkal is abuzálni tudja ellenfelét adott esetben. De mi van akkor, ha az ütőnek rossz napja van, és szíven üti, ha azt hallja, hogy a húgai nem valami szépek?

A videón látott jelenetsor nagyon , szinte soha nem fordul elő, úgyhogy térjünk vissza a pályához. A zöld négyszöget úgy hívják, infield (belső mező), a mangusztaülepet formázó külső rész neve pedig outfield. Ezek egyáltalán nem fontos információk, mint ahogy az is lényegetlen, hogy hol van a pálya vége. Ott van, ahol a kerítés kezdődik a kiabáló, hotdogot zabáló nézőkkel. A focipályához hasonlóan csak az infield mérete van megszabva, a többi fix intervallumok között mozog, a csapatokra van bízva, mekkorára csinálják. Maradjunk annyiban, kicsit több mint száz méter a cikkely sugara. Most minden eddiginél figyeljünk jobban, mert felvarázsoljuk a játékosokat a pályára, hogy megismerkedhessünk a védőkkel.

Tényleg kilencen vannak kék sapkában. Fordítsuk figyelmünket a kékek felé, akiknek az a céljuk, hogy megakadályozzák a pirosakat a pontszerzésben. Középen, a dombon álló játékos nem örül, az ott a keze. Ő a dobó (pitcher), feladata, hogy dobjon. A home plate mögött guggol az elkapó (catcher), feladata, hogy elkapja a pitcher dobásait. Sorban tovább az első bázisvédő (maradjunk inkább a first basemannél), a second és third baseman. A három base-re négy védő jut.

A negyedik pozíció annyira speciális, hogy nincs is magyar neve. Úgy hívják, shortstop. A kettes és a hármas alappont között kószál, azért, mert a jobbkezes ütőjátékosok labdái legtöbbször ezen a sávon zúdulnak keresztül, az ő feladata ezek rövid megállítása. A három külső védő (outfielder) nevei: leftfielder, righfielder és középen a centerfielder. Nekik az a dolguk, hogy az infieldről kiszálló labdákért életüket és vérüket adják, amire szükség is van, tekintve, hogy futballpályányi területért felelősek.

Ők a védők, akikről már tudjuk, pontot nem tudnak szerezni, és ismerjük helyüket a pályán, de azt nem, hogy néz ki ez a dolog a gyakorlatban. Mostantól fordul igazán élesbe a szabálymagyarázat.

Ott áll tehát az ütőjátékos a home plate mellett, lóbálja a szerszámát, mellette-mögötte guggol a catcher, a védők mind felvették a pozíciójukat, már csak az elkapó mögött szuszogó játékvezetőre várunk, hogy elrikkantsa magát: Play ball! Azaz: labdázz!

A labda ekkor a dobó kezében van, akinek feltett szándéka, hogy labdázzon az elkapóval. Mivel ez a mozzanat teszi ki a baseballmeccsek 90 százalékát, érdemes elidőznünk itt egy kicsit. Az odáig rendben van, hogy hozzávágja a labdát az elkapóhoz, talán még arra is rájöttünk, hogy mindezt úgy szeretné megtenni, hogy az ütőjét markolászó képtelen legyen azt elütni, de ahhoz már mindenképpen az oldalt látható kép segítségét kell kérnünk, hogy lássuk, mi számít jó dobásnak, azaz strike-nak. Azt hívják strike-nak, amikor a labda horizontálisan a home plate fölött halad át, vertikálisan pedig az ütőjátékos válla és térde közötti területre érkezik. Minden más dobás rossz dobás, azaz ball. Ebből világos lett az is, miért van nagyon nagy szerepe az elkapó mögött guggoló bírónak, hiszen ennél szubjektívebb már nem is lehetne egy 170 km/h sebességgel érkező labda találati pontosságának megítélése. Mindez Frank Drebin hadnagy tolmácsolásában:

Mi történik, ha a dobó béna? Mert az világos, hogy nem próbálkozhat annyiszor, ahányszor akar. Nem is, pontosan négy rosszat dobhat, a negyedik ball után az ütőjátékos megkapja ajándékba az első alappontot, azaz a kiesés rémétől a legcsekélyebb mértékben sem fenyegetve egyszerűen odasétál az egyes base-hez. Igen, ezt hívják walknak, azaz sétának, és jól sejti mindenki, akinek erről az jut eszébe, hogy ha egy dobó sok ilyet csinál, akkor előbb lecserélik, aztán eltanácsolják. Ezért is van az, hogy a dobók nagyon igyekeznek nem sok ilyet dobni, hanem inkább a strike-okra gyúrnak, úgyhogy maradjunk mi is ezeknél. Ha a dobás érvényes felületre téved, akkor a következő dolgok történhetnek:

1. az ütő elüti.
2. az ütő nem üti el.
3. az ütő érvénytelen területre üti a labdát

A legegyszerűbb az 1. számú eset, ha az ütő (még nem mondtuk: batter-nek hívják) a pálya érvényes területére üti a labdát, azaz nem az oldalvonalakon túlra, vagy maga mögé, akkor azt ütésnek (hit) nevezzük, és innen egy új sztori kezdődik.

A 2. eset sem bonyolult, ha nem üti el a jó felületre érkező labdát, akkor – ahogy Frank Drebintől is láthattuk – a bíró felrikolt: strike! Ezzel párhuzamosan felkrétáznak az ütőnek egy bummedlit, amiből összesen hármat gyűjthet össze, tehát eggyel kevesebbet, mint a dobó. A harmadik levegőbe suhintott vérhólyag után irány a kispad, és megvan az első kieső. Ezt úgy hívják, strike out, és ramaty érzés elszenvedni. Lássuk, hogy néz ez ki élesben:

A 3. lehetőség simán felfogható, bár kis csavar van benne. Az érvénytelen területre ütött labdát úgy hívják, foul ball, és rossz hír az ütőnek, hogy strike-nak számít, teljesen függetlenül attól, hogy a dobás ball vagy strike volt-e (mert ugye el lehet ütni azt is, ami nem strike, csak ritkaság, hogy abból jó dolog sül ki). Kiesni viszont nem lehet vele, így az ember állhat ott akár egész álló nap foul ballokat csapkodva érvénytelen területre (a magyar rekord 27 foul ball egymás után).

A fentiek teszik ki egy baseballmeccs jelentős részét. Hogy ez unalmas lenne, azt felejtsük is el egyből, párbajokról beszélünk ugyanis, félreértés ne essék, hiszen a pitcher össze-vissza tekergetett dobásai elé sorban (méghozzá meghatározott sorrendben, ezt nevezzük batting rotationnek) érkeznek az ütők, minden ilyen randevú egy apró összecsapás a nagy csatán belül. Azt már mondtuk korábban is, hogy egy inning addig tart, míg három támadót ki nem ejtenek a védők, ha pedig ez megtörténik, akkor a következő inninget onnan folytatják, ahol az előzőt abbahagyják. Ha tehát a nyolcadik ütő volt az utolsó kieső, akkor a kilencedikkel fog kezdődni a következő, nem újra az elsővel.

Most már tudjuk, mi történik a meccsnek abban a részében, amit a nézők hotdogvásárlással, és ásítozással töltenek. Vessük bele magunkat a fenti pontok közül az elsőbe, jelesül abba, hogy mi történik, ha az ütőjátékos érvényes területre zúdítja a labdát.

Először is izgalmak vannak, megbolydul a stadion, néhányan talán fel is állnak. Az ütőjátékos eldobja az ütőt (tehát innentől kezdve csak játékos), és a tőle telhető legnagyobb sebességgel becélozza az első alappontot. Célja, hogy előbb odaérjen, mint ahogy a védők összekaparják az elütött labdát, és odajuttatják azt az egyes alappontra. Ha a first baseman a labdával a kesztyűjében előbb lép rá a base-re, mint ahogy a futó odaér, akkor out, azaz kiesett. Ha a futó ér előbb oda, akkor safe, azaz éljen-éljen, tűzijáték. Lássunk egy olyat, ahol kiesik emberünk.

Tegyük fel, hogy a mi ütőnk gyorsabb volt, mint a védők , és megszerezte az első base-t. Pontot szerzett? Attól még messze van, hiszen a többi base érintésével vissza kell érnie a home plate-hez, ő pedig még csak az első alappontnál jár. Most a legegyszerűbb dolog következik: jön a batting rotation következő ütője, és újra kezdődik a csata a dobó és a következő ütő között. A helyzet azonban változott, nem is kicsit, hiszen a védőknek már nem csak az esetlegesen elütött labdákra kell figyelniük, hanem az első alapponton virgonckodó támadóra is. Ő ugyanis potenciális tolvaj.

A lopás (steal) a baseballban egyáltalán nem törvénybe ütköző tett, sőt, a liga legjobb lopói pont akkora sztárok, mint a nagy ütők. A steal azt jelenti, amikor az egyes (vagy bármelyik, de ez a leggyakoribb) alapponton álló játékos egyszer csak gondol egy merészet, és elkezd vágtatni a kettes alappont felé. Ezt legjobban akkor tudja megtenni, amikor a dobó már elkezdte a emlékeztető dobómozdulatot, ekkor ugyanis már csak a home plate felé dobhat, így több ideje van a futónknak leküzdeni a 27 méteres távot, amiben már csak az elkapó tudja megakadályozni. Neki kell előbb odadobnia a labdát az illető bázis védőjének, mint ahogy a futó odaér. Így néz ki, ha nem sikerül neki (pedig itt még a dobó is segít azzal, hogy megpróbálja az egyesen tartani a vadlábú futót), és így, ha igen.

Itt belép egy újabb szabály. Ha ugyanis egy játékos partizánkodik, azaz önszántából kezd el futni (tehát nem ütést követően), akkor nem elég előbb odajuttatni a base-re a labdát, hanem meg is kell érinteni vele a futót, mielőtt az odaér. Ezt úgy hívják, tag, és még később is látni fogjuk, leginkább olyan esetekben, amikor a futó nincs kényszerítve a futásra, hanem vagy úgy gondolja, hogy meg tudja szerezni a következő alappontot, vagy csúnyán megszívatják a védők. Hajlamosak rá.

Tehát: üt, fut, odaér – ugyanez fordítva, elkap, odadob. Tegyük fel, hogy a támadó volt a szerencsésebb, és egy hajszállal előbb ért oda a first base-re, mint a labda. Jön is a következő ütő, aki a batting rotation szerint következik, és egyből új helyzetet generál: mivel két játékos is az előtte álló base-t igyekszik megszerezni (az egyesen álló a kettesre hajt, a home plate-nél ügyeskedő pedig az egyest szeretné elérni) így a védőknek el kell dönteniük, hogy melyiküket szeretnék kiejteni – ami nyilván attól is függ, hogy hova megy az ütés. Lássunk egy csodálatos akciót, ahol a kettesre tartó futót nullázza bele a gyepbe a védő.

A védők azonban telhetetlenek, gyakran nem hajlandóak választani, melyik futót ejtsék ki, ehelyett kiejtik mindkettőt. Ezt úgy hívják, double play, és nagyon szép, látványos dolog. Íme:

És van olyan is, hogy triple play, ez azonban meglehetősen ritka, viszont annál szemkápráztatóbb, amikor összejön. Találtunk ilyet is. (A videó egyben tesztkérdés is, találjuk ki, hogy jött össze ebből az akcióból a három out.)

