Magasról nézik a Sony MILC fényképezőgépei a konkurenciát

Kissé rendhagyó fényképezőgépteszt következik. Visszatekintve, a tavalyi év kétségkívül úgy tűnik, mintha 2018 a tükör nélküli, cserélhető objektíves digitális fényképezőgépek, a MILC-ek előretörésének éve lett volna. A két nagy kameragyártó, a Canon és a Nikon is fölső kategóriás, full frame szenzoros MILC gépet dobott a piacra az év végén, a szeptemberi Photokinán a műfaj úttörője, a Panasonic is bejelentette, hogy hamarosan jön a saját full frame-es MILC-ük, körülbelül egy évvel a cropos Lumix G9 után. Az év során volt alkalmam tesztelni is a Canon EOS R, a Nikon Z7 full frame-es MILC-eket, valamint volt a kezemben a cropos Panasonic Lumix G9 és a Canon EOS M50 MILC is.

A nagy jövés-menésben azonban valahogy kimaradt a tesztkamerák közül a tavasszal boltokba került Sony Alpha 7 III MILC, pedig a fotózással kicsit komolyabban foglalkozók közül sokan a Sony MILC-eit tartják a műfaj igazi nagyágyúinak, amik után igazából csak loholni tudnak a nagy gyártók. A hiányosságot némileg orvosolandó decemberben nem is egy, de rögtön két Sony MILC-re is rátehettem a kezemet, huzamosabb ideig tesztelve azokat. Ugyanis a japán gyártó termékei közül Sony Alpha 7 III mellé megkaptam a 2017 tavaszán bemutatott Sony Alpha 9-et is, így tulajdonképp a Sony két jelenleg is kapható full frame-es MILC-ét nyűhettem komparatíve.

Még mielőtt belevágnék, fontos előrebocsájtani, hogy mindkét kamerához ugyanazt objektívet kaptam használatra, mégpedig egy igazán kitűnő Sony Distagon T* FE 35 mm F1.4 ZA lencsét. Ilyen szempontból a két kamera tesztje demokratikusnak volt mondható, amennyiben az elkészült tesztképek minőségét nem befolyásolta az objektív. Az 1.4-es fényerejű objektívre amúgy egy rossz szavam sem lehet, rajza gyönyörű, a legtágabb rekesszel késő este, sőt éjjel is gyerekjáték állvány nélkül, kézből fényképezni, a mélységélesség szűk sávja az egyes képelemek elkülönülésével, a háttér művészi elmosásával, a bokehparádéval remek teret ad a kreativitásnak. (Ez mondjuk egy 5-600 ezer forintos objektívtől valahol el is várható.) Még egy ide tartozó megjegyzés: a cikkhez mellékelt képekhez nem nyúltam képszerkesztő programmal, a két galériába a kamerák által generált vagy a RAW file-okból utólag szoftveresen generált .jpg file-ok lettek feltöltve.

A lassan két éve piacon lévő Sony Alpha 9 (ILCE-9) valamint a tavalyi Sony Alpha 7 III (ILCE-7M3) szigorúan véve nem egyenes ági rokonok. A 2018. február 26-án bemutatott α7 III a Sony α7 II utódja, és a Sony "csak" közép-fölső kategóriás alapkamerának szánta, ami tudásában azért erősen közelíti a fölső kategóriás Sony α7R III és α9 kamerák tulajdonságait (a 2017-es év két Sony-zászlóshajójáról beszélünk ugyebár), imígyen kissé durva közelítéssel a Canon EOS 5D Mark IV tükörreflexes kameráját lehetne mellé tenni. Az önálló sorszámmal megjelenő Alpha 9 (piaci) pozícióját ezzel szemben leginkább a Nikon D5-ös vagy a Canon EOS-1D X Mark II-es profi DSLR gépe mellé lehetne belőni. Mindezek ellenére a két kamera nagyon sok paraméterben úgy hasonlít egymásra, mint két tojás - ezt jól tükrözi is, ha egymás mellé helyezzük a főbb műszaki adatokat.

Alpha 9-re lapot húzni

Elsőként az alapvetően sport- és riportfotózásra szánt Alpha 9-et koptattam jó pár napig (főként a cukiságfővárosban, Tokióban, hála a Casionak). Nagyon könnyű megszeretni az Alpha 9-et. A váz kezelőszervei Canonhoz szokott kezemnek sem okoztak különösebb megerőltetést, a vezérlőtárcsák és gombok könnyen és magától értetődően álltak rendelkezésre a főbb paraméterek változtatásához. Mindehhez ergonómiailag nem különösebben fényűző, de kényelmetlennek sem mondható kialakítás tartozik, és ami a lényeg: egész napos használatban sem éreztem fáradtnak a kezem, nyakam, ami persze betudható annak is, hogy a kamera jóval könnyebb is, mint a tükörreflexes profi vázak.

Nem túlzás: fantasztikusan gyors az autofókusz, amihez hasonlóan gyors (20 kép/másodperc, ami már majdnem mozgókép!) sorozatfelvétel és pontos célkövetés dukál. A kamera esti, éjszakai fényviszonyok közt is gyönyörűen dolgozik, ezek együtt ideális riporterkamerává, a streetfotó simulékony eszközévé teszik. (Mind e mögött javarészt a speciális rétegelt szenzortechnológia áll: a képérzékelő felület alatti memóriatárnak köszönhető a bámulatos sebesség, de az 5-tengelyes szenzorstabilizálás és a szenzorra integrált fázis-különbség érzékelő pontok rendszere is jelentős részben hozzájárul az élményszámba menő teljesítményhez.)

Volt hogy már bele se néztem a keresőbe, rá se pillantottam a hátlapi kijelzőre, point-and-shoot módban lőttem mindenre ami mozog (kis túlzással), és a végeredmény így is maximálisan kielégítő volt.

Az Alpha 9 fényérzékenysége parádés. A relatíve kis felbontású, hátsó megvilágítású szenzor magas ISO értékek mellett is csekély zajt produkál (ehhez a beépített zajszűrő is hozzájárul természetesen), a japán megapolisz éjszakai fényei harsány, élettel, vibráló színekkel teli világot varázsoltak a tesztképekre. Az, hogy az exponálás csendes és vibrációmentes, a MILC-ek alapvető sajátossága, ebben a Sony gépe sem okozott csalódást.

Nem különösebben kenyerem a videózás, nem fekszem és kelek ultra HD felvételekkel, de kíváncsiságból készítettem egy hosszú felvételt a Tokióba érkező expresszvonat ablakából. Elsősorban arra voltam kíváncsi, hogy mit lát a kamