Gerillaharcosnak született, s még saját anyjának sem kellett, Münchenben mégis legenda lett

„A labda megállt. Az engem mozgató szenvedély sosem fog” – írta néhány nappal ezelőtti búcsúposztjában Franck Ribéry. A 39 esztendős labdarúgót profi karrierje utolsó klubja, a Salernitana múlt hétvégén búcsúztatta el, miután krónikussá vált térdproblémái miatt az orvosok azt javasolták neki, vonuljon vissza. A veterán futballista könnyek között kocogott ki a játéktérre, majd vett búcsút a közönségtől, mely annak ellenére is szenvedélyesen rajongott érte, hogy tagjai messze nem fénykorában láthatták csapatukban játszani.

Váratlan és mégis valahol eleve elrendelt találkozás volt Ribéry és Salerno város történetének összefonódása. A Nápoly alatt elhelyezkedő dél-olasz települést a turisztika napjainkban kezdi csak igazán felfedezni, miközben még mindig érezhető lemaradásban van gazdaságilag és társadalmilag is az olasz átlaghoz képest. Munkás hely, az élettel gyakorta küszködő emberekkel, néhány rendkívül szép, látványos – többnyire vallási – épülettel, a Tirrén-tengerre néző, háttérben a Vezúv ormával, igencsak emlékezetes partszakaszokkal.

Valami megmagyarázhatatlan párhuzam húzódik a város és Franck Ribéry, a futballista jelleme között. A francia szélső stílusa sem volt mindig magával ragadó, sőt. Játékában megannyi szemet gyönyörködtető elem vegyült a nyers harciassággal. A pályán olyan volt, mint a Salerno fölé magasodó Vezúv: lélegzetelállító és mégis félelmetes, a szépség helyét mikor veszi át egy mindent elsöprő kitörés.

Döcögős kezdet

Karrierjét mindössze hatévesen, az Anglia és Franciaország két legközelebbi pontja közt található Doveri-szorosnál elterülő Boulogne-sur-Merben, az aprócska utánpótlásnevelő-műhelyként számon tartott FC Contiban kezdte. Innen tinédzserként került tovább a régió topklubjához, a Lille-hez, ahol viszont egyáltalán nem alakultak jól a dolgai. Mindössze három év elteltével kitették az akadémiáról, a helyi szakik ugyanis túl kicsinek és sérülékenynek találták, egy esés után eltört könyök pedig megpecsételte a sorsát. Az igazat megvallva a magaviselete sem volt épp patyolattiszta, de ez inkább fakadt a társak beszólogatása miatti frusztrációból, mint az alaptermészetéből.

Szülővárosa legnagyobb klubja, az ekkor harmadosztályú US Boulogne kapva kapott az alkalmon. Ennél nyögvenyelősebben viszont nem is indulhatott volna felnőttpályafutása. Ribéry 17 éves sem volt, amikor bemutatkozott a csapatban: két idény alatt 28 bajnokin lépett pályára és hat gólt szerzett, ami épp elég volt ahhoz, hogy amikor a klub a 2001–2002-es idény végén kiesett a negyedosztályba, a szélsőnek ne kelljen osztályt váltania. Jött az Olympique Alés, amelynél sem Ribéry, sem a gazdasági vezetők nem tündököltek: a futballista mérlege 19 meccsen egy gól, a klubé az idény végi csődeljárás és a hatodosztályba való száműzetés lett.

Talán az egész karrierjét alacsonyabb osztályú kiscsapatoknál tengette volna végig, ha a Brestnél töltött hónapjai alatt nem figyel fel rá Jean Fernandez, a Metz vezetőedzője. 2004 nyarán az élvonalbeli klub ingyen szerződtette, augusztusban pedig újonc létére rögvest a hónap játékosának választották a Ligue 1-ben. Nem telt bele fél év, a Galatasaray ötmilliós ajánlattal kopogtatott a franciáknál, februárban pedig előbb kölcsönvették, majd idény közben hároméves szerződéssel meg is vásárolták a játékjogát. A piszkos anyagiak azonban megint beleköptek Ribéry tündérmeséjébe. A Galatánál hiába lett pikk-pakk közönségkedvenc, a szurkolók „Ferraribéryként” emlegették a széleken való szélsebes elfutásai miatt, a történet újabb fél év elteltével csúfos véget ért.