Már csak egy fontos dolog van. Azt már tudjuk, hogy ki lehet ejteni egy támadót úgy, hogy előbb dobjuk a labdát az általa támadott alappontra. Azt is tudjuk, hogy a dobó is elintézheti az ütőt (akit érdekel, milyen fajta dobások vannak, annak kötelező a videó), ilyenkor a védelemnek csak annyi dolga van, hogy kiröhögi a lógó orral elsomfordáló ellenfelet. Van még egy mód a támadók kiejtésére, ami leírva ilyen egyszerű: az elütött labdát azelőtt kell elkapni, mielőtt az földet érne. Úgy hívják, fly out, és persze elsősorban a külső védők felelősek érte. A csapatérdekekért mindent feláldozó sportolók nagyszerű megmozdulásaiért látogassunk el ezúttal a fenti ars poetica legfülledtebb melegágyába, Japánba - a videó elején fly out, utána egyéb finomságok sorjáznak.

A fly outtal kapcsolatban még egy dolgot el kell mondanunk. Amikor a védő elkapja a labdát, az ütő automatikusan kiesik, ez világos. De mi van a pályán lévő többi támadóval, akik az alappontokon ácsorognak? Velük az van, hogy vissza kell menniük arra a base-re, amelyről indultak, mert ha nem, akkor könnyen ki lehet őket ejteni. Viszont ha egy támadó a base-en ácsorog, amikor a fly out megtörténik, utána (saját felelőségére) útnak indulhat. Ez igazából nem több, mint egy lopás (lásd feljebb), tehát ismét érinteni kell, ha ki akarják ejteni. A bekezdés feletti beágyazott videóban láthatunk több ilyen esetet is, érdemes végignézni.

Nagyjából végeztünk is. A játékosok célja tehát, hogy az összes base érintésével visszaérjenek a home plate-hez, és így pontot szerezzenek, amiben a védők, ha törik, ha szakad, megpróbálják megakadályozni őket. Természetesen csak nagyjából, hiszen lehetne még órákon keresztül sorolni a szabályokat (van belőlük bőven), de a lényeg ennyi. Már csak néhány apróság van, amit elmondanánk, itt van mindjárt a bevezetőben is említett dolog: néha nem kilencen, hanem tízen vannak a játékosok. Ez egyszerű dolog, a dobójátékos helyett lehetőség van egy másik játékost szerepeltetni támadásban, hogy a karját szétdobált pitchert ne terheljék még holmi rohangálással is. Az így pályára kerülő ütőt úgy hívják, designated hitter (kijelölt ütő).

Végül, de korántsem utolsósorban lássuk a játék esszenciáját, minden játékos álmát, a home runt. Ezt nem kell nagyon magyarázni, magáért beszél a dolog: odaáll a home plate-hez az ütő, és nemes egyszerűséggel kizúzza a labdát a stadionból. Ilyenkor (mivel a védőknek nincs esélyük játékba avatkozni), ráérős kocogással körbefut a pályán, integet, csókokat lehell a lelátón ülő szeretteinek – és persze pontot szerez. (ITT érdemes kattintgatni, akár random is.) Persze nemcsak ő, hanem mindenki, aki az ütés pillanatában a pályán volt, így megkülönböztetünk 2-run-homert, amivel két pontot szereznek, és persze ott van a non plus ultra, a grand slam. Ez azt jelenti, hogy minden alapponton van támadó a home run pillanatában, így ez négy pontot jelent a támadóknak.

A kicsit hosszúra nyúlt első bejegyzés után reményünket fejezzük ki, hogy nem voltunk unalmasak, és sikerült kicsit közelebb hoznunk ezt a nagyszerű játékot azokhoz is, akik korábban egy legyintéssel elintézték a baseballt, mondván, érthetetlen. Nem az, és ha rászánunk egy kis időt, könnyen meg is szerethető, amit az is bizonyít, hogy Európán kívül mindenhol rajonganak érte.