Miért érhet Szoboszlai 70 millió eurót a világ egyik legjobb klubjának?

Az alábbi sorok születésekor még nem hivatalos, ám csaknem biztosra vehető, hogy Szoboszlai Dominik a Liverpool FC játékosa lesz. Azt is tudni véljük, hogy az angol klubóriás a szerződésében szereplő 70 millió eurós kivásárlási záradékot aktiválva szerzi meg a lipcsei középpályás játékjogát. Szoboszlai ezzel messze a legdrágábban értékesített labdarúgó lesz a magyar futball történetében, de az RB Leipzig 2009 óta íródó klubtörténelmében is átveszi a vezetést a Chelsea-nek cirka 60 millióba került Christopher Nkunkutól. Adja magát a kérdés, mégis miért érhet meg ennyi pénzt a Leipzig és a magyar válogatott középpályása a világ egyik legjobb klubjának? Ezt próbáljuk megválaszolni.

A Jürgen Klopp vezette csapat a 2022–2023-as Premier League-szezonban sokat botladozva az ötödik helyen zárt, azaz lecsúszott a Bajnokok Ligája-indulásról. Mindezt a szezon közepén, az angol bajnokságban mindig is kulcsfontosságúnak tartott december–januári időszakban nyújtott különösen gyenge teljesítményének „köszönhette” a Pool. Csakhogy az együttes az évad végére olyan hajrát nyitott, még arra is reálisnak tűnő esélye nyílt, hogy az utolsó fordulókban a Manchester United–Newcastle United páros valamelyikét esetleg elcsípje a BL-csatában. A riválisok végül nem buktak ehhez elég pontot, de a „vörösök” így is jelentősen csökkentették a hátrányukat, és tényleges nyomást jelentettek Eddie Howe és Erik ten Hag együttesére is azzal, hogy az utolsó tizenegy bajnokijukat veretlenül vívták meg.  

Tény, erre az etapra csak két igazán komoly rangadójuk, a jó sorozat nyitódarabjai, a Chelsea elleni 0–0 és az Arsenal elleni 2–2 jutott. Keményebb meccsként pedig a Tottenham, a Brentford és az Aston Villa elleni találkozókat említhetjük. Ezzel együtt is szembeötlő az együttes várható gólok számával leírt formajavulása – ráadásul itt nem is tizenegy, inkább csak tíz mérkőzést érdemes tekintenünk...

Az első 28 fordulóban 1,92-es xG-t hoztak Klopp tanítványai, az utolsó tíz játéknapjuk átlaga 2,23 volt. De a csapat nemcsak a várható góljai számában, hanem, ami ennél is fontosabb lehet, védekezésben is nagyot javult: az ellenfelek xG-je (avagy a Liverpool szempontjából xGa) ugyanis csaknem beszakadt, 1,35-ös értékről 1,03-ra esett vissza a szezonhajrában. A várható gólok különbsége, ami igazán jelentős, hiszen több mint 6 tizedet javult a mutatóban a Liverpool, meccsenként egygólos átlag fölé növekedett. Hasonló számokat teljes szezonra vetítve egyedül a Manchester City tudott produkálni, míg az idény bizonyos etapjaiban az Arsenal és a Brighton volt képes hasonló dominanciára.

Amiért az Arsenal, és nem a Chelsea elleni döntetlent érdemes a formajavulás kulcspontjaként említeni, az Klopp egyik, de talán a legfontosabb taktikai húzása az idényből. Ez pedig a 3–2–2–3-as felállás, vagy ahogyan sporttörténeti könyvekben emlegetni szokás, a WM-rendszer használata (az angol zsargonban és elemzésekben 3–box–3-ként találkozunk vele).

A felállás a két világháború között élte a fénykorát az európai labdarúgásban. A WM-rendszer evolúcióját a kombinációs játék térhódításától kezdve az úgynevezett piramisrendszer átalakulásából szokás levezetni. Mivel a ’20-as években megváltozott a lesszabály, és a korábbi háromról a ma is használatos kettőre csökkent azon játékosok száma, akiknek a kapujuk és az azt támadó csatár között kell lenniük, muszáj volt, hogy a csapatok is alkalmazkodjanak a rizikót csökkentendő.

