12 magyar edző a Serie A-ban? Igen!

Ha úgy vesszük, nem is volt olyan nagyon régen az, ami ma már elképzelhetetlen: a nyolcvanas évek második felében a spanyol első osztályban két magyarországi edző is dolgozott. 1986/87-ben a Videotonnal UEFA-kupa-döntős Kovács Ferenc a Las Palmast tartotta bent az első osztályban. Eredetileg két évre szerződött a Kanári-szigetek legnagyobb városába, de a szocialista magyar sportvezetők hazarendelték, mondván, itthon van rá szükség. A másik spanyol első osztályú edző Dunai Antal volt, aki 1987/88-ban a Murcia élén végzett osztályozós helyen, és tartotta benn a félmilliós város csapatát. (Amúgy dolgozott itt Kubala László és Puskás Ferenc is, a csapat beceneve pedig Paprika-men, Los Pimentoneros.)

Az öt nagy európai bajnokságban mostanáig nem dolgozott magyarországi edző, erdélyi és emigráns magyar viszont igen: Bölöni László 2003 és 2011 között hosszabb-rövidebb ideig ült a francia Rennes, a Monaco és a Lens kispadján is. Csernai Pál pedig a sikeres bayernes évek után 1985-86-ban a Dortmunddal, 1988-ban a Frankfurttal, 1990-91-ben a Herthával bukdácsolt.

Témánkhoz sajnos nem tartozik szorosan, de itt van egy grafikon szigorúan zárójelben arról, hogy jelen pillanatban milyen nemzetiségűek a vezetőedzők, menedzserek az angol, a spanyol, a német, az olasz és a francia bajnokságban. Dárdai Pál és Rainer Widmayer közösen vezeti a Herthát, ezért fél-fél helyet kaptak a németek és a magyarok.

A spanyol, olasz, francia edzők magas számában semmi meglepő nincs, ami viszont érdekes:

• A német edzők nem mozdulnak ki Németországból, sőt, egyre több külföldi dolgozik a Bundesligában; öt éve például 16 német edző volt az első osztályban, most Widmayerrel 9.

• Az angol edzők nem nagyon kellenek odahaza. (Mondjuk, ebben nincs is nagyon nagy meglepetés, hiszen a Premier League csapatainak játékoskeretében sincsenek többségben az angolok, és akkor még nem beszéltünk Roy Hodgson szövetségi kapitány meghökkentő Aranylabda-szavazásáról: nála se C. Ronaldo, se Messi nem volt a legjobb három játékos között.)

• A topbajnokságok otthonán kívül Argentína és Hollandia adja a legtöbb edzőt.

• Szűkebb környezetünkből Szerbia két, Ausztria és Ukrajna egy-egy edzővel képviselteti magát.

Bangladesben ott vagyunk

És hogy hol vannak most magyar edzők, mármint Dárdai Pálon kívül?

Klasszikus vezetőedzői szerepben csupán Bölöni László dolgozik a katari al-Kornál és a Magyarországról 1972-ben disszidált Kottán György – nem nevetni – a bangladesi Abahani Limitednél. Rajtuk kívül Petry Zsolt a Hoffenheimben kapusedző, Bódog Tamás az RB Leipzignél, Lőw Zsolt a Salzburgnál másodezdző, Ganczer Gábor az ausztrál másodosztályú Brisbane Olympic szakmai igazgatója, Urbányi István pedig az amerikai Kansas City utánpótlásedzője.

Ugorjunk egyet. Nézzük meg, milyen nemzetiségű edzők dolgoznak jelen pillanatban a Serie A-ban:

És most vessünk egy pillantást az 1933-34-es bajnokság zárófordulójára, ami után néhány héttel Olaszország megnyerte első világbajnoki címét.

Igen, a csapatok túlnyomó többségénél magyar edző dolgozott, ami már csak azért is meglepő, mert az olasz futball a kezdeti bukdácsolás után a harmincas évek első felére jócskán megelőzte a magyart.

