Négyéves kisfiú kezében robbant a füstbomba

További Futball cikkek

Ami vasárnap történik a Stadio Diego Armando Maradona környezetében, arra egy magyar futballon szocializálódott ember nem talál szavakat. Már délelőtt útjára indult a gyönyör, déltől pedig elszabadult a pokol, amikor pedig ezeket a sorokat pötyögöm két és fél órával a Napoli–Fiorentina olasz bajnoki labdarúgó-mérkőzés este hatos kezdése előtt a stadiontól ötven méterre lévő Pizzeria Bernadette teraszáról egy Margherita és egy Birra Peroni társaságában, minden kék füstfelhőben úszik, robbannak a görögtüzek. Nápoly harmadik bajnokcsapatát ünnepli. Helyszíni riport a pokol és a mennyország határáról.

Most, hogy megteremtettük Olaszországot, meg kell teremtenünk az olaszokat is.

Massimo D’Azeglio (1798–1866), a nagy patrióta író-politikus mondta ezt az 1960-as években („Pur troppo s'è fatta l'Italia, ma non si fanno gl'Italiani”), a Risorgimento idején, amikor létrejött az olasz egység, az egységes olasz állam, csak volt egy apró probléma: a szárdok nem értették meg a friuliakat, a lombardok a nápolyiakat. Ahány apró királyság, annyi nyelv, még akkor is, ha valamennyi az ókori latin egyenes ági leszármazottja volt.

Ahány régió, annyi Olaszország

Ez volt másfél évszázada, de olyan, hogy egységes olasz nyelv, még mindig csak a Rai híradójában létezik. Példának okáért a nápolyi még manapság is jóval több szimpla dialektusnál, az bizony egy különálló nyelv.

Ahogy különálló nyelv volt természetesen a XIV. században is, amikor Giovanni Boccaccio, a Dekameron szerzője, a toszkán Certaldo szülötte tizennégy éves korától tizenhárom éven át Nápolyban élt, és elsajátította a nápolyi nyelvet, de olyan tökéletesen, hogy nápolyiul írta ekkor a verseit.

No és hogyan kerül a csizma az asztalra, hogy kerül Boccaccio az SSC Napoli harmadik scudettóját kísérő ünnepségsorozatról szóló riportba? Csak úgy, hogy Boccaccio földije Luciano Spallettinek, a napjaink Napoliját bajnokcsapattá formáló kopasz zseninek. Aki szintén Certaldóban született, akárcsak a halhatatlan költő, csak hat és fél évszázaddal később, 1959. március 7-én.

Dél Észak ellen

És hogy jön ide az egységesnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető Olaszországról szóló eszmefuttatás? Miért idézzük Metternich elhíresült mondását („Itália csupán egy földrajzi fogalom...”)? Hát csak úgy, hogy az SSC nem csupán Nápoly csapata, hanem az egész olasz Dél, a Mezzogiorno reprezentánsa. Így a harmadik scudetto csattanós válasz az Észak nagyképűségére, kivagyiságára, azokra a gúnyos, rasszista ízű transzparensekre, amelyeket a Napoli játékosainak kellett elviselniük, amikor a San Siróban vagy a Stadio delle Alpiban léptek pályára. (Benvenuti in Italia!, vagyis Isten hozott benneteket Olaszországban!)

Ha már Spalletti, feltétlenül meg kell említenünk, hogy a mester még a csütörtöki, udinei összecsapás előtt könyörögve kérte a szurkolókat, hogy őrizzék meg nyugalmukat az ünneplés közepette, de hát ez nem teljesen sikerült, még egy haláleset is történt, igaz, azt talán a nápolyi alvilág, a camorra számlájára lehet írni.

Ha csütörtökön féktelen ünneplés volt, megjósolhatatlan, vajon mi lesz vasárnap este, amikor 18.00 órakor a Napoli a Fiorentinát fogadja az első olyan hazai mérkőzésen, amelyen már bajnokként léphet pályára a két éve érkezett Spalletti által összerakott gárda.

Csak két olasz a kezdőben, na és?!

Az a gárda, amelynek az Udinében szerepelt kezdő tizenegyében csupán két olasz található, a kapus Alex Meret és a jobbhátvéd Giovanni Di Lorenzo. A többiek? Rrahmani koszovói albán, Kim Mindzse dél-koreai, Mathías Olivera uruguayi, Zambo Anguissa kameruni, Lobotka szlovák, Ndombélé kongói, Elmasz török, a százmillió eurós Osimhen nigériai, és a csak fillérekkel olcsóbb Kvarachelia grúz, vagy ahogy manapság mondják, georgiai. De a cserék között is sok a légiós, például a brazil Juan Jesús, a lengyel Zielinski vagy a mexikói Hirving Lozano.