A The Guardian 2011-es cikke az Arsenal korszakalkotó menedzseréhez, a londoniak történetének első két bajnoki címét nyerő Herbert Chapmanhez köti a megalkotását. Chapman a területek jobb elosztása és a gyors passzjáték akadályozása érdekében a középfedezetet visszahúzta a védelmi vonalba, így a korábbi kettő helyett három hátvéd kapott szerepet a csapatában. A középpályán keletkezett űrt pedig úgy pótolta, hogy a balösszekötőt és a jobbösszekötőt visszább vonta, így a támadósorban lényegében a balszélső, a jobbszélső és a középcsatár maradt. A két összekötő ugyan visszább lépett, de nem annyira, hogy vonalba került volna a két fedezettel, így született meg a számokkal leginkább 3–2–2–3-mal leírható, de a pályán a játékosok helyezkedése által a „védekező ötösnél” egy M, a támadóknál egy W betűt formáló alakzat.

Mit ad isten, a formáció tündöklését a magyar válogatotthoz, egész pontosan a Sebes Gusztáv által az évszázad mérkőzésén a Wembley-ben előhúzott taktikai lépéshez szokás kötni. Az 1953-ban 6:3-ra megnyert találkozó után Hidegkuti Nándor, az Aranycsapat csatára arról beszélt, a mieink állandó pozícióváltása zavarta össze teljesen az ellenfelet. Sebes a többi között arra kérte a játékosokat, Hidegkuti lépjen visszább, és ahelyett, hogy legelöl a testes angol védőkkel csatázna, valamivel mélyebben kérje a labdát – mai értelemben véve játsszon hamis kilencest. A másik, az európai közvéleményt akkor igencsak meglepő húzással Zakariás József fedezet helyett lényegében negyedik védőt játszott. Az így kialakult területeket a mieink remekül tudták kihasználni, míg az angolok sokszor nem tudták, mit is kezdjenek ezekkel a résekkel és a korszellemhez képest labda nélkül is szokatlanul sokat mozgó magyarokkal.

Persze túlzás lenne azt állítani, hogy ez az egy meccs írta volna át a következő évtizedek taktikai elképzeléseit, ám tény, Puskás Ferencék diadala, a 6:3-as végeredmény és az azt övező nemzetközi döbbenet rámutatott a WM-rendszer esetleges hiányosságaira. Egyre több edző vetett be négy védőt. Ez azonban egy másik történet.

A WM-rendszer mint alapfelállás fokozatosan kikopott a labdarúgásból, ám a 2000-es évek végétől egyre több csapatnál bukkant fel újra mint pillanatnyi megoldás azokra a játékszituációkra, amelyeknél kevés idő alatt gyorsan kellett volna gólt vagy gólokat szerezni.

Pep Guardiola például már a Barcelonánál is bevetette legendás tiki-takája szerkezeti alapjaként, aztán a Bayern Münchennél még többször alkalmazta. Ugyanez igaz Thomas Tuchelre, aki például a Dortmundnál, majd a Chelsea-nél használta gyakorta visszatámadáskor, illetve labdás játéknál a rendszert. De az elmúlt évekből említhetnénk még Julian Nagelsmann RB Leipzigjét és Bayernjét is. Aztán láttuk a most véget ért idényben az Arsenalt is ezt a hadrendet alkalmazni Olekszandr Zincsenko főszereplésével. Tény, a példaként felhozott csapatok váltakozó hatékonysággal alkalmazták ezt, és nem is pont ugyanúgy. A Barcelonánál és a Bayernnél egy 4–3–3-as alaptaktika hibrid megoldása volt támadásban a 3–2–2–3, a Tuchel-féle Chelsea-nél egy 3–4–3-é.

Guardiola a 2022–2023-as évad második felében nyúlt rendszeresen ennek a formációnak egy nagyon közeli verziójához, amikor Erling Haaland mögött négyes vonalban felsorakoztatta támadószellemű játékosait, miközben hátul az M talppontjaként három középhátvédet, csúcspontjaként pedig többnyire Rodrit és még egy szűrőt, sokszor az eredeti posztját tekintve szintén hátvéd John Stonest szerepeltette.