A két ország válogatottjának első hat mérkőzésén Olaszország erejéből csak két döntetlenre futotta, és olyan zakókba szaladt bele, mint az 1910-es 1:6 vagy az 1924-es 1:7. Az első olasz győzelem a legrosszabbkor, az Európa Kupa római meccsén jött, ahol 4:3-ra kaptunk ki, a második csapást pedig 1930-ben az Üllői úton mérte ránk Vittorio Pozzo válogatottja: ez a 0:5 volt a magyar válogatott történelmének második igazán katasztrofális veresége az Egyiptomtól az 1924-es olimpián elszenvedett 0:3 után. Az olaszokat legközelebb csak az 1952-es olimpián tudtuk legyőzni, habár addig 13 meccset játszottunk velük.

Mindenben előttünk jártak

A magyar edzők népszerűségének rejtélyét tovább növeli, hogy a klubfutballban is előttünk járt Olaszország. A Közép-európai kupában az Újpest 1927-es győzelme után három osztrák és két olasz csapat nyert 1934-ig. (Amúgy mindkét győztes a Bologna volt, 1932-ben Lelovich Gyula, 1934-ben pedig – legalábbis az utolsó 15 fordulóban – Kovács Lajos edzette a csapatot.)

És most nézzük meg, hol dolgoztak a magyar edzők a zárófordulóban!

Hiába volt sok magyar, a dobogóra csak az Inter edzője, Wisz Árpád fért fel. Két edzőváltás után Kovács Lajos Közép-európai kupa-indulásra jogosító helyen zárt a Bolognával, és – ne hallgassuk el – mindhárom kiesőnek is magyar edzője volt. A hatodik helyen zárt Fiorentinánál és a 11. Triestinánál magyar edző váltott magyar edzőt menet közben, az előbbinél Rady Vilmosnak, az utóbbinál a Tanácsköztársaság bukása után munkástanács-tagsága miatt bebörtönzött Csapkay Károlynak kellett idő előtt távoznia.

	csapat	pontszám	edző
1.	Juventus	53	Carlo Carcano (ITA)
2.	Ambrosiana-Inter	49	Weisz Árpád (HUN)
3.	Napoli	46	Garbutt William (ENG)
4.	Bologna	42	Kovács Lajos (HUN) - 19. fordulótól
5.	Roma	40	Luigi Barbesino (ITA)
6.	Fiorentina	36	Ging József (HUN) - 11. fordulótól
7.	Pro Vercelli	34	Guido Ara (ITA)
8.	Livorno	34	Lelovich Gyula (HUN)
9.	Milan	33	Viola József (HUN)
10.	Lazio	31	Walter Alt (AUT) - 33. fordulótól
11.	Triestina	30	Tóth Potya István (HUN) - 20. fordulótól
12.	Brescia	29	Hlavay György (HUN)
13.	Torino	29	Payer Jenő (HUN) - 10. fordulótól
14.	Alessandria	29	Franz Hänsel (AUT)
15.	Palermo	29	Feldmann Gyula (HUN)
16.	Padova	27	Vanicsek János (HUN)
17.	Genoa 1893	24	Nagy József (HUN)
18.	Casale	17	Czeizler Lajos (HUN) - 6. fordulótól

Honnan jöttek, hová mentek?

Említettük már, hogy a 20-as évek végéig a magyar válogatott még általában tönkreverte az olaszt. Nyolc év előnyben voltunk, az olaszok 1910-ben, mi 1902-ben játszottuk első hivatalos válogatott mérkőzésünket. Károly Jenő volt az első magyar edző, aki magyarországi játékospályafutása után munkát vállalt Olaszországban. Jó munkát végzett, tanár úrként tisztelték, aki naggyá tette az olasz futballt. 1926-ban, negyvenévesen majdnem bajnok lett a Juventus csapatával: a harmadik elődöntő előtt három nappal szívroham következtében vesztette életét, Olaszországban temették el.

