Szoboszlai hatméteres arcmása kerülhet az „áruló” liverpoolié helyére

Telt házzal repült a csütörtök esti Budapest–Liverpool-járat a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérről, ebben pedig a futball főszerepet játszott. Az ember érzése az volt a háromórás út alatt, nem akadt olyan magyarul beszélő útitárs a gépen, akinek a száját legalább egyszer ne hagyta volna el a Premier League vagy a Szoboszlai szó. (Az sz hang varázsa, hogy a leghalkabbnak szánt mondatok és szavak közül is kiszűrődik jó messzire.) A főleg az utastér első harmadában erős jelenséghez az is hozzájárult, hogy ugyanezen a gépen utazott a nyáron Liverpoolba igazolt magyar középpályás, Szoboszlai Dominik édesapja, Szoboszlai Zsolt is, akit a mellékelt ábra alapján úgy is jó néhányan felismertek, hogy érezhetően nem szeretett volna a középpontba kerülni.

Persze volt a mondatoknak eleje és vége is, nem csak tárgya vagy alanya, de azt már jóval nehezebb volt kihallani a széksorok közül. Nem úgy a földet érés után! Akadt – rögvest nem is egy, hanem két – olyan, hat-nyolc fős társaság, melyek tagjairól a liverpooli John Lennon reptéren derült ki, bizony évek óta rutinos Liverpool-meccsjárók. Mint mesélték, a szombati Bournemouth elleni meccstől – amelyen, ha minden jól megy, nemcsak Szoboszlai, hanem válogatottbeli csapattársa, a vendégegyüttesben szereplő Kerkez Milos is kezdő lehet majd – szórakoztató, gólgazdag hazai győzelmet várnak (még ha nem is olyat, mint az előző idényben a két csapat által játszott 9–0). Az idénytől pedig határozott előrelépést az előző évad szenvedős ötödik helyéhez képest. S hogy ebben a 22 éves magyar középpályásnak is főszerepe lesz-e?

Az igazság az, hogy tőle függetlenül is jöttünk volna, de bízunk abban, hogy ő is mutat majd valami emlékezeteset 

– jött a felelet, mielőtt a taxipontnál elváltak volna útjaink. 

Péntekre aztán még több lett a magyar a városban: mint kiderült, sokan a délelőtti manchesteri járattal, majd vonattal vették célba Szoboszlai Dominik új otthonát. Az érkezők között néhányan ráadásul a szenvedély és a kalandvágy édes keverékéből, a szombati meccsre szóló belépőjegy nélkül. Tény és való, az új idény első hazai bajnokijára kisebb csodával ért fel, ha valaki önerőből képes volt belépőhöz jutni Magyarországról. Hiába a – csomagtól függő – 35-50 fontos klubtagság megváltása, a hírek szerint 4-5-szörös volt a túljelentkezés a Bournemouth elleni meccsre ahhoz képest, mint ahányan beférnek a csapat otthonául szolgáló, nyáron épp az állandó túljelentkezés miatt jelentősebb bővítésen átesett Anfield Roadra.

Liverpool rövid idő alatt is képes volt meghökkentően kétarcúnak bizonyulni. S itt nem elsősorban a futballra, a Liverpool FC és az Everton évszázados rivalizálására gondolok. Hanem alsó hangon is három, egészen eltérő dologra...

Időjárása egyik pillanatban hamisítatlanul angol, az eget szürke felhők borítják, a szitáló, apró szemű eső pedig észrevétlenül is átáztatja az ember ruháját, mindegy hány réteg van rajta – és mindegy az is, hogy augusztus közepén járunk épp. Aztán feltámad a tenger felől szél, és pillanatok alatt eltűnik minden esőfelhő, a felszakadozó szürkeség nyomában pedig kisüt a nap, úgy, ahogy augusztus közepén odahaza várnánk...

