A világ legjobbjai vele edzenek, de még mindig nehezen hiszi el, hogy hozzájuk tartozik

Carlos Alcaraz, Casper Ruud, Alex De Minaur – csak néhány név a világ jelenlegi legjobb játékosai közül, akiket a Hajdúszoboszlói SE teniszezője legyőzött a lassan mögöttünk hagyott esztendőben. Marozsán Fábián az évet még a világranglista 173. helyén kezdte, a legmagasabb szintű tornák közelében sem járt még, karácsonyra pedig már ott tartunk, hogy az egész teniszvilág ismeri a nevét, és világsztárok is előszeretettel hívják edzőpartnernek. Sőt, karnyújtásnyira volt attól, hogy hazánk első számú játékosává váljon.

Nehéz lenne a legutóbbi évekből olyan magyar sportolót említeni, akivel ehhez hasonló rövid idő alatt fordult volna ekkorát a világ. De ettől is különleges a 24 éves teniszező története, aki immár a világ legjobbjai között mozog, és alkalmanként még le is győzi őket. Elmondása szerint az elmúlt 12 hónapban sokkal többet ért meg, mint amire számított – vagy valaha gondolt volna –, így az ünnepek közeledtével közösen felelevenítettük a legutóbbi hónapok fordulópontjait, meghatározó pillanatait, valamint mentális fejlődésének lépéseit egészen odáig, hogy tényleg elhitte magáról: már a világ legjobbjai között a helye.

Marozsán Fábián az Indexnek adott nagyinterjúban arról beszélt, hogy

• milyen tervekkel vágott neki a 2023-as évnek;
• hogyan birkózott meg a hirtelen jött világhírnévvel;
• melyek voltak a legnehezebb pillanatai az elmúlt 12 hónapban;
• milyen érzés volt a keszthelyi Davis-kupa-találkozón a válogatott első számú játékosaként pályára lépni;
• mit jelentene számára Magyarország első számú játékosává válni;
• milyen viszonyt ápol a világ legjobb teniszezőivel;
• illetve miről mesélne legszívesebben jövő karácsonykor.

Adja magát a kérdés: gondolta volna tavaly ilyenkor, hogy 2023 végeztével már a világranglista 67. helyezettje lesz, és nevéhez fűződik a teniszév egyik legnagyobb bravúrja?

Természetesen nem. Az év elején az volt a célünk, hogy az összes Grand Slam-torna-selejtezőben megméressem magam, ami pedig a világranglista-helyezésemet illeti, a 200-ból semmiképpen nem szerettem volna kiesni, inkább a 150. hely környéke volt a reális célkitűzésem. Arra nagyon figyelek, hogy mindig olyan, kisebb célokat tűzzek ki magam elé, amelyek elérésére tényleges esélyem mutatkozik, ezért nem merült fel bennem az év elején, hogy top 100-as teniszezőként zárjam a szezont. Szeretek inkább lépésről lépésre haladni.

A versenyek terén elsősorban ATP Challenger-szintű tornákban gondolkoztam, egy-két tornagyőzelmet mindenképpen szerettem volna elérni – ami végül szerencsére össze is jött –, míg az ATP Tour versenyei közül, reménykedtem benne, hogy néhány selejtezőre majd felférek. Ahogyan haladtunk előre az időben, és itt inkább a római mestertorna utáni időszakra gondolok, realizálódott bennem, hogy egyre közelebb kerülök a legjobb 100 mezőnyéhez, ami gyermekkori álomként lebegett a szemem előtt. Aztán Perugiában Challenger-tornát nyertem, aminek köszönhetően beléptem a top 100 játékos közé a világranglistán, ez meghatározó pillanat volt a karrieremben.

Több mint fél éve a világ legjobb játékosai között – mert a top 100 mezőnyében szereplő teniszezőkre nyugodtan mondhatjuk ezt – jegyzik a nevét, megszokta már, hogy ebbe a kategóriába tartozik?

Még mindig nehezem hiszem el, és szoknom kell, hogy stabilan tagja vagyok a legjobb 100 mezőnyének. Igaz, már nagyjából 5-6 hónapja ebben a kategóriában jegyeznek, és néha már elhiszem magamról, hogy tényleg idetartozom, de még mindig nehéz ezt az egészet feldolgozni. Természetesen a helyén kezelem a dolgokat, egyáltalán nem rugaszkodtam el a földtől emiatt, ezért is elsődleges célom a jövő évre nézve, hogy stabilan megtartsam helyemet a top 100-ban. 