Részben talán innen is jött az ihlet Klopp számára, hogy megpróbálja a Liverpoolnál is a WM-rendszer modern változatát. Április végén a This is Anfield nevű brit szurkolói portál egyik elemzője, Harry McMullen vette végig, hogy a német menedzser hányféle stratégiát próbált ki az idény közben, hogy valahogy felszállóágba hozza a csapatát. Az viszonylag hamar kiderült, hogy a korábbi években játszott rendkívül intenzív le- és visszatámadás a Bayernhez távozott Sadio Mané és a sokszor sérült Roberto Firmino hiányában, Mohamed Szalah mellett többnyire Darwin Núnezt és Luis Díazt bevetve nem tud olyan hatékony lenni. Ezt a problémakört fejelte meg Núnez gyenge helyzetkihasználása és ingadozó formája, Díaz, valamint az elöl dzsókerként bevethető Diogo Jota sérülései. A télen jött Cody Gakpo megszerzése ugyan valamelyest enyhítette Klopp problémáit a támadószekcióban, de a holland beilleszkedése is a vártnál több időt vett igénybe.

Az elemzés szerint hat jól elkülöníthető próbálkozása volt Kloppnak, mielőtt az idény végére megtalálta a WM-rendszert. Ami összekötötte a taktikai kísérleteket, az az, hogy a Liverpool minden esetben 4–3–3-ból indul, az azonban merőben más, hogy például a szélső védők miként lépnek be a támadásba. Az idény elején alapesetnek tekinthettük, hogy az egyik középső középpályás, Jordan Henderson, Fabinho, Thiago – vagy az, aki épp egészséges maradt – támadásépítés közben kissé visszább a két középhátvéddel együtt, míg a két szélső, az esetek többségében Trent Alexander-Arnold és Andrew Robertson sokszor a labda előtt helyezkedve szélső támadókat meghazudtoló magasságban helyezkedett. Eközben az eredeti jobb- és balszélső befelé húzódva támadhatta a tizenhatost, míg a két támadószellemű középpályás a félterületekbe mozogva telítette az ellenfelek kapuja előtti 20-22 méteres sávot.

Csakhogy a Liverpoolnak rengeteg problémája adódott abból, hogy nem tudta megfelelő hatékonysággal befejezni a támadásépítéseit, ebből pedig az ellenfelek sorra kontrázhattak. Amikor a lescsapda nem működött, sokszor az ellentámadásokat három olyan futballistának kellett volna megakadályozni (Virgil van Dijk, Joel Matip és Thiago/Fabinho/Henderson), akik ma már messze nem a leggyorsabb Premier League-játékosok közé tartoznak. A Pool védekezése mögött található óriási területek, az oda belőtt labdákból kapott gólok rengeteg pontba kerültek.

Klopp az idény végén úgy alkalmazta a WM-rendszert, hogy Robertsontól és váltótársától, Konsztandínosz Cimíkasztól sokkal nagyobb taktikai fegyelmet követelt meg, ők maradtak hátul Van Dijkkel, valamint a védelem jobb oldalán játszó másik középhátvéddel, a szezonhajrában legtöbbször Ibrahima Konatéval (aki nemcsak gyorsabb Matipnál, hanem a szakértők többsége szerint kifejezetten jól is mutatott a szerepkörben).

Az igazán nagy húzás Alexander-Arnold szerepkörének megváltoztatása volt, aki jobb oldali védőből nemhogy az egykori jobb fedezet (ma szűrőként emlegetnénk) helyére lépett fel, hanem akár a jobb oldali támadó középpályással is helyet cserélve (Henderson/Harvey Elliott) már-már irányítóként kapott szerepet. Az angol válogatott játékos (aki nyárra abszolút nem véletlenül a tízes mezt is megkapta a nemzeti csapatban) mutatói ugrásszerűen javultak. Nemcsak több párharca lett, de nagyobb arányban is nyerte meg azokat. A visszaszerzett labdáknak is köszönhetően sokkal több érintése és passza lett, jobb passzpontossággal. A Szalah-val és Hendersonnal kialakított háromszögből ráadásul rengetegszer sikerült megbontaniuk az ellenfelet.

Ahogyan Alexander-Arnold mutatóinál, úgy az egész Liverpool csapatszintű működésében is úgy foglalhatnánk össze, a taktikai átállást követően javult a támadójáték, és stabilabb lett a védekezés. Utóbbi nagyrészt annak is köszönhető, hogy a korábbi három, legfeljebb négy futballista helyett immár legalább öten helyezkedtek a labda mögött támadásépítés közben is, így labdavesztések után sokkal nehezebb volt a kontrázni próbáló riválisok dolga.

Nem csoda, hogy a szakértők többsége azon a véleményen van, Klopp a 2023–2024-es idényben továbbmegy ezen az úton – és immár ehhez a taktikához igazodva próbálja megerősíteni a Liverpool keretét is.

Ehhez a „vörösöknek” és a Klopp-pal közösen az átigazolásokért ezen a nyáron felelő új sportigazgatónak, az Anfielden épp próbaidejét töltő Jörg Schmadtkének sem kellett feltalálni a spanyol viaszt. Az igazat megvallva Guardiola és a Manchester City idei sikerei jól kijelölték azt az irányvonalat, amiben a Poolnak erősödnie kell, ha egy a meccsek közben a WM-rendszerrel operáló hibrid felállásban akarnak eredményesek lenni. A középpályát labdaügyes, kiemelkedő passzhatékonyságú, a félterületekbe való bemozgást és az ütempasszokat egyaránt jól érző játékosokkal érdemes feltölteni, ahogyan azt a manchesteriek is tették Rodrival, Stonesszal, Kevin De Bruynével, Bernardo Silvával vagy épp Phil Fodennel. A profilt még érdemes kiegészíteni azzal – ám ez ma már inkább alapvetés, mint extra a labdarúgás ezen szintjén –, hogy a játékos legyen minél univerzálisabb, szükség esetén a védelem és a középpálya vagy a középpálya és a támadósor csaknem bármely pontján bevethető. 

Ez a profil jellemzi a nyár első liverpooli igazolását, Alexis Mac Allistert, aki az egész Premier League-szezon (legalább kétezer labdaérintésig jutó játékosai közt) a hetedik legkevesebb labdát eladó futballistája volt, ráadásul Declan Rice kivételével csupa olyan labdarúgó előzte meg, akinek elsődleges pozíciója a pálya védekezőharmadában van. Az argentin középpályás a Brightonban az átmeneteknél és az úgynevezett építkezési fázisban (build-up-play) volt kulcsfigura, sokszor akár a saját térfelére is visszalépve hatos pozícióban, majd onnan a bal oldali félterületet támadva, 4–2–4-ben már-már a csatár mellé megérkezve.

Ugyan csak két gólpasszt adott az előző évadban, ám tíz gólt is szerzett, ami 86 százalékos passzpontossága, valamint a 30 méternél hosszabb indítások esetében kiemelkedőnek számító 68 százalékos precizitása és 58 százalékos párharcnyerési mutatója mellett önmagáért beszél. A The Athletic néhány héttel ezelőtt megjelent elemzése szerint Mac Allister tökéletes lehet arra, hogy a pálya tengelyétől balra, hatosként Thiagót vagy Fabinhót, kissé előrébb, az előző idényben igencsak lyukas nyolcas pozícióban Curtis Jonest (a 22 éves angol kezdő volt az idény végi 11 meccses menetelés mindegyikén, miközben előtte 27-ből csak hét bajnokin vetette be Klopp) vagy a sokszor kényszerből ide átforgatott Hendersont mentesítse. 

És itt érkezünk meg Szoboszlai Dominikhoz. Aki a Leipzigben betöltött szerepe – amit a szombat reggelre a The Athleticen megjelent, Mac Allisteréhez hasonlatos elemzés következtetései is megerősítenek – alapján az argentinhoz hasonló kulcsfigura lehet Liverpoolban, csak épp a tengelytől jobbra.

Megannyi pozícióban képes játszani a középpályán – erősíti meg a fent leírtakat Nagelsmann, akit a Liverpool Echo munkatársai kérdeztek Szoboszlairól. – Jó támadó középpályásként, de a középpálya bal oldalán, sőt akár még balszélsőként is bevethető. Ugyanerre képes a jobb szélen is, miközben még Salzburgban tízesként is sokat játszatták, és a bal oldali félterületbe mozgó nyolcasként. Remek srác, aki jó benyomást tett rám

 – méltatta a magyar válogatott csapatkapitányát a német szakember, aki Lipcsében 2021 tavaszán volt Szoboszlai edzője, igaz, épp abban a fél évben, amikor makacs sérülése miatt egyetlen bajnokin sem léphetett pályára a játékos.

