Tom Brady ma húsz éve indult meg a „halhatatlanság” felé

További 120 yard cikkek

Napra pontosan húsz évvel ezelőtt ért fel először a csúcsra – bár a történeti hűség kedvéért jegyezzük meg, hogy nálunk már negyedikére bukott a naptár számlálója, amikor Tom Brady pályafutása első Super Bowlját játszotta zöldfülű kezdőként –, hogy kedden 22 éves karrier végére tegyen pontot. Gyakorlatilag tökéletesen keretes szerkezetként, hiszen a Rams ellen szerezte első és utolsó bajnoki címét a Patriotsnál, a Buccaneersnél pedig ellene lépett pályára utoljára. Minden idők legsikeresebb amerikaifutball-játékosától az első siker felidézése után szubjektív írással búcsúzunk.

Egy bevállalós hívás és egy dinasztia születése

A rivális a két évvel korábban bajnok, a szimplán csak a legnagyszerűbb show a gyepen (The Greatest Show on Turf) névvel illetett, leendő „halhatatlanokból” álló St. Louis Rams volt, élén az idény legértékesebb játékosának megválasztott irányítóval, Kurt Warnerrel és az év legjobb támadójának megszavazott futóval, Marshall Faulkkal.

Az első ütés a Kosoké volt Jeff Wilkins 50 yardos mezőnygóljával, azonban a második negyedben Ty Law elcsípte Warner passzát, touchdownig rohant vele vissza, majd Brady megtalálta David Pattent a célterületen, így a szünetre 14–3-ra vezetett a meccs előtt a fogadóirodáknál 14 pontos hendikeppel bíró Patriots.

Érett minden idők egyik legnagyobb meglepetése, már csak azért is, mert a harmadik negyedben Adam Vinatieri közeli mezőnygólt szerzett, a negyedik elején pedig Tebucky Jones 97 yardon keresztül vitt vissza egy elejtett labdát, ami után úgy festett, már 23–3-ra vezet a New England. Csakhogy volt egy védelmi szabálytalanság, az új játékból a Rams szerzett pontokat (17–10), másfél perccel a vége előtt pedig ki is egyenlített (17–17).

Ekkor a legendás John Madden arról beszélt, hogy időkérés nem lévén a saját 17-esén lévő együttesnek 1:21-gyel a vége előtt le kellene inkább pörgetnie az órát és hosszabbításra játszani. Többször is jelezte: nem ért egyet azzal, hogy a másodéves, de kezdővé csupán ebben az idényben váló Bradyvel kockáztasson Bill Belichick.

Az eredményt ma már mindenki ismerheti: Brady bemutatta első olyan támadósorozatát, amely végén csapatát bajnoki címhez segítette, ezt követően pedig már meg sem állt a világhír felé.

Hát, akkor eljött ez a nap is

Hozzám sosem a Lionel Messi-, Roger Federer-, Peyton Manning-féle korszakos zsenik álltak legközelebb, hanem a David Beckhamek, Lleyton Hewittok vagy Bradyk, akik talán tehetségben elmaradtak a riválisaiktól, de elképesztő küzdeni tudással és akarattal kompenzálták ezeket, hogy a világ legjobbjaivá váljanak.

Tudtuk, hogy nem tarthat örökké, tudtuk, hogy egyre kevesebb a hátralévő idő, de reméltem, hogy még egyszer láthatjuk őt élőben játszani, ha már az a kettő is olyan élmény volt, amit aligha felejt el az ember, de főleg az Eagles elleni.

Hiszen nem sokaknak volt szerencséjük ahhoz, hogy 36 yardos elkapást lássanak tőle, na meg azon a meccsen tényleg minden volt, ami egy amerikaifutball-meccsen lehetséges – passzolt, futott, blokkolt punt után visszahordott, interception után visszahordott, punt után visszahordott touchdown, sikeres onside kick, 14–0-ről 14–35-re fordítás, majd 28–35-nél az Eagles lőtávban történő labdaeladása és az egyenlítési lehetőség –, csak mezőnygól nem, amibe belegondolni is vicces.

Hogyan kezdődött?

2004. február 1-je volt – nálunk mondjuk már ugye másodika –, mire kezdődött a Super Bowl. Az első NFL-meccs, amit valaha láttam, és ezt is csak felvételről néztem, mert másnap tanítás volt. Hazaértem, elkezdtem nézni a 240 perces VHS-kazettát, mit sem sejtve, hogy ez elég amatőr próbálkozás volt arra, hogy az egészet megörökítsem.