A versenynaptáramat is sokkal nehezebb lesz így összetenni, melyik tornára milyen kategóriában nevezzek, azt is kell figyelnem, hogy a világranglistán körülöttem lévők hova utaznak. Mert ha rosszul hozok meg egy döntést, és rossz tornára nevezek be – ahol korán búcsúzom –, könnyedén súlyos pontokat veszíthetek. Nagyon sok múlhat a formámon is, mert ezen a szinten már nincs könnyebb és nehezebb ellenfél, minden győzelemért legalább 130 százalékot kell nyújtani, amit még a számomra viszonylag szokatlan körülmények is tetézhetnek.

Immár stabilan top 100-asként – sőt jelenleg 67. helyezettként – már nem kizárólag európai Challenger-tornákon játszik, hanem egész évben utazza a világot, idén járt például először Sanghajban. Az utazások, erőltetett menetrend, időeltolódások okozta nehézségekhez mennyire sikerült alkalmazkodnia?

Nagyon nehéz volt ezt az egészet megszoknom, minden nagyon gyorsan történt, a tavalyi Australian Open selejtezője előtt például csak egyszer jártam Ausztráliában még a Dk-válogatottal. Egyelőre közel sem szoktam még hozzá, hogy hétről hétre a világ más tájain játszom. Úgy gondolom, az egyik legnagyobb nehézséget számomra az éghajlatok váltakozása okozza. Amikor Budapesten mínusz 2 Celsius-fokban felszálltam a repülőgépre, és leszálltam plusz 35 fokban trópusi éghajlaton, hosszú napok kellettek hozzá, hogy alkalmazkodjak.

Az időeltolódás annyira nem esik nehezemre, azt hamarabb „kimozgom”, de amikor a hideg, beszűkült, szürke időből a verőfényes napsütésben találom magam, az még feladja a leckét.

Ezen a téren is még nagyon sokat kell fejlődjek, mert „új fiú” vagyok még a top 100-ban. A többiek évek óta egyfolytában járják a világot, sokkal hamarabb alkalmazkodnak mindenhez, ami könnyen az előnyükre is válhat a pályán.

A Carlos Alcaraz elleni, bravúros győzelme után beszélt arról Rómában, hogy mennyire más körülmények fogadták, mint egy Challenger-tornán. Akkor tapasztalta meg először, milyen belülről a legrangosabb tornák szervezése. Most már komfortosabban mozog ebben a közegben – a világ legjobb játékosai között?

Alapvetően kishitű srác vagyok, ahogyan már említettem korábban, még mindig nehezen hiszem el, hogy mi történik velem, és tényleg idetartozom. Most van az a pont, amikor már kezdem elhinni magamról, hogy top 100-as vagyok. De hozzá kell tennem, ez még mindig nem a legjobb 30 vagy 40 mezőnye, mert az már teljesen más kategória, az a következő szint. Én még csak 5-6 hónapja vagyok benne ebbe a közegben, a top 100-as életvitel teljesen más, sokkal nagyobb a terhelés, keményebbek, hosszabbak a mérkőzések, fizikailag még ehhez fel kell, hogy nőjek. Éppen emiatt érzem még úgy, hogy egyelőre nem vagyok top 50-es játékos, tudom, hogy nagy a lemaradásom a többiekhez képest.

Sokkal többet kell edzenem, gyorsabban kell regenerálódnom mérkőzések után, mert a mezőny jelentős része már hozzászokott ahhoz, hogy mindennap újabb mérkőzés van. Nekem ez most még nagyobb nehézséget jelent.

Az is hatalmas változás az életében, hogy hirtelen ismerte meg az egész teniszvilág. Immár feltűnik az ATP weboldalán, a hét legszebb ütései között a nyerői is szerepelnek. Hogyan éli meg ezeket a változásokat?

A Rómában jött, hirtelen ismertség váratlanul érintett. Hazudnék, ha azt mondanám, fel voltam rá készülve, így nehezen is kezeltem. Hirtelen nem tudtam, mit kell csinálnom, ha mindenki rám kíváncsi. Ennek ellenére igyekeztem minden interjúban bemutatkozni, elmondani, hogy ki vagyok, és helytállni a pályán kívül is. Úgy érzem, hogy ezen a téren is sokat fejlődtem az elmúlt hónapokban. Nagyon jó érzés, hogy viszontlátom magam az ATP honlapján, az én ütéseim kerülnek ki a közösségi médiára, ezek megdobogtatják a szívemet, és további motivációval bírnak.

A legjobb játékosokkal alkalmanként még edzeni is tudok, ami hatalmas megtiszteltetés számomra. Azt is meg kell említenem, hogy saját csapat alakult ki körülöttem, amiért elképesztően hálás vagyok. Fantasztikus érzés, hogy a legjobb emberek vesznek engem körül annak érdekében, hogy a maximumot nyújthassam a pályán. Szerintem minden játékos erről álmodik.

Sanghajban még arra is volt esélye, hogy Magyarország első számú játékosa legyen. Ez megfordult akkor a fejében, és mit jelentene számára?

Valóban, amennyiben legyőzöm Hubert Hurkaczot, akkor nemcsak az elődöntőbe jutottam volna a mestertornán, hanem megelőztem volna Fucsovics Mártont is a világranglistán. Akarva-akaratlanul megfordult ez a gondolat a fejemben, de arra koncentráltam, hogy a mérkőzést nyerjem meg, és jussak az elődöntőbe. Elsődlegesen ez volt a célom, de végül nem jött össze. Szerintem ennek is az volt az oka, hogy

Célom, hogy a közeljövőben megelőzzem Marcit, mivel régóta ő az első számú játékosunk, így hatalmas dolog lenne, hogyha átvehetném tőle ezt a címet. Ezért viszont még rengeteget kell dolgozzak. Annak ellenére is, hogy szerintem most jó úton járok efelé.

A szeptemberben Keszthelyen rendezett, törökök elleni Davis-kupa-találkozón viszont már megtapasztalta, milyen az első számú játékosnak lenni, a csapat sztárja volt. Milyen érzés volt ennek ismeretében pályára lépni hazai közönség előtt?

Egészen elképesztő! Itthon persze még jobban meg akartam mutatni, hogy mit tudok, de ezzel együtt nagyobb is volt rajtam a nyomás, nehogy kudarcot valljak. Nagyon örülök, hogy mindkét mérkőzést – amelyen pályára léptem – megnyertük, és a lelkemnek is nagyon jólesett, hogy megteltek a lelátók, és miattam, miattunk jöttek ki szurkolni az emberek.

Életemben először még Németország ellen voltam a válogatott tagja, akkor idegenben játszottunk, és kirázott a hideg, amikor a németek első számú játékosát, az akkoriban friss világbajnok Alexander Zverevet szólították a pályára. Tombolt a közönség. Már akkor tudtam, hogy én is át szeretném élni egyszer ezt a pillanatot. És hogy milyen a sors, elképzelhető, hogy a februári, Németország elleni Dk-párharcban már én leszek az első számú játékos, ezért is fogok küzdeni.

Miben kéne a legjobban fejlődnie, hogy elérje ezt a célját?

Úgy vagyok ezzel, hogy nincs olyan része a játékomnak, amely már tökéletes lenne, tehát mindenben lehet és kell is fejlődnöm. Hogyha például a tenyeresem már 97 százalékos, akkor miért ne lehetne azt 98, 99 vagy 100 százalékosra fejlesztenem? Úgy gondolom, a legnagyobb lemaradásban az élmezőnyhöz képest még mindig fizikai téren vagyok, az állóképességemet, fizikai állapotomat és a regenerációmat kell a legjobban fejlesztenem a következő hónapokban.

Minden egyes győzelemért borzasztóan meg kell szenvedned ezen a szinten, nincsen könnyű győzelem, és egy rendkívül hosszú, fizikai állapotodat megterhelő mérkőzés után fel kell állnod, és másnap újra pályára lépned. Ezt mentális téren is jobban kell kezelnem, szerintem ez meccsrutinnal javulni fog. Minél több mérkőzést játszom ezen a szinten, annál jobban fogok alkalmazkodni a körülményekhez.

Ha már említette az edzővel való kapcsolat fontosságát, hogyan érzi a közös munkát Balázs Györggyel, akivel nagyjából fél éve dolgozik, készül és utazik a versenyekre együtt?

Személyében megtaláltam azt az embert, akire nemcsak edzőként tekinthetek, hanem egyben nagyon közeli barátom is. Ez a mentális felkészülésemet sokkal segíti, mivel Gyuri teljes egészében értem van, nem csupán a teniszről beszélgetünk, hanem mindent tudunk a másikról. Kinek milyen napja volt, éppen miben szorul segítségre, és ennek a közvetlen kapcsolatnak, az egymásra való odafigyelésnek köszönhetően működünk hatékonyan együtt.

Ez korábban nem volt, hanem egy munkakapcsolatnak nevezhető viszony volt az edzőimmel. Erről immár szó sincsen, az edzőm egyben a barátom is, amiért nagyon hálás vagyok.

Rajta kívül pedig az egész csapatomnak hálás vagyok, amiről már beszéltem korábban. Értem vannak minden egyes nap, ami nagyon megkönnyíti a dolgomat, hogy kizárólag a teniszre koncentráljak. Ezenfelül a menedzserem, Somogyi Zsolt segít abban, hogy a legmegfelelőbb szakemberek vegyenek körül, ő választja ki, kik illenek legjobban hozzám.