Nagelsmann után három edző, Jesse Marsch, Domenico Tedesco és Marco Rose irányítása alatt aztán Szoboszlai apránként átkeveredett a lipcsei csapat jobb oldalára. A The Athletic számára a SmarterScout által készített grafikákból egyértelműen kiderül, mostanra a legtöbb időt a pálya tengelyében vagy az attól jobbra eső területeken tölti játék közben. Ott, ahonnan a Liverpoolból Henderson öregedésével szintén egyre látványosabban hiányzott egy ember Alexander-Arnold és Szalah mellé...

Mark Carey szerint Szoboszlai tökéletes lenne arra, hogy alapvetően középen mozogva támadásépítésben hol fellépjen a csatárok mellé, és így Díazzal, Mac Allisterrel, Núnezzel és Szalah-val együtt félelmetes ötös láncolatot alkosson, vagy arra, hogy kihúzódjon a jobb szélre – ezzel a Liverpool számára kellő szélességet biztosítva –, miközben az előretörő Alexander-Arnold a félterületbe lép labdával, Szalah pedig elindul a jobb szélről a tizenhatoson belülre, várva az indítást/beadást.

A szerzőnek pedig arra is volt egy jó észrevétele, mi történhet azokkal az ellenfelekkel, akik középen túl sok teret hagynak Szoboszlainak...

Straight out of the Dominik Szoboszlai textbook *

** #WeAreLeipzig pic.twitter.com/Cw6GynVdzf

— RB Leipzig English (@RBLeipzig_EN) September 13, 2022

A Transfermarkt tömören csak úgy jellemzi Szoboszlait, mint a játékost, akinek minden technikai adottsága megvan ahhoz, hogy passzaival szétziláljon bármilyen védelmi vonalat, miközben rendelkezik azzal a rúgótechnikával is, hogy a támadóharmad bármely pontjáról közvetlen veszélyt is jelentsen az ellenfelek kapujára. Az állításhoz mellékelve csatolták a 22 éves magyar játékos támadóstatisztikáit: a Bundesliga középpályásai közül övé volt a legtöbb, kaput eltaláló gólszerzési kísérlet, a második legtöbb próbálkozás rögzített játékhelyzetből (többnyire szabadrúgásokból, noha volt közvetlenül szögletből elért kapufája is!), a negyedik legtöbb kulcspassz és az ötödik legtöbb sikeres csel az Opta adatbázisa szerint. 

Tény, Klopp WM-rendszerében ennyi még kevés egy középpályástól, ahogyan a bal oldalon Mac Allisterrel szemben, úgy – amennyiben összejön az üzlet – Szoboszlaival szemben a jobbon is elvárás lesz, hogy időről időre hatosként bizonyítson, zárja a területeket, ütközzön, és labdákat szerezzen. 

Ilyen szempontból intő jel lehet a Kicker egy héttel korábbi megállapítása, a német sportlap szerzői ugyanis azzal az indokkal sorolták az idényrangsorban  „mindössze” hatodik helyre a támadó középpályások között, hogy a párharcoknál „egy ideje azzal is vádolják, hiányzik belőle a kellő robusztusság, ha kemény ellenféllel találkozik, hamar megadja magát”.

Szoboszlai védekező feladatokhoz való hozzáállását május végi exkluzív interjúnkban is érintettük, amikor szóba került, a korábban általa emlegetett Jürgen Klopp mellett megannyi klasszis edző akad még, akinek kezei alatt szívesen kipróbálná magát. Például a defenzív stratégiáiról ismert José Mourinhót is idesorolva. 

Pedig tudok védekezni, ha kell! Azt hiszem, ez az utóbbi időben látványos is volt. Azt pedig nem kell megmagyarázni, micsoda sikereket ért el Mourinho az elmúlt húsz évben. Nem véletlenül ő a »Special One«. Izgalmas lenne, noha meglehet, csak elméleti kérdés, mit hozna ki belőlem.

Ez a kérdés egyelőre nyitott marad, az viszont hamarosan kiderülhet, Klopp kezei alatt mire megy majd 32-szeres válogatottunk. S bár az elvárások óriásiak, a fent ecsetelt taktikai részletek és statisztikai mutatók mellett lipcsei beszélgetésünk tapasztalatai is azt mutatják: a kellő képzettség és önbizalom is adott Szoboszlai Dominiknál ahhoz, hogy megállja a helyét a világ egyik legjobb és legnagyobb klubjánál.

(Borítókép: Szoboszlai Dominik. Fotó: Alex Grimm / Getty Images Hungary)