A 2019-ben elhunyt Baló György kommentálásával elindult a Patriots–Panthers, a Sport Tv-nek köszönhetően egészen jól képbe kerültem a meccs előtt a szabályokkal, érdekesnek is tűnt, gondoltam, adok neki egy esélyt.

Ment előre a meccs, kezdett magával ragadni az élmény, ahogyan pedig a végjátékhoz közeledtünk, éreztem, hogy nem tudom semlegesként nézni tovább, mert az egyik csapat felé elkezdett húzni a szívem, még pontosabban az egyik játékosnak kezdtem nagyon szurkolni, hogy a végén nyerjen. Amilyen a formám, pont a legvége nem fért rá a kazettára, kutattam gyorsan, hogy mi lett. Azóta persze kismilliószor visszanéztem ezt is, ahogyan a fentebb említett Rams elleni találkozót is.

A következő döntőt, az Eagles ellenit már élőben követtem, és örültem neki, hogy négy év alatt harmadszor is bajnok lett ez a fiatalember, bár ekkor azért még leginkább csak a rájátszás érdekelt.

És nem is sejtettem, hogy 10 évet kell majd várnom.

Jött a 2007-es idény, amikor végleg bevonzott az NFL, az a csodás passzjáték, az a megállíthatatlannak tűnő gépezet és az a mindenkinek megmutatjuk, hogy semmire nincs szükség ahhoz, hogy bárkit agyonverjünk érzés. Hányszor jött még elő később „a világ ellen” érzés...

És a döbbenetes dráma a 19. meccsen, amikor egyszerűen semmi sem akart összeállni, és amikor igen, és úgy tűnt, hogy na, meglesz, akkor jött két olyan játék, amely 2015 februárjáig kísértett.

A nagy reménykedés a következő évre hip-hop elillant Bernard Pollard szerelése és az egész éves kihagyás után, majd a nehézkes visszarázódás, döcögős forma, majd megindulás felfelé, fájdalmas bukásokkal, de 2012 februárjában megint nagy táborban gyűltünk össze nagy várakozásokkal, és bár éreztem, hogy esélyesebb az ellenfél, újra csak borzasztóan drámai és fájdalmas végjátékkal jött a vereség.

Aztán 2015 februárjában egy elvesztettnek látszó meccset sikerült megfordítani, de volt még egy támadás, minden idők egyik leghihetetlenebb játékával. És csak néztünk, és nem akartuk elhinni. Háromból háromszor így, ilyen formában.

És jött Malcolm Butler, jött AZ interception, majd a felszabadult öröm és tombolás.

A gát áttört, az átok megszakadt, a nyomás lekerült

Onnantól gyakorlatilag minden év arról szólt, hogy az a papírforma, ha Super Bowl van, és bár a 4. alig akart összejönni, utána jött még három, az utolsó már a floridai melegben.

Megérdemelte ezt a kis végjátékot egy All Star-csapattal. Bár a kezdés borzasztóan élvezhetetlen volt, de a pihenőhét után csak összeállt a játék, és szenzációs rájátszással meglett a bajnoki cím a másik konferencia egyik csapatát is irányítva. Ilyenre korábban nem volt példa – de hát ezt nagyjából 100 rekordja kapcsán el lehetne mondani.

44 évesen sem lassított, övé volt a liga legtöbb passzolt yardja, legtöbb TD-átadása, és mellette még futott is párat. Bár Aaron Rodgers kapja a díjat, de bőven rászolgált volna az MVP-címre, pedig sorra dőltek ki a fontos társak, de hiába bármi, mindig tudott újítani, még akkor is, amikor a sztárelkapó a meccs közben vonult vissza 10 pontos hátrányban, és „labdaszedőkkel” kellett fordítani a végén.

Ebben mondjuk mindig jó volt, és kis híján az utolsó meccsén is megtette. Mert most már sajnos kijelenthető, hogy megvolt az utolsó meccs. Egy nézhetetlen, idegesítő, teljesen kilátástalan, borzalmasan lélekromboló valami, amin az ellenfél agyonveri őt és a csapatát. 27–3, micsoda vég.

Meg ahogyan azt elképzelik...