Nem titok, az Alcaraz elleni bravúrom előtt mélyponton voltam, egymás után jöttek a váratlan vereségek, előfordult, hogy a világranglista 200. vagy 300. helyezettje is legyőzött, így választás elé állítottam magam. Megfordult bennem, hogy rövid időre eltávolodom a tenisztől, és más dolgokkal foglalkozom, úgymond, kiszellőztetem a fejemet. A másik opció pedig az volt, hogy ennek ellenére is keményen beleállok a munkába, és elutazom Rómába a mestertorna selejtezőjére, aztán ott lesz, ami lesz. És mint kiderült, utóbbi volt jó döntés. Felkeltem egyik reggel, és elkezdtem jobban teniszezni.

A római mestertornán aratott bravúrgyőzelmén és menetelésén kívül melyek voltak számára a legfontosabb mérföldkövek az évben?

A legmeghatározóbb élményem természetesen az Alcaraz elleni győzelmem volt, mivel annak köszönhetően váltam ismertté a teniszvilágban. De ezenkívül is voltak fontos győzelmeim, a sanghaji mestertornán negyeddöntőig jutottam, legyőztem többek között Casper Ruudöt és Alex De Minaurt, de a perugiai tornagyőzelem is különleges, mivel akkor léptem be a legjobb 100-ba. Annak ellenére, hogy a teniszezők számára elsősorban a tornagyőzelmek jelentik a sikert – valahol persze ez a mérce –, számomra az előrébb rangsorolt játékosok elleni győzelmeim is különlegesek.

Egyébként még mindig ugyanúgy izgul egy topjátékos elleni mérkőzés előtt, mint előfordult az korábban?

A legjobb 10 mezőnyébe rangsorolt játékos ellen játszani még mindig teljesen más kategória számomra, mint például 30-on vagy 40-en belüli teniszező ellen, utóbbi esetében már komfortosabban érzem magam a pályán. Hogyha nagyobb arénában, közönség előtt játszom, jobban izgulok. Akkor általában kell azért néhány ütés, játék, amíg felszabadulok. Nagyon szívesen játszanék az Australian Openen például Nadallal, aki azon túl, hogy a gyermekkori példaképem, a sportág legendája, és jövőre utolsó szezonját játssza. 

Ha már említette a világ legjobb játékosait, milyen a kapcsolata az élmezőny teniszezőivel? Még mindig úgy néznek rá, mint a srác, aki legyőzte Alcarazt?

Szerencsére már mindenki tudja, hogy ki vagyok. Nagyjából 5-6 hónapja vagyok ebben a közegben, és már a legnagyobb sztárok is szívesebben edzenek velem, nyugodtan írják be mellém a nevüket a gyakorlópályákon, és már nem azt gondolják rólam az öltözőben, hogy csak egy ütőpartnere vagyok valamelyik játékosnak. Ben Sheltonnal például, akinek szintén fantasztikus éve volt, elődöntőt játszott a US Openen, kimondottan jó a kapcsolatom. Együtt reggelizünk, beszélgetünk, társasági szinten is úgy érzem, hogy egyre jobban kezdenek befogadni, de még tudom, hogy bőven kell bizonyítsak.

Pályafutása első top 100-as karácsonyára készül. Miben lett más ember Marozsán Fábián, mint volt tavaly ugyanekkor?

Szerintem személyiségben nem változtam semmit egy év alatt, ugyanaz a srác vagyok, talán érettebb lettem, amit változásnak mondanék. Még mindig nem érzem magam ismert embernek, nem vagyok celeb vagy influenszer. Néha ugyan tapasztalom, hogy itthon megnéznek az emberek, tudják, hogy ki vagyok, de nem érzem azt, hogy emiatt például ne mehetnék el étterembe vagy cukrászdába – ahogyan tettem azt most is.

Ugyanúgy tartom a kapcsolatot a közeli barátaimmal, felveszem nekik a telefont, a pénzt pedig nem szórom felelőtlenül. Lényegében semmi nem változott a személyiségemben, amit a szüleim köszönhetek, hogy így neveltek. Nem vagyok olyan, aki elszáll magától, a földön maradtam, tudom, hogy egyre többet kell edzenem, dolgoznom a sikerekért, de azt elmondhatom, hogy sokkal többet megértem idén, mint azt valaha is gondoltam volna.

És jövő karácsonykor miről szeretne a legszívesebben mesélni?

Jövőre ilyenkor stabilan top 50-es játékos szeretnék lenni, esetleg már közelebb lenni a legjobb 30, 40 mezőnyéhez, ez a célkitűzésem. Ezenkívül példakép szeretnék lenni az emberek számára, hogy miattam jobban megszeressék a sportágat, esetleg teniszütőt is ragadjanak sikereim láttán. Hogyha jövőre ugyanekkor erről mesélhetek, akkor nagyon boldog leszek.

(Borítókép: Marozsán Fábián. Fotó: Kaszás Tamás / Index)