Építészete hasonlóan szélsőséges. Az egykoron Európa és az Egyesült Államok tengeri kereskedelmében egyik fő kapocsnak számító város épületei is néha sokkoló ellentétet árasztanak. A kikötőktől és dokkoktól néhány percnyire lévő belvárosi részen utcánként váltják egymást a vörös téglából épült sorházak, és a modern toronyházak. A régi alapokon nyugvó – de új élettel megtöltött – dokképületek mögül földön kívüli űrhajót idéz a kikandikáló, 2008-ban átadott, 2017-ben több mint tízezer fősre bővített M&S Bank Arena. De nem ez az egyetlen ilyen építészeti vakrandevú: az egyik fő csomópontnak számító Lime Streetnél a vasúti pályaudvarról kilépve balra óriási színes ledfalsor, végtelenül modern látvány fogadja a látogatókat, jobbra pedig az egy ógörög-római pantheont idéző zenemúzeum főbejárata kelt kisebb kultúrsokkot.

Ami pedig a kultúrát illeti... Nehéz lenne megmondani, hogy a város miről is híresebb: egykor virágzó dokkjairól, a Liverpool FC-ről, vagy esetleg a The Beatlesről. Istenigazából a helyiek sem tudják megválaszolni a kérdést, de az egyértelmű, büszkék mindháromra (kivétel, ha egy Everton-szurkoló jön szembe, ő a Liverpool FC sikereinek annyira azért nem örül). Az azonban aligha lehet véletlen, hogy igyekeznek a zene fővárosaként aposztrofálni önmagukat. John Lennonék világhírnév felé vezető útja például egy akkora múzeumot kapott, amit másfél óra is kevés bejárni. A kiállítás a Royal Albert Dockban található, amely lepukkadófélben lévő óriási dokképületekből lett mára a helyi művészeti élet egyik központja.

Kávézók, könyvesboltok, tematikus múzeumok sora váltja egymást a yachtok szegélyezte parton. A téglafalak között járva pedig egyszerre nehéz, és mégis könnyű elképzelni, hogy 50-100 éve micsoda rakodómunka zajlott errefelé, mikor egy-egy óriási gőzös kikötött, árut hozott, esetleg karbantartásra jelentkezett. (Itt érdemes megjegyezni, néhány sarokra innen a Titanicnak is van múzeuma, más kérdés, hogy a balsorsú luxushajó sosem járt Liverpool kikötőjében, ám az azt és testvérhajóit építtető és üzemeltető White Star Line központja ugyancsak erre volt).

Liverpoolban mintegy 600 ezren élnek, Manchesterrel részben közös agglomerációjával együtt pedig alighanem egymillió ember is megfordul napi szinten az útjain. Az útikönyvek azt javasolják, turistaként nyugodtan lehet, sőt érdemes is a helyi buszjáratokat használni. Első Liverpoolban töltött napom abszolúte igazolja a tanács jogosságát. Míg az elővárosi vonatoknál nemritkán előfordul járatkimaradás, addig a buszok kifejezetten pontosan, és ami ennél is fontosabb, sűrűn járnak. Ráadásul többnyire itt is double-deckerekről van szó, ám londoni „testvéreikkel” ellentétben ezek nem piros, hanem kék alapszínt kaptak.

A 26-os járat indul a belvárosból az Anfield Road felé. S ha azt mondjuk, a Beatlesnek már-már szentélye van itt, akkor ugyanezt elmondhatjuk a futballról is. Ráadásul rögvest kettő is kijutott a városnak. Az Anfield főlelátójának tetőszerkezete már jó másfél kilométerről felfedezhető. Sportszerető emberként egészen különleges élmény figyelni egy double-decker emeleti első sorában, ahogyan a házak közül apránként kibontakozik az aréna.