Jön egy értelmes támadás, de már megint csak mezőnygól, mindegy, értékeljük a kicsit. Jön egy-két védelmi megmozdulás, és bár sok a pontatlanság, hiba és labdavesztés itt is, valahogy mégis ott vagyunk, hogy utolsó perc, már csak 7 pont a hátrány. És már annyi sem. Egál. Mint a Falcons elleni Super Bowlon, amikor a társaság többi tagja a 3. negyed végére feladta, de csak meglett. 3–28-ról.

Most ez nem lett meg, de ennél jellemzőbben aligha lehetne búcsúzni, totális lehetetlen helyzetből, minden észérv ellenére felülemelkedni és visszajönni.

Sajnos ezúttal volt még egy esélye az ellenfélnek, amivel élt is, így nem lett meg a sokadik lehetetlen fordítása.

Lett helyette kismillió rekord, számtalan gyönyörű és jó néhány fájdalmas élmény, ami miatt még szebbek lettek az utána lévők.

2015 februárja óta már nem tudott úgy nagyon durván megérinteni egy rossz meccs, a Falcons elleni vereséget is elfogadtam volna, az Eagles elleninél egy másodpercig nem sajnáltam, hogy a Philadelphia végre felért a csúcsra – de persze mindig jött egy év, amikor azt mondom, hogy na, azért a következő legyen meg.

Hét lett. Csapatok közül hat a rekord. Játékosoknál 5 volt eddig. Irányítóknál 4. Egészen új szintre emelte a csúcshalmozást – persze 22 év alatt azért volt rá lehetősége.

Most, hogy már nincs, borzasztóan nehéz lesz újra lelkesedést találnom, lehet, hogy ez egy jó darabig nem is lesz meg, bár Mac Jones újoncszezonja miatt azért legalább a Pats újra nézhető támadójátékot mutatott be, és van itt bőven lehetőség egy újabb nagy dinasztiára. Szurkol az ember, hogy így legyen, de ez már nem lesz ugyanaz.

Olyan ez, mint amikor David Beckham szögre akasztotta a cipőjét – azóta a futball sem ugyanaz. Persze nem jó a példa, hiszen az amerikai futball 2007 óta bőven háttérbe szorította, talán jó is lesz ez a kis szünet, és szeptemberre újra lesz kedv a meccsekhez.

De hiába fogom keresni, hol játszik a liga történetének legjobbja, mert ő már nem lesz ott.

A következő álom: a „halhatatlanság”

Jó eséllyel a közeljövőben aláír még egy egynapos szerződést, hogy a Patriots színeiben akassza végleg szögre a sisakját – ezt több helyen is megszellőztették az elmúlt napokban, és ebben semmi meglepő nincs a korábbi gyakorlatokat tekintve.

Utána?

Az már a Seahawks elleni, 2015. februári meccs felvezetésében is elhangzott, hogy egy biztos: a pályafutása vége után öt évvel ott lesz Cantonban, efelől senkinek se legyen kétsége – persze jobb, ha a három győztes Super Bowlt nem három vesztes követi. Jött helyette négy győztes inkább, mint említettük.

Merthogy a Hírességek Csarnokába kerüléshez végig kell járni egy folyamatot, aminek a legfontosabb része esetünkben, hogy a játékosok és az edzők csak öt évvel a visszavonulásuk után jelölhetők. a többi résztvevő (például a tulajdonosok vagy ügyvezetők) bármikor.

Ennek nyilván az a lényege, hogy legyen idő leülepedni a dolgoknak, és történelmi mélységekben is lehessen értékelni a teljesítményeket (no meg persze az sem hátrány, ha közben nem tér vissza mégis a játékos, mert azért láttunk már ilyet).

Brady pályafutásának talán legnagyobb riválisa, Peyton Manning épp tavaly került be a „halhatatlanok” közé, miután a 2015-ös idény bajnoki címe után letelt az öt év, és 13 (tizenhárom!) másodperc „tanácskozás” után döntött a testület, hogy a Coltscal és a Broncosszal is bajnok Seriffnek helye van Cantonban.

Elnézve a 44 éves legenda pályafutását és vég nélküli rekordjait, aligha lenne meglepő, ha valamiféle kiskaput azért csak találnának, hiszen lássuk be, ennél értelmetlenebb várakozás még Manningé sem volt. Úgyis tudja mindenki, mi lesz a vége, és az eredményeit tekintve – ha valaki, hát ő – megérdemelné, hogy rögvest csatlakozhasson ehhez a társasághoz.