Megsiratták a franciák a magyar csapatot

Egy másik, sportágnak látszó valamiben gyakori kifejezés, hogy vállalható vereséget szenvedett a válogatott. A kézilabdára szinte sohasem volt jellemző az üres mentegetőzés, pedig az oroszok elleni vereségre könnyen ráhúzhatta volna ezt Németh András, mégis sokkal inkább sajnálta, hogy a kellő pillanatokban nem voltak meg azok a pluszok, amikkel meccset lehetett volna nyerni. (A bírókra viszont ezúttal is célzott.)

Felesleges lenne most számba venni, hogy ha Vérten Orsolya pattintása nem a kapu fölé megy, vagy ha Tóth Tímea indítja az elölragadó Görbicz Anitát, vagy ha Mehlmann Ibolya csak három gólt hoz meccsenként, akkor a magyar csapat játszhatna éremért. Azt pedig végképp, ha Dél-Korea ellen motiváltabban játszanak, akkor a franciák ellen talán könnyebb összecsapás várt volna ránk, mégha hazai pályán játszanak is.

A magyar női kézilabda-válogatott az elmúlt években rendszeresen hullámzott, nemcsak világversenyen, meccseken belül is. Komoly tétmeccsen ritkán fordult elő, hogy olyan győzelmet aratott volna, amikor egyszerűen hátra lehetett dőlni, mert végig uralta a csatát, és nem volt ok az izgalomra.

Az oroszok ellen sem volt másként, az első félidő hajrájában hatot kapott zsinórban, a második végén ötöt, de eközben is volt 4-0 oda. Ellentétes előjellel is volt kétszer is négyes magyar sorozat, de mintha ez vette volna ki az erőt.

Ez a csapat a franciaországi vb-n is sokszor játszott idegesítően - a távirányítót többször kereshették a tévénézők -, talán túlzott keménységgel, az oroszok ellen viszont az első félidőben még csak kiállítást sem kapott. Igaz, tizenegyszer rohanta le a rivális a védelmet, és mivel korántsem filigrán, villámléptű játékosokról van szó, a mutató kifejezetten rosszul áll a magyar statisztikában.

Németh pontosan tudta a védekezés fontosságát, ezért a csapatát legtöbbször emiatt korholta, Szűcs Gabriellát néhányszor erélyesen utasította. Egy lelátóig érő könyörgöm akkor hagyta el a száját, amikor az orosz beálló sokadszor kapta tiszta helyzetben a labdát. Egy miért? üvöltés pedig akkor, amikor nem álltak keményen a hatosvonalra a betörő orosz elé.

Egyvalamit azonban az oroszok ellen majdnem végig bebizonyított a csapat, jelesül azt: nem két-három kulcsemberre épül, mert Pálinger és Görbicz mellett Tóth Tímea és Szamoránsky is átlag felettit nyújtott, Kovacsicz pedig sérüléséig mindössze egyszer hibázott. Az ő kiválása nagyon rosszkor jött, a honosított szélső harci szellemét tökéletesen jellemzi, hogy Pálingernek kellett figyelmeztetnie a bírókat: nem képes a játék folytatására, önmagától nem bicegett volna le, a második félidőre már nem is volt bevethető.

Magyar kézilabdaedzőket sokszor érte bírálat, hogy a kispad mellett nem eléggé meccselnek, nem reklamálnak hevesen, egy kapitány önmaga hibájaként rótta fel ezt, mondván talán az utolsó másodpercekben nem fújtak volna ellenünk a bírók, ha többször reklamál, gesztikulál. Némethre e tekintetben nem lehetett panasz, együtt élt a játékkal, sárga lapot is kapott. Persze a dán Anja Andersent sohasem fogja elérni, de nem is akarja, mert nem is ő lenne.

A csapat kivívta a hazai közönség szeretetét, rokonszenvét: a lelátón idős francia házaspár skandálta Pálinger nevét a magyar táborral együtt, emellett gyakorta hallottuk a but (gól) kiáltást is, végig inkább a mieinket biztatták.

Görbicz megmozdulásainál rendszeresen felhördültek, a lövései óriási sikert arattak, Szamoránsky Piroska arcának csattanásakor pedig többen felugrottak, mintha a csapatukat érte volna csapás. Nem véletlenül szólt a vesztes csapatnak a vastaps - bár ezt talán elcserélte volna mindenki -, pár francia könnyezett a nézőtéren. Csakúgy, mint a lányok az öltözőben.

Görbicz ezenkívül is lelkes szurkolótábort tudhatott magáénak, hiszen a bejáratnál találkoztunk olyannal, aki a Győrt is magyarosan ki tudta ejteni. Gyorsan érdeklődött is afelől, van-e férje? Az igenlő válasz a rajongásán mit sem változtatott.