Korábban úgy járta, hogy az Anfieldet övező utcák számítanak a város legrosszabb részének, régebben kivétel nélkül a legszegényebb réteg lakott erre. Ebből ma már – legalábbis nappal – keveset tapasztalni. A környező utcákban parkoló autók állapota és kategóriája alapján gyaníthatóan elindult valamiféle városi rehabilitáció ezen a környéken is. A kocsik nagyobb része nem a mélyszegénységről árulkodott, ahogyan a majd' minden utcára jutó felújításokhoz társuló állványok látványa sem. A kerület szinte együtt lélegzik a 19-szeres bajnokcsapattal: érezhetően több a sportpub, csaknem minden második tömb szélén van egy, miként a tűzfalakon is egy-egy óriási, a „vörösökhöz” köthető festmény. A női csapat ikonjának számító Missy Bo Kearnstől kezdve Steven Gerrardon és Trent Alexander-Arnoldon át az épp ezen a nyáron eligazolt Jordan Hendersonig megannyi korszakos liverpooli játékos teljesítménye előtt tisztelegnek így (is) a helyi drukkerek.

Áruló!

– szinte köpi a szót egy szőke hajú nő, amint meglátja, hogy utóbbiról képet készítek. No nem nekem, hanem a ma már Szaúd-Arábiában futballozó Hendersonnak szól a megjegyzés. A helybéli szavai alapján pedig az sem lenne meglepő, ha rövidesen átfestenék a falszakaszt. Mint mondja, nem is annyira a távozással van gond, mint azzal, ahová igazolt. A szaúdi olajmilliárdok elfogadásával ugyanis – érzése szerint – Henderson megcsúfolta mindazt az értéket, amit a Liverpoolban képviselt. A felvetésre, hogy egy másik játékosuk, Fabinho is a közel-keleti országba igazolt a nyáron, hasonlóan busás fizetés mellett, annyit mond, a brazilnak legalább van mentsége és célja, ugyanis a csillagászati bevételeiből odahaza, Brazíliában fontos ügyeket finanszírozhat... De Hendersonnak ilyesmivel nem kell törődnie.

Ha Henderson arcképe megy, úgy jöhetne oda esetleg Szoboszlaié – vetjük fel a gondolatot, mely láthatóan nyitott kapukra talál. Idővel ez sem kizárt – feleli a hölgy, mielőtt az ellenkező irányba tovább indulunk mind a tűzfaltól, széles mosollyal az arcán megjegyezve, már látott is egy olyan, zsánerből készült fotót a magyar középpályásról, ami a helyi „falművészek” számára ideális minta lehet...

Persze ahhoz, hogy festmény elkészülhessen, még sok víznek kell lefolynia a Mersey-n. No meg az sem árt, ha Szoboszlai jó teljesítménnyel rukkol elő már az első idényében is Liverpool-játékosként. Az arcképéből pedig addig sem lesz hiány az Anfielden. A stadion mind a négy oldalánál akad egy óriási molinó a YNWA rövidítéssel. A Liverpool FC klubhimnuszára, a You'll Never Walk Alone-ra utaló betűsor mindegyikén a csapat játékosai szerepelnek, a hazaiak kapu mögötti szektoránál, a legendás Kopnál pedig Alisson kapus törzsszomszédságában épp Szoboszlai arca díszíti az „N” betűt.

A magyar válogatott csapatkapitánya a szombati bajnokin első ízben futhat majd ki a liverpooli szurkolók elé a csapat játékosaként. Alighanem számára is érzelmes pillanat lesz, mikor felcsendül a klubinduló, elvégre saját, korábbi elmondása szerint egyetlen meccs volt, amelyik előtt eddigi pályafutása alatt igazán izgult előző este, az pedig a három és fél évvel ezelőtt Liverpool–Salzburg összecsapás volt a Bajnokok Ligájában. S hogy mi tette számára azt a találkozót minden másnál rendkívülibbé: hát a Kopp által teremtett hangulat.

A 2023–2024-es idényt a Chelsea otthonában lejátszott 1–1-es döntetlennel indító liverpooliak ellenfele a Kerkez Milost is foglalkoztató Bournemouth lesz a – magyar idő szerint – 16 órakor kezdődő találkozón. Ha hihetünk a „vörösöket” irányító Jürgen Klopp szavainak, úgy nagy változás a múlt heti, és a szombati kezdőben nem várható, mindez pedig azzal kecsegtet, hogy Szoboszlai Dominik is ismét ott lehet a pályán az első perctől fogva.

(Borítókép: Kocsmár-Tóth István / Index)