Pandora, Gabriella
-1 °C
3 °C
Index - In English In English Eng

Magyar válogatott: agyrém futball, számonkérés nélkül

HUSZ1717
2019.11.20. 11:39 Módosítva: 2019.11.20. 11:40
A 2020-as, részben budapesti helyszínű Európa-bajnokság továbbra is elérhető, de még nagyobb szerencse és bravúr kell hozzá, még ha elvileg könnyebb riválisok is jönnek szembe mostantól. De miért csúszik a futballunk?
  • A negyedik kalapból sorsolták a magyar válogatottat a selejtezőkre, a negyedik helyen végzett.
  • A csapat eredetileg 15 pontot szeretett volna szerezni, ettől hárommal elmaradt. Walesnek elég volt a 14 pont is az Eb-hez.
  • Négy éve a harmadik helyet csípte el Magyarország, 16 ponttal, de akkor hatfős volt a csoport. A 2012-es selejtezőben 19 pontunk lett.
  • A görögök szerencsétlen öngólja tartja életben a magyar reményeket, ha ugyanis 2018 novemberében a görögök nem kapnak ki Athénban az észtektől a Nemzetek Ligájában, mostanra már nem lennénk versenyben.
  • A 2016-os Eb-re 2014-ben a második kalapból húzták Magyarországot, ettől most távol vagyunk.
  • 2016-ban a magyar válogatott a 17. helyen is állt a világranglistán, most az ötvenedik.
  • A mostani sorozatban Pátkai Máté és Willi Orbán volt a válogatott két legeredményesebb játékosa, két-két góllal.

Szimbolikusnak is tűnhet a magyar válogatott hullámvasutazása a mostani Európa-bajnoki selejtezőkben. A két nagy bravúr után (horvátok elleni 2-1, Wales elleni 1-0) úgy látszott, mintha megmozdult volna valami.

Aztán ha a holland játékvezető megadja az azeriek szabályos gólját októberben, akkor már a kedd esti meccs is tét nélküli számunkra, korábban kiesünk. Az a Wales jutott ki, amelyik mindegyik csoportellenfele ellen szerzett legalább egy pontot.

Az előttünk lévő országok mind kisebbek nálunk.

Horvátország 4,2 milliós, Wales 3,13 milliós, Szlovákia 5,5 milliós. Az infrastruktúra szinte biztosan rosszabb mindenhol. Ennek ellenére máshol folyamatosan bukkannak fel a tehetségek, nálunk elvétve jön ki egy-egy játékos a rendszerből, ami félreérthetetlenül jelzi, máshol jobb a szakma, a kiválasztás, a versenyeztetés.

Szeptemberben még csak sejtettük, most már tudjuk: nagyon sokba került a szlovákok elleni két vereség. A fehérvári Kovács István is arról beszélt a meccs után, ott ment el a továbbjutás. Írtunk már arról, Marco Rossi rosszul meccselt, rosszul mérte fel a csapata erejét, a közönséget megnyerte, a három pontot azonban elveszítette.

2003-ban végigéltem a helyszínen, hogyan lett egyre lelkesebb néhány futballvezér Rigában, ahogy közeledett a lettek elleni meccs. Sok duruzsolás volt, hogy most kell megfogni őket, mert meg is lehet, mert most jobbak vagyunk, stb. A végét ismerjük: 3-1 lett oda, majd itthon is kikaptunk a lengyelektől, a 2. helyett akkor is a 4. helyen zártunk.

Elképzelhető, hogy ilyesféle duruzsolás most is volt, és hogy az hatott is Rossira. Sokan szoktak ilyenkor önzetlenül tanácsokat, tippeket adni.

A szurkolók rokonszenve fontos, de az igazi szimpátia akkor van, ha ott vagyunk egy nagy tornán. Erre most még várnunk kell, két meccset kellene élesben nyerni, hibalehetőség nincs. Nem lehetetlen küldetés, de a jó sorsolásra hatalmas szükség lesz – pláne, hogy egy csapnivaló sorozatban vagyunk, az elmúlt hat meccsből ötöt elvesztettünk. Pénteken húznak, itt levezettük, milyen ágon közelíthetünk a tőlünk eltávolodó Eb-hez.

