Mi változott volna, ha megverjük Dániát?
További Futball cikkek
- A magyar válogatott védője otthonra talált, szerződést hosszabbított olasz klubcsapatával
- Célegyenesben a Liverpool új vezetőedzője, csak arra vár, hogy a felek megállapodjanak
- A Roma az utolsó pillanatban nyerte meg a védője rosszulléte miatt félbeszakadt mérkőzést
- Címvédés a Magyar Kupában, tizenegyesek döntöttek a trófea sorsáról
- A Manchester City négygólos győzelemmel lépett közelebb a címvédéshez
A magyar válogatott 0-0-s döntetlent játszott Dániával első világbajnoki selejtezőjén, csapatunk megítélése a Puskás Ferenc stadionban lejátszott mérkőzés után meglehetősen vegyes. Többen fanyalognak, számon kérik a csapattól a sziporkázó támadójátékot, vagy az unalomig ismételt magyaros rövid passzos játékot, aminek egykor mesterei voltunk. Mások szerint csak egyetlen dolog miatt lehet hiányérzetünk: nem vertük meg a váratlanul gyenge dán válogatottat. Nekik van igazuk.
Ha az alaptézis hibás, az abból levont összes következtetés is téves lesz, aki tehát arra számított, hogy Erwin Koeman megérkezése csodálatos változásokat hoz a magyar válogatottnál, az bizonyára csalódott. Nekik saját, a csapatunkkal kapcsolatos nézeteiket kell újravizsgálniuk, hogy örülni tudjanak annak az apró, talán nehezen észrevehető változásnak, ami kétségkívül látható volt szombat este.
A sajtótájékoztatón egy szakíró feltette a kérdést, hogy miként akarunk továbbjutni, ha még ezt a dán csapatot sem tudjuk megverni. Erwin Koeman pedig kénytelen volt válaszolni, ráadásul nem mondhatta azt, ami az egyetlen helyes válasz lett volna a kérdésre: sehogy, mert nem fogunk továbbjutni, és ezt maguknak, akik évtizedek óta figyelik a magyar labdarúgást, kellene a legjobban tudniuk.
Bejöttek Koeman húzásai
Erwin Koeman kinevezésével kapcsolatban sokak érzelmei vegyesek voltak, mondván, ugyanazt a szisztémát szinte ugyanazokkal a játékosokkal játszatja, mint elődje, akkor meg minek kellett elzavarni Várhidi Pétert. A holland szakember azonban hozott változást. Ahonnan ő jött, ott semmi meglepő nincs abban, hogy ha lassú az összes balhátvéd, akkor keres valakit a keretben, aki nem az, és akkor is átirányítja a baloldalra, ha az illető történetesen jobbhátvéd. Ha pedig nincs a keretben megfelelő szintű csatár, akkor feltol a támadósorba egy középpályást.
Aki emlékszik egy bizonyos Málta elleni mérkőzésre, ahol előzetesen nem tudtuk, hogy a védők folyamatosan a szélvészgyors Mifsud felé fogják ívelgetni a labdákat, annak kifejezett örömére szolgál, hogy Koeman kiadta Husztinak, álljon oda Agger mellé, hogy Laursennek kelljen hátulról osztogatnia. Az eredményt láthattuk, a középhátvédnek értékelhető passza sem igen akadt.
Azt még neki is szoknia kell, hogy az utolsó tíz percben hiába kiabál játékosaival a vonal mellett, nem azért nem mennek már fel, mert csak a holland mester akar győzni, hanem azért, mert nem bírnak.
Sokan nem veszik észre, hogy eljutottunk arra a szintre, ahol már két kézzel kell kapaszkodni minden apró pozitívumba, amiből optimizmust, hitet és önbizalmat lehet kovácsolni. Az egyetlen, amit ettől a csapattól számon lehet - és kell! – kérni, az a képességeinek megfelelő maximális erőkifejtés, ezzel pedig a legtöbb játékos esetében a dánok ellen nem volt gond.
Ennek ellenére fanyalgunk. A legtöbben azonban ismét célt tévesztenek, ők ugyanis amiatt füstölögnek, mert elmaradt a győzelem. Ez ellen a valóban se íze, se bűze, szürke, borzalmasan gyenge dán válogatott ellen, amelyet valóban illett volna megverni. Itt ismét tévedésben vagyunk, mert min változtatott volna, ha Huszti belövi ordító ziccerét (félreértés ne essék: be kellett volna lőnie), és nyerünk 1-0-ra?
Győzni mindig jó, szombat este is jó lett volna. De vajon nem lett volna károsabb a mi csapatunk igazi céljait tekintve, ha egy reménykeltő dánverésből érkezve, a ránk annyira jellemző hurráoptimizmussal Svédországba utazva szed szét minket szerdai ellenfelünk? Mit kapott volna a vasárnap egekbe emelt csapat csütörtök reggel, ha az erőviszonyoknak tökéletesen megfelelő vereséget szenved Stockholmban?
Ha már eredmény, a fentiek helyett tegyük fel a kérdést: aláírtunk volna előre egy döntetlent? Elfogadtuk volna előre, hogy Dánia egyetlen lövéssel, gyakorlatilag helyzet nélkül távozik Budapestről? Egy ennél a dán csapatnál egyetlen poszton sem erősebb Norvégia elleni mérkőzés közeli emlékével a fejünkben a helyes válasz: igen.
Lettország, Fehéroroszország, Izland és Ciprus valószínűleg örült volna a fentieknek Dánia ellen, és bár fáj kimondanunk, ezek egyikénél sem vagyunk erősebbek. Kanyarodjunk tehát vissza oda, ahol pozitívumokat találhatunk, és felejtsük el minél hamarabb, hogy Gera élete egyik legrosszabb meccsét játszotta, Hajnal semmit nem tett hozzá a csapat játékához, és Dzsudzsákból sem a leghasznosabb módon jött ki a nagy akarás, ezek ugyanis nem visznek előre.
Örüljünk, hogy Juhász hiba nélkül hozta a meccset, a középpályás-védekezésünk sem csúszkált el látványosan (vakok lennénk, ha nem vennénk észre, hogy rettenetesen gyenge ellenféllel szemben történt mindez), és Huszti Szabolcs személyében magyar volt a mezőny legjobb teljesítményét nyújtó játékosa. Ne azt vegyük észre, hogy Dárdai milyen látványosan lassú, hanem azt, milyen akarással játszott a második félidőben, és milyen szép keresztlabdákat adott.
Megverhettük volna ezt a dán válogatottat, még csoda sem kellett volna hozzá, elég lett volna, ha Huszti mellé legalább tudásának harmadát nyújtva felnő Gera és Hajnal, ez azonban nem szerencse kérdése. A magyar válogatott húzóemberei egy Dániához hasonló erősségű csapat ellen tíz meccsükből háromszor képesek jól játszani. Most ez egyedül Husztinak sikerült, Svédország ellen talán másoknak fog, mi pedig kíváncsian várjuk, az mire lesz elég.
A dánok elleni mérkőzés után vonultak le a játékosok a pályáról, és legtöbbjükön látszott, kihajtotta magát. Aki azért ment, hogy harcos kiscsapatot lásson, az nem csalódott, sőt láthatott – kétségkívül apró – előrelépést is. Aki azért, hogy az egykor Puskásék által viselt mezben az aranycsapat örökségét méltón képviselő, a magyar futballt feltámasztó csapatot lásson, az csalódott. És még fog is párszor.