A játékos állítása szerint Isztambulban csak elvétve kaptak fizetést, a török rekordbajnok csaknem a teljes honoráriumával tartozott, mindezt tetézte, hogy akkori ügynöke, egyúttal a Galatasaray klubigazgatója állítólag baseballütővel fenyegette, le ne merjen lépni. Ribérynek több se kellett, az ügynököt megkerülve nyáron aláírt az Olympique Marseille-hez. Az ügy jó darabig elkísérte még: a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség ugyan 2005 nyarán megalapozottnak találta Ribéry állításait és kiadta a játékengedélyét a Marseille-hez, később a Nemzetközi sportdöntőbíróságon (CAS) a Galatának 10 millió eurós kompenzációt ítéltek meg.

Már Marseille-ben megnyilvánult a jelleme 

Marseille-ben ismét Fernandez kezei alatt futballozhatott, teljesítményével – például a Nantes elleni bajnokin 35 méterről szerzett szemkápráztató, nem mellékesen győzelmet érő góljával, amit később a szezon legszebb találatának is megszavaztak – nem kis meglepetésre a 2006-os világbajnokságra készülő francia válogatott keretébe is bekerült. Az már kevésbé volt meghökkentő, hogy a németországi teljesítményével megannyi európai topklub érdeklődését keltette fel, a zuhanyhíradóban az Arsenaltól kezdve a Real Madridig megannyi csapat nevével lehetett találkozni. A legkitartóbb kérőnek viszont a Bayern München bizonyult. Kitartásra szükség is volt – egyfelől a folyamatban lévő CAS-ügy is óvatosságra intette a feleket –, másfelől pedig Ribéry szikár jelleme is megnyilvánult már ekkor.

Történt ugyanis, hogy a vb-t megelőzően az Olympique Marseille 2–1-re kikapott a PSG-től a Francia Kupa döntőjében. Ez pedig olyannyira szíven ütötte Ribéryt, akinek már ekkor dalba foglalták nevét a marseille-i ultrák, hogy ott helyben fogadalmat tett, bármilyen lehetőségeket is hozzon számára a nyár, még egyszer nekidurálja magát, hogy trófeát nyerhessen a déliekkel. (A történetnek él egy olyan verziója is, mely szerint a Bajnokok Ligája-indulásról való lemaradás – a csapat a bajnoki végjátékban csúszott az ötödik helyre – frusztrálta és az ebben érzett felelőssége motiválta a maradásban a szélsőt.) Akár így, akár úgy, a hűségesküt megtartotta, más kérdés, hogy serleg így sem jutott neki, hiába voltak csaknem végig harcban a bajnoki címért, az 1991–1992-es idény óta tartó rossz sorozat ezúttal sem szakadt meg Marseille-ben. Miként az újabb kupadöntős szereplést sem kísérte megdicsőülés: tizenegyesekkel kikaptak az esélytelenebbnek tartott Sochaux-tól. A bajnoki ezüstöt viszont legalább a vitrinjébe helyezhette... 

Egy korántsem hibátlan, mégis lenyűgöző házasság kezdete

A Bayern 2007. július 1-jén jelentette be, hogy Ribéry bőrnadrágosként folytatja. A Marseille 30 millió eurót kapott az ekkor már 24 éves labdarúgó játékjogáért, mínusz a Galatasaray felé fizetendő 10 milliós CAS-bírság. Végtére is mindenki jól járt, a törökök, a franciák és a németek is, hiszen előbbi kettő pénzénél volt, utóbbi pedig egy olyan támadóra tett szert, aki a következő tizenkét idényben nem kevesebb mint 23 trófeát nyert a klubbal, a sikerekből pedig 425 tétmeccsen 124 góllal és 182 gólpasszal vette ki a részét. 

Münchenben Arjen Robbennel alkottak egy teljes évtizeden át meghatározó párost. „Ajándékok voltak a német focinak” – írta róluk egykori edzőjük, a Bayernt 2013-ban triplázásig vezető Jupp Heynckes, amikor eljött a búcsú pillanata és a francia-holland duó magasba emelte az utolsó müncheniként elhódított nagy trófeáját a Német Kupa 2019-es döntőjében.