A norvégok elleni győzelem is váratlan volt 2015-ben, de akkor a mutatóink jobbak voltak, az összkép pedig pozitívabb, még felfelé ívelő szakaszban járt a csapat. Volt egy stabilitást nyújtó Gera Zoltán, megérkezett mellé Nagy Ádám, és Kleinheisler is nagy gólt lőtt, és persze mellettünk állt a szerencse Király Gábor bravúrjai mellett.

A fentebbi adatok nem támasztják alá, hogy a magyar futball állandósítani tudná helyét az európai középmezőnyben.

Miközben jelenleg az infrastruktúra adott a hazai közegben, sohasem volt ennyi pénz a sportágban, a kormány adakozása európai hírű, de csak nem sikerült egyről a kettőre jutni. Mert ha haladunk is, a riválisok nagyobbat lépnek.

Mindez azért lehet, mert a legfontosabb kérdéssel nem sikerült őszintén szembenézni. Lehet-e úgy futballt csinálni, fejleszteni, feléleszteni – nevezzük, ahogy jólesik –, hogy a rendszerben nincs benne a számonkérés lehetősége.

Az akadémiák, a klubok megszámlálhatatlanul, olykor átláthatatlanul kapják a pénzt, és még csak véletlenül sem állítanak fel előttük egy objektív mérőszámot.

Mondjuk azt, hogy a milliárdokból dőzsölő felcsúti akadémiának minden évfolyamból minimum egy játékost külföldre kell értékesíteni – topligába, miután kikerül az intézményből, vagyis amikor 18 vagy 19 éves lesz. Egy másikat pedig a magyarnál nívósabb bajnokságra kell felkészítenie. Ha nem így lesz, kevesebb pénzt kapnak. Most akkor is jön a pénz, ha semmit nem csinálnak. Nem lehet azt mondani a Fradinál, Honvédnál, Fehérvárnál, hogy ha nem nevelnek, akkor elapadnak a források, mert bármi van, feltartóztathatatlanul jön a pénz.

A teljesítményorientáltság sok helyen ismeretlen.

Az unalomig ismert szlogenek jönnek a valódi és racionális számonkérés helyett. Az utánpótlásképzés egy bonyolult és hosszú érési folyamat, az is nagyon fontos, hogy embereket neveljünk. De vajon a tehetséges gyerekek szülei meddig veszik be, hogy a gyerekük a futballnak adja oda az életét, legszebb éveit, amikor csak középszer jön ki a másik oldalon. Se jó tanuló nem lesz, se olyan jó futballista, aki külföldön szerez nevet magának.

Lehet edzőpályákat, kollégiumokat mutogatni, a jól felszerelt konditeremben végigvezetni az apukát, de az élsportban a produktum a lényeg. Dárdai Pál mindig viszonyítási pont lesz, az akadémiai rendszerről is kemény kritikát mondott. A hasonlata időt álló: a porcelángyárban a hibás termék nem megy a legjobb helyen lévő üzletek kirakataiba, hanem bedobozolják a pincében. A selejtnek ott a helye. (Dárdai és a szakma öregjei írtak egy programot 2014-ben, a szövetségnél meg se nézték, használható-e.) Talán jön helyette más, talán nem.

Eközben a magyar akadémiák nem jöttek rá, merre kell felzárkózniuk Európa felé. Sőt, ha komoly szakmai segítséget kaptak a belga futballt talpra állító Double Pass auditáló cégtől, inkább nem fogadták meg. Az egyéni képzés és felkészítés visszaesett a legérzékenyebb életkorban ahelyett, hogy még jobban figyeltek volna rá.

Megtehették, nincs szervezet, amelyik büntessen, nincs szakmai fórum, amelyik kifogásoljon. Nincs, akinek a szemébe lehessen mondani, selejt jön a nagy erőfeszítésből.

Húsz éve átlépett azon a világ, hogy egy csapat együtt edz. Nálunk egy válogatott játékos mesélte, hogy amikor hazatért, hiába kért, nem kapott egyéni edzéstervet az edzőjétől. Így aztán 33 évesen ugyanazt végezte az élvonalbeli csapatnál, mint a 20 évesek.

Wales ellen láthattuk, mennyire fontos a kondíció, nálunk az sem volt a megfelelő. Egyetlen támadást sikerült felépíteni. Míg a hátrányban lévő csapatok sajátossága, hogy támadnak, mi nem tudtunk nyomást gyakorolni (0-2 után bő negyedórára eltűntünk a pályáról). Nemcsak most, hanem a külföldi meccseinken egyszer sem.

Ezért is mondta Rossi nagy elkeseredésében, hogy alapvető képességbeli hiányosságai vannak a magyar játékosoknak. Fogadjuk el, nem úgy születnek, de útközben kialakul. Persze amikor nyertünk, akkor sem voltak jobbak az alapképességek, nyilván célszerűbb lett volna akkor előhozakodni ezzel. De akkor a hazai pálya megsokszorozta az erőt, kilúgozott horvát válogatott volt az ellenfél, és a szezon végén kifulladt Wales. Nem mi találtuk ki, Rossi mondta ezt.

Azok a gyerekek, akik 12 évesek voltak az állami dotáció kezdetén, most már 20 év körüliek, és az előző hetekben lehangoló meccseket produkáltak a korosztályos válogatottakban.

Egyszer fel kellene tenni a kérdést: egyenes arányban van befektetett pénz a mutatott teljesítménnyel?

Ha nem, akkor miért nincs? Hogyan fordulhat az elő, hogy máshol kevesebb pénzből, egy kisebb populáció többet tud felmutatni?

A felcsúti teljesítményt látva feljogosítva érezheti magát bármelyik másik edző az ország valamelyik szegletében: ha nekik nem megy annyi pénzzel a hátuk mögött, hogyan tudnék én sokkal szerényebb körülmények közt kinevelni valakit? Fel is menti magát.

Az egyik mezőkövesdi vezető panaszkodott, nincs Magyarországon használható középső védő. Az meg sem fordult a fejében, hogy esetleg ők maguk neveljenek.

„Konkrétan olyanok vagyunk, mint egy vert sereg” – hangzott el Cardiffból hazajövet a szurkolói gépen. Volt, akit kevésbé viselt meg a vereség, mert eleve háromgólos különbséget látott maga előtt még az induláskor. Ettől még reménykedett a csodában.

Ahogy a vezetés és a politika is örökösen reménykedik. Ők látták, milyen volt és mivé lett a magyar futball, de olykor kényelmesebb elfordítani a fejüket, mondván: minden rendben van.

Miközben olyan játékosokat nevelnek fel a klubok, akiknek hiányosságai többnyire kiütköznek, ha nagy a tét és jó az ellenfél. Mintha egy sakknagymester úgy ülne asztalhoz, hogy hátha az ellenfél nem veszi észre a legjobb lépést, ő pedig majd minden helyzetben a legjobbat húzza. Valahogy így jutottunk el odáig, hogy még az utolsó pillanatban is volt sansz a továbbjutásra.

És még így sincs minden veszve, egy szerencsés sorsolással, ha márciusra egészségesek lesznek a legjobb embereink – tizenegy, maximum tizenkettő –, akár nyerhetünk is két meccset. Egyet valahogy mindenképpen hozni kell idegenben, ami nem az erősségünk.

Ha nem megy, testközelből nézhetjük azokat a Puskás Arénában, akik komolyan vették az auditot.

Akik megértik, miről szól a jelenleg futball, mert bátran szembe mertek nézni a valósággal, az esetleges lemaradással. Az nem jó magyarázat, hogy a németek ki sem jutottak az U17-es vb-re, mi pedig igen, mert két év múlva a mostani gyengébb német játékos fényévekkel előzi a magyart.

Mindig jön majd egy kapitány, aki bátran nekifut a feladatnak, holott pontosan tudja, ő a következő áldozat vagy bűnbak, mert mélyreható változások nélkül nincs esély az előrelépésre.

Valószínűleg tudja ezt Csányi Sándor és Orbán Viktor is, de ők sokszor, amikor szakmai kérdéseket kell meghozni, szurkolóvá válnak. Lehetett itt kapitány Pintér Attila és Georges Leekens is. Megbuktak, de volt egy pillanat, amikor azt látták bennük, ők jók lesznek a kirakatba.

A szurkolói gépen az utaskísérő bemondta, ezúttal sem a szurkolókon múlt, mindent megtettek, akik útra keltek. Azt is hallottam még: talán most már jobb lenne, ha a politika nem szeretné annyira a focit.

Ne maradjon le semmiről!

(Borítókép: A magyar válogatott edzése Cardiff városában a Wales elleni mérkőzés előtt. Fotó: Huszti István / Index)