Mindezt csak azért említem, mert szombat este, amikor egy zavarba ejtően készséges és szívélyes nápolyi család kíséretében a szállodám, a Hotel San Paolo felé bandukoltam a Stadio Diego Armando Maradona mellett, a Fuorigrotta-negyedben, az engem kalauzoló családfő, Saverio megemlítette, hogy a mai Napoliban csak két olasz van. Mindezt nem rosszallóan mondta, csak tényszerűen, összevetve a mostani bajnokgárdát az 1987-es, Ottavio Bianchi által vezetettel, amelyben Maradona volt az egyetlen légiós, de még három évvel később is csak a Maradona, Alemao, Careca argentin–brazil trió erősítette Alberto Bigon edző olasz armadáját.

Érdekes, Saverio a mai soknemzetiségű Napolit nem rosszallóan említi, szemben a mifelénk elharapózott szemlélettel, amely értékként emeli ki, ha kizárólag magyarok alkotják az együttest, míg a Ferencváros vezérkarának rendre a szemére vetik, hogy sok a légiós a Groupama Arénában. Mármint annak gyepén...

Saverio egyszerűen tudomásul veszi a futballglobalizmus létét mint olyan tényezőt, amely ellen nincs mit tenni, és talán nem is kellene...

A fiatal asszonyka, Antonella is otthon van a futball rejtelmeiben, ahogy a hatévesforma fiúcska, Vincenzo is. A babakocsiban szundikáló kislányt, Alicét nem kérdeztük, vajon Osimhen vagy Kvarachelia a kedvence, de le merném fogadni, hogy van már választottja!

Az olasz lapok pénteken kiemelt helyen foglalkoztak a Napoli bajnoki aranyérmével, és az Indexen is megadtuk a módját, amikor párhuzamot vontuk az argentin válogatott ugyancsak régóta, 1986 óta áhított újabb világbajnoki győzelmével, amely végül tavaly decemberben Katarban jött össze.

Már délelőtt elszabadult a pokol

Ez volt szombat este, vasárnap délben pedig már tombolt az őrület a stadion környékén. Apropó, stadion. A Napoli otthona, amelynek egyébként nem a klub, hanem a város a tulajdonosa, pocsék állapotban van. 1959-ben épült fel, az 1990-es világbajnokságra úgy-ahogy kipofozták, de 33 éve nem nyúltak hozzá. A falai olyan állapotban vannak, mint az Üllői úti felüljáróé: hullik róla a vakolat bőven. De egy stadion légkörét, atmoszféráját nem a falak állapota adja meg. Hogy is mondta Michael Jordan édesanyja a remek Air című filmben, amikor a Nike marketingesei bemutatták neki a fia nevét viselő Air Jordan cipő prototípusát?

A CIPŐ CSAK EGY CIPŐ. EGÉSZEN ADDIG, AMÍG AZT A FIAM A LÁBÁRA NEM HÚZZA.

Valahogy így lehet ez a stadionokkal. A lényeg a csapat, a játék, amely megtölti a létesítmény falait érzelemmel és tartalommal.

Vasárnapra rendkívüli állapotot vezettek be a hatóságok a Stadio Diego Armando Maradona környékére. Parkolni nem szabad a tiltott területen, a rossz helyen álló autókat húsz darus kocsi szállítja el. Le a kalappal az olasz hatóságok előtt, kihirdették, hogy a károsultak hol vehetik át a járműveiket, ez mifelénk nem szokás, hadd higgye azt az egyszeri pórul járt autós, hogy ellopták a járgányát.

Amúgy Nápoly kétségkívül koszos város, de valahogy nem áll neki rosszul a sok szemét. Tényleg. Ez mintha szervesen illeszkedne a város miliőjébe.

További bizarr adalék: a temetkezési vállalkozó irodája (SALEMME Funeraria) a stadiontól egysaroknyira van. Mintha csak arra készülnének, hogy a meccset övező felfordulásban lesz halálos áldozat, ahogy csütörtökön is volt...

Ornella, Alessia és Luisa

Fél ötkor gyakorlatilag atomvillanás éri Fuorigrottát, megérkezik a Napoli csapatát szállító autóbusz! Durrannak a petárdák, kigyulladnak a görögtüzek, a füstbombák szinte mindenki számára kötelező kiegészítő, még négyéves forma kisfiú kezében is látható volt a hangulatfokozás eme formája. A szomszédos asztalnál ülő három grácia, Ornella, Alessia és Luisa (hosszasan beszélgettünk, elárulták a keresztnevüket) is felpattan a pizzája mellől, kattognak a mobiltelefonok, majd a lányok kirohannak a teraszról, és többé már nem is látom őket.

Mondjuk, logikus, lassan kezdődik a meccs...

A klub felhívta a szurkolók figyelmét, hogy már 15.00 órától kezdjék meg a helyük elfoglalását a stadionban a tumultus elkerülése végett. Merthogy az 54 ezer jegy elővételben elkelt.

(Borítókép: Gáll András / Index)