A csupasz, bár tiszteletre méltó számok mellett a játékuk is remek tanúsága annak, milyen nagyszerű korszakot töltöttek együtt a csapatnál: a gyermeki örömük, a futball iránti véget nem érő szenvedélyük mindig velük maradt. Akár az utcán játszó gyermekeket, a féktelen szórakozás hajtotta őket is meccsről meccsre. A futball sohasem csak munka volt a számukra, sokkal több annál: az életük. Ez segítette őket óriásokká válni a posztjukon, ennek a szenvedélynek köszönhetően tudták újraértelmezni a posztjukat. Új mércét állítottak fel a szélsők számára, akiknek posztja és szerepe a jelen és a jövő futballjában egyre fontosabbá és fontosabbá válik

– emelte piedesztálra két egykori sztárját a Kicker hasábjain megjelent publicisztikájában Heynckes.

Persze az agg mester sem hallgatta el, Ribéry korántsem volt szentlelkű – sem a pályán, sem azon kívül.

„Joggal vádolták túlontúl agresszív hozzáállással, a pályán időnként elvesztette a kontrollt. Rendszeresen kritizáltam is emiatt, de mint edzője, igyekeztem a viselkedése mögé látni, megérteni az életútjában rejlő okokat, hogy ne ítéljek felszínesen. Egyszer Zé Roberto mesélte nekem az 1997–1998-as, Real Madridnál töltött idényünk alatt, ha nem lett volna labdarúgó, valószínű valamelyik utcai bandához csatlakozott volna Brazíliában. Zé a focit a társadalmi felemelkedésre használta, Francknál pedig ugyanez történt. Mindig is ott élt benne a lázadó, az utcai harcos, mindig kész volt megküzdeni az igazáért. Ez az agresszivitás pedig – sajnos – újra és újra elragadta az ellenfelekkel szemben. Tudni kell, érzékeny személy, aki pillanatok alatt képes támadva érezni magát. Pedig igazából csak tiszteletre vágyott volna... Amikor pedig megtapasztalja az elismerést, az emberi melegséget, ő maga is kimutatja, mennyire jószívű, szeretetre méltó ember, gondoskodó apa lakozik benne.”  

Sebhelyes arcú Quasimodo

A szélső „életrajza” pedig bőséges táptalajt ad frusztrációnak, belső vívódásnak, szeretet utáni vágyakozásnak. Rögvest ott a tény, hogy sosem ismerte a valódi családját, csecsemőként egy kolostor lépcsőjén hagyták őt a szülei. Majd jött kétéves korában az autóbaleset, amely örök nyomot hagyott az arcán. 

„Száz öltéssel varrták össze, talán még ők sem tudták, nemcsak az arcomat, a személyiségemet is meghatározó karaktert kaptam a műtőasztalon. Erőt és némi dühöt – mesélte évtizedek távlatából visszatekintve a balesetre és a rehabilitációra a L'Incompris–nak. – Sosem volt könnyű egy ilyen sebhellyel a gyerekek között. Az emberek egészen másként néztek rám, a családom pedig rengeteget szenvedett ezek miatt. Voltak, akik undorítónak találtak, mindegy volt, merre járok, rám csodálkoztak. Nem arra, kedves vagyok-e, nem is arra, hogy jé, ez a Franck milyen ügyes a labdával. Dehogy, csak a hegeket nézték!” 

Gyerekként talán az fájt a legjobban, hogy még a csapattársaim is Quasimodónak hívtak.

Elmondása szerint ezt a frusztrációt csatornázta át a játékba, ebből merített motivációt, ez vitte előre a rosszabb napjain. Nemcsak gyerekként, hanem felnőttkarrierje mélypontjainál is. 

Ribéry érzékeny karakterét jól szemlélteti Heynckes egyik sztorija, amely még a 2011-es Bundesliga-szezon derekáig nyúlik vissza. A Bayern a Bochum ellen játszott a kupában, 2–1-es győzelemre állt, így valódi tétje nem is volt a szituációnak, Ribéry pedig az utolsó pillanatokban nagyon szeretett volna elvégezni egy ígéretes szabadrúgást. Az edző azonban nem engedte neki, és inkább a fiatal Toni Kroost bízta meg a lövéssel.

A francia ezen úgy megsértődött, még az öltözőben is puffogott dolgon, a szituáció pedig addig gyűrűzött,  hogy Heynckes visszakézből kiosztotta játékosát. Végül hetekig egymáshoz sem szóltak. „A karácsonyi szünetben a legjobb barátja, Daniel van Buyten felhívott, hogy Franck ugyan szeretne bocsánatot kérni, de nem tudja, hogyan kezdje – mesélte Heynckes. – Aztán a tavaszi szezon első hazai meccse előtt Bastian Schweinsteiger jött oda hozzám, és kért, tényleg beszéljek Franckkal...” A tréner és a szélső egy nappal a meccs előtt találkozott, beszélgetésük egy nagy öleléssel végződött, másnap pedig egy 2–0-s magabiztos müncheni sikerben tetőzött: „Ribéry a legjobb emberünk volt a meccsen” – idézte fel a német szaki.

Az Aranylabda-szavazás volt az újabb pofon 

Lám, előbb a forrófejűség, majd a melegszívűség, végül a klasszis teljesítmény...

„Valahányszor azt mondtam otthon a feleségemnek, hogy nehéz Arjennel és Franckkal, ő csak annyit felelt, Josef, te sem voltál más az ő korukban. Nem volt teljesen igaza: én rosszabb voltam...” – mesélte a német.

Ribéry Heynckes kezei alatt élte a fénykorát, négy legeredményesebb müncheni idényéből három is a ma már 77 éves edző regnálása alá esett. Ezek közül is kiemelkedik kettő: a 2011–2012-es idény, amikor a francia szélső 17 góllal és 27 gólpasszal segítette a bajorokat, csapata viszont a tavasz utolsó tétmeccsén – hazai pályán – elbukta a Bajnokok Ligája döntőjét; valamint a 2012–2013-as, a Bayern történetének első tripláját hozó szezon, amely során 43 tétmeccsen 34 gólban vállalt főszerepet.

Nem véletlen, hogy az UEFA-nál megválasztották az év labdarúgójának is, miként az sem, hogy ezek után óriási törést jelentett számára, hogy az Aranylabda-szavazáson csupán harmadik lett a voksok 23,39 százalékával Cristiano Ronaldo (27,99 százalék) és Lionel Messi (24,72 százalék) mögött.

A lelkét maró frusztráció is hozzájárulhatott, hogy túl a harmincon egyre több sérülés gyötörte, a következő három idényében a tétmeccsek alig felén tudott pályára lépni. Még 2018-ban is azon kesergett, hogy lophatták el tőle az elismerést, amire gyermekkora óta vágyott, és szentül hiszi, 2013-ban megszolgált.

Olyan volt, mintha ellopták volna tőlem. Minden trófeát megnyertem, ennél többet nem tehettem, máig érthetetlen, ami történt. Igazságtalanság! Még a saját országom sem állt mögöttem. A saját fülemmel hallottam, hogy még a franciák is azt mondják, Ronaldónak kellene nyernie. A portugálok vajon szerették volna, hogy Messi vagy én nyerjek? Dehogy! Elképzelhetetlen.

Belőle sem lett próféta a saját hazájában 

Tény, ami tény, odahaza sosem tudta kivívni azt a megbecsülést, amire vágyott volna.

Bármilyen magasan is szárnyalt Münchenben, a francia válogatottal valahogy sosem jött ki neki a lépés. Ott volt a 2006-os világbajnokság, ahol óriási nemzetközi elismerésre tett szert, és Zinédine Zidane mellett egyértelműen a csapat sztárja volt, de az olaszok ellen elvesztett döntő után a közelébe se ért egy nagy trófeának a kakasos szerelésben. Ki tudja, talán a központi szerep, a Heynckes által emlegetett megbecsültség érzete hiányzott neki, talán a forrófejűsége jött ki még jobban, amikor a hazáját kellett volna képviselnie, mindenesetre botrányai is sokkal inkább a válogatottra koncentrálódtak. 

2010-ben pont a világbajnokság előtt kirobbant prostitúciós ügye – azért fogták perbe, mert egy éjszakai klubban összefeküdt az aktus idején még csak 17 éves Zahia Deharral – billogként égett nemzetközi karrierjére. Sokáig az is kérdéses volt, elviszik-e Dél-Afrikába. Végül elvitték, de ebben sem volt sok köszönet, a csapat lebőgött, a csoportkört sem élte túl. Egy évvel a „Zahia-affér” kipattanása után a VSD Magazin szavazásán konkrétan Franciaország legutáltabb spotolójának választották az olvasók. Helyzetén az sem javított sokat, amikor kiderült, a vb-n ő is a csapat lázadói közé tartozott, akik a nem megfelelőnek tartott körülmények miatt mind a szövetséggel, mind Raymond Domenech kapitánnyal szembeszálltak. 

A 2014-es világbajnokságon már ott sem volt – ezúttal a német sajtóban kritizálta Didier Deschamps orvosi stábját, mondván, a válogatottnál rendszeresen félrekezelték hátfájdalmait. Egy évvel később szintén egy német újságnak adott interjúban közölte, befejezi karrierjét a nemzeti csapatban – a döntést még csak-csak megemésztették volna önérzetes honfitársai, ám a bejelentés módját nem. Más kérdés, hogy Ribéry részéről logikus lépés volt: elvégre akkor már több mint egy éve nem volt hajlandó szóba állni francia újságírókkal, némasági fogadalmát pedig egészen 2019-ig meg is tartotta. 

Önfejűségért sosem ment a szomszédba. 

A nemzeti csapatban lejátszott 81 meccsén elért 16 gólja és 25 gólpassza számok szintjén nem fest rosszul, de ha abból indulunk ki, hogy 2006-ban mindenki Zidane utódjaként (1998 aranylabdása egyenesen a francia futball gyémántjának nevezte), a következő évtizedet meghatározó vezérként gondolt rá, bőséggel lehet neki és nekünk is hiányérzetünk válogatottbeli teljesítménye miatt. 

Nem csoda, hogy a németek – főképp a bajorok – sokkal jobban szeretik és becsülik. 

Münchenben tárt karokkal várják

Az egykori csapattárs, ma már a Bayern München vezérigazgatói székében ülő Oliver Kahn úgy búcsúzott tőle, „Münchenben mindig otthonra lel.” 

Ott valahogy mindig is elnézőbb volt a közeg Ribéry csapongásaival. Talán a klubszlogenből, a „Mia san Miából” is fakadt mindez. A bajor szöveget úgy fordíthatnánk: „Vagyunk, akik vagyunk”: nem akarunk másnak tűnni, mindig magunkat adjuk és keményen megyünk előre, még akkor is, ha az másnak nem tetszik. A szurkolókat pont nem érdekelte, Ribéry miként éli a magánéletét, amíg az a pályán nyújtott teljesítményére nem volt drasztikus hatással, és amíg nem juttatta vele rácsok mögé magát. Utóbbit pedig sikerült elkerülnie.

Nem ő a legkifinomultabb játékos és ember, de mindig hű maradt ahhoz, aki. Egy keményen dolgozó egyszerű srác, aki mindennél jobban szereti a focit és a klubját. Itt pedig csak ez számít. Ribéry örökre az első számú kedvenc marad a Bayern szurkolóinak szívében

– idézte a The Athletic a Bayern egyik ultráját.

„Münchenben elfogadtak olyannak, amilyen vagyok. Nem akartak sem többnek, sem kevesebbnek látni” – foglalta össze Ribéry, mikor 2019-es búcsújára készülve úgy döntött, kötélnek áll és interjút ad a L’Équipe-nek, kifejtve azt is, miért volt egészen más a viszonya a németekkel, mint a franciákkal hosszú-hosszú éveken át.

Egy utolsó hőstett még jutott a végére

A visszavonulás után talán hazai viszonyait is sikerül rendeznie, végül is az idén Aranylabdával díjazott Karim Benzema is képes volt kiérdemelni a franciák bocsánatát, pedig az ő számláján legalább annyi, ha nem még több is volt.

A francia futball gyémántja, a német labdarúgás ajándéka, az elmúlt 15 év egyik legnagyobb, s mégis Münchenen kívül egyik legmegosztóbb klasszisa hivatalosan is befejezte. Mikor 2019-ben elköszönt a bajoroktól, azt mondta, nem érdekli, hogy nagy pénzért elhúzzon a Közel-Keletre, inkább azt kívánja, legyen még két jó év és egy jegyzett klub a karrierjében. A kívánsága teljesült, a Fiorentinánál töltött két idénye ugyan nem volt felhőtlen, de mégis egy patinás csapat színeiben kezdhette meg a felkészülést a futball utáni életre. A Salernitánál töltött újabb idény (és még az a pici, ami a 2022–2023-as kiírásból jutott neki) már csak a jutalomjáték volt – főleg úgy, hogy összejött számukra a bennmaradás. 

Nem maradt más hátra, mint a fájó búcsú.

Ezzel pedig a futballvilágba a 2000-es évek első felében beleszerető generáció egyik utolsó hőse akasztotta szögre a stoplist. 

Öregszünk. 

(Borítókép: Franck Ribéry az Allianz Arénában 2019. május 18-án Münchenben, Németországban. Fotó: Alexander Hassenstein / Bongarts / Getty Images)