Károly remek követe volt a magyar futballnak, így a 20-as évek elejétől egyre több és több játékos és edző jött Magyarországról Olaszországba, hatvanegy magyar játékos szerepelt olaszországi csapatokban. Köztük volt az a Hirzer Ferenc, aki az 1925/26-os bajnokságban Károly játékosaként a bajnokság gólkirálya lett, méghozzá olyan gólátlaggal (26 meccsen 35 gól), hogy azt azóta se szárnyalta túl senki. A gólok számában is csak Gino Rosetti tudta megelőzni három évvel később.

"Olaszországban a magyar futballistának vagy a magyar trénernek olyan hírneve van, mint nálunk ezelőtt tizenöt esztendeje az angoloknak" – írta a Pesti Hírlap 1927. február 9-i száma. E cikk szerint a magyarok "mindegyike úgyszólván egy-egy tanítómestere, főerőssége volt csapatának, ahol a legmagasabb fizetést kapta", az olasz klubok pedig (a többnyire korábban válogatottban is játszó) magyar játékosaikat "csodajátékosként reklámozzák, mint Magyarország legjobb erőit hirdetik".

Ezekben az években kettesével, hármasával játszottak magyar futballisták olasz klubokban, volt, hogy minden előzetes bejelentés nélkül léptek le magyar klubjaiktól, mint az MTK-s Winkler II Róbert és a BTC-s Tichovszky, Horváth II, és Orbán, akik meg sem álltak Modenáig.

Az 1926-os év alapvetően változtatta meg nemcsak az olasz, hanem a magyar futballviszonyokat is. Magyarországon haza akarták csábítani a külföldön, jelentős részben Olaszországban játszó futballistáinkat, ezért bevezették a profi bajnokságot, hogy a játékosok csak a futballnak élhessenek. Már csak azért is, mert az osztrákok egy közös magyar-osztrák-csehszlovák bajnokságot akartak a legjobb négy-négy csapat részvételével.

Olaszországban viszont a Carta di Viareggio néven ismert fasiszta rendelet – több éves átmenet keretében – teljes mértékben átformálta az olasz labdarúgás szervezetét. A rendelet a nacionalizmus jegyében a külföldi játékosok szerepeltetését átmenetileg csak korlátozta (két évre számukat csapatonként kettőben maximalizálta, de úgy, hogy egy meccsen csak egy játszhatott közülük), 1928-tól viszont teljes mértékben megtiltotta. A rendelet leginkább a magyarokat érintette, a légiósok kétharmada ugyanis magyar volt. Ekkor kezdődött az a részben máig tartó folyamat, hogy az olasz klubok Dél-Amerikában, akkoriban elsősorban még Brazíliában keresnek kint született, de olasz felmenőkkel rendelkező játékosokat. Az 1931/32-es bajnokságban például Mussolini kedvenc csapatának, a Laziónak a keretében tíz brazil volt.

A későbbi nagyszerű edző, Bukovi Márton ekkor tért haza Magyarországra, az 1933/34-ben majd a Milannal dolgozó Viola József – aki már Magyarországon is Viola volt, tehát a legendával ellentétben nem a fasiszta olasz rendszer miatt kellett magyarítani a nevét – viszont felvette az olasz állampolgárságot. Ő volt az, aki Károly Jenő 1926-os halála után átvette a Juventust és játékosedzőként megnyerte a bajnokságot.

A külföldi edzők foglalkoztatását nem korlátozták, így a magyar játékosok 1924 és 1926 közötti invázióját a magyar edzőké követte – a két világháború között, de főleg 1930-tól hetvenhárom magyar dolgozott edzőként Olaszországban. Jellemző, hogy az 1933/34-es tizenkét magyar edző közül nyolc olaszországi játékos-pályafutását folytatta a kispadon. Ennél több magyar edző egy idényben sem dolgozott a Serie A-ban, de 1930 és 1933, valamint 1937 és 1939 között az első osztályú csapatok legalább felének volt magyar edzője. A Serie B-ben még ennél is mellbevágóbbak voltak az arányok: az 1931/32-es bajnokságban a 18 csapatból 15-nek a kispadján ült magyar edző.

A 20-as és a 30-as években több mint tizenöt éven keresztül csak magyar edzője volt az Udinesének és a Pistoiesének, kisebb megszakításokkal, de hosszú éveken át magyar vezette az Ambrosiana-Intert, a Pisát, a Triestinát, a Bolognát, a Modenát és a Bresciát. Az említett Károly Jenőn kívül olasz bajnokságot nyert Viola József (Juventus), Weisz Árpád (Ambrosiana-Inter és Bologna) és Schaffer Alfréd (Roma).

Amúgy az 1933/34-es tizenkettek kalandos életutat jártak be, röviden nézzük meg, hogy milyet:

Czeizler Lajos (18. Casale) Hevesben született, Lisszabonban halt meg. Azon kevesek egyike, aki nem volt soha futballista, ennek ellenére tizenegy címével – svéd, olasz, portugál bajnoki címek, kupák – az egyik legeredményesebb magyar edző. A mostanra az olasz futball hatodik osztályába süllyedt, 1913-ban még bajnokságot nyert Casale előtt négy olasz és egy lengyel csapatnál dolgozott, a kiesés után pedig visszament Lengyelországba, a háborút Svédországban a Norrköpingnél vészelte át, majd jött a diadalmas visszatérés Olaszországba: bajnoki cím az AC Milannal, olasz szövetségi kapitányság, sőt, szereplés az 1954-es világbajnokságon (a csoportból nem jutottak tovább), majd 1963-ban bajnoki cím és kupagyőzelem a Benficával, végül halál Lisszabonban.

Nagy József (17. Genoa 1893.) Egy másik kieső edző, aki világbajnokságon irányíthatott válogatottat. A kiesés után nem sok ideje maradt a búslakodásra, mert a svéd válogatott szövetségi kapitányaként az olaszországi világbajnokságon volt jelenése, a nyolcadik helyen végzett, négy évvel később viszont elődöntőt játszhatott, és éppen a magyarokkal szemben maradt alul. Legnagyobb sikere a Bolognával 1932-ben nyert Közép-európai kupa volt. 1935-től 1959-ig dolgozott különböző svéd csapatoknál, majd 37 év után hazatért Budapestre, négy évvel később meghalt.

Vanicsek János (16. Padova) Eléggé későn, 43 évesen került ki Olaszországba, és lényegében az ötvenes évekig kisebb olasz csapatokat irányított. 1935-ben egy évre hazatért, de hiába volt könyvelő a szakmája, elhelyezkedni nem tudott, így visszament Olaszországba. Legnagyobb sikere a Reggianával (1940) és a Rovigóval (1948) elért Serie C-s bajnoki cím volt. 1969-ben halt meg Rómában.

Feldmann Gyula (15. Palermo) Ez volt az utolsó éve a Palermóval, amit két évvel korábban vitt fel a Serie A-ba, és két éven keresztül benn is tartotta. A feljutás amúgy is a specialitása volt a szegedi születésű, 10-szeres magyar válogatott futballistának, 1931-ben a Fiorentinát vitte fel a Serie A-ba. Az ebben az időszakban a Triestinánál dolgozó Tóth Potya Istvánnak volt a sógora, mivel annak Irén nevű húgát vette feleségül. Olaszország mellett Jugoszláviában és Romániában is dolgozott, edzői pályafutását 1940-ben, ötvenévesen fejezte be az MTK-nál. 1955-ben halt meg, hogy hol, arról nem találtam adatot.

Payer Jenő (13. Torino) Sopronkövesden született, megszakításokkal tizenhat éven keresztül dolgozott Olaszországban, az Udinesét 1928-ban az első osztályba juttatta. A pályafutását mégis Svájcban koronázta meg, az 1947-48-as szezonban a Bellinzonával megnyerte a bajnokságot. A sopronkövesdi születésű edző hazatért, és Győrben halt meg 1957-ben.

Hlavay György (12. Brescia) Összesen négy évet dolgozott Olaszországban, itthon volt a Ferencváros és az Újpest edzője, játékosként viszont az MTK örökös bajnoka a nyolcszoros válogatott fedezet. Az FTC-vel magyar bajnoki címet nyert, 1958-ban halt meg Budapesten.

Tóth Potya István (11. Triestina) Bemelegítés, edzésnapló, téli alapozás. Csak néhány újítás, ami a nevéhez köthető, de játékosként se volt akárki: a Fradi futballistájaként 19 válogatott meccsen nyolc gólt szerzett. Firenzébe játékosedzőként ment ki, a triesti csapat mellett volt a Fradi, az Újpest és az Ambrosiana-Inter edzője is. A vészkorszakban üldözöttek százait mentette, a nyilasok végezték ki. Ötvenhárom éves volt.

Viola József (9. Milan) A Törekvésből Berlinbe ment, majd Firenzében kötött ki 26 évesen, 1922-ben, és az élete onnan kezdve Olaszországban telt. Összesen tizenegy olasz csapatnál edzősködött, 53 évesen, 1949-ben halt meg Bolognában.

Lelovich Gyula (8. Livorno) Az biztos, hogy 1897-ben született Vashosszúfaluban, de hogy mikor és hol halt meg, azt homály fedi. Az is biztos, hogy az 1960/61-es bajnokságban még a Vis Pesaro csapatának a kispadján ült, innentől kezdve nyoma vész.

Ging József (6. Fiorentina) Eredeti szakmáját tekintve elektrotechnikus, az egyik első magyar edző Olaszországban; a Törekvésből igazolt a viszonylag közeli Udinébe, majd 1931-ben a harmadosztályú Pisában kezdi edzői karrierjét. A Fiorentina előtt a Viareggióval megnyerte a másodosztályú bajnokságot. 1984-ben halt meg, minden bizonnyal Olaszországban, hiszen 1933-tól az olasz állampolgárságot is felvette.

Kovács Lajos (4. Bologna) Budapesten született 1894-ben, 1955-ben még a Foggia edzője volt, de hogy mikor és hol halt meg, azt nem tudni. Játékosként kétszeres válogatottságig vitte, edzőként az 1933/34-es idény volt a legnagyobb sikere, amikor a Bolognával megnyerte s Közép-európai kupát, és négy pont híján dobogós volt a Serie A-ban.

Weisz Árpád (2. Ambrosiana-Inter) A legsikeresebb Olaszországban dolgozó magyar edző. Az Ambrosiana-Interrel egyszer, a Bolognával háromszor nyerte meg a bajnoki címet, a Scudettót. A zsidó Weisznek az olasz fasizmus miatt mennie kellett, Hollandiában a Dordrecht csapatát a tabella élére vezette, de jött a német megszállás, családjával 1942-ben deportálták, feleségével és két kisgyermekével Auschwitzban halt meg. 2013. január 15-én a Bologna–Inter kupameccsen a növekvő rasszizmus ellni tiltakozásul a két csapat játékosai Weisz feliratú mezekben léptek pályára.

A Serie A utolsó magyar edzője Hidegkuti Nándor, az Aranycsapat fedezete volt, aki a Fiorentinával 1961-ben olasz kupát és KEK-et nyert. Az 1962/63-as volt az utolsó olasz idénye, a Mantovával a 11. helyen végzett, majd hazajött, és a Győrrel megnyerte a magyar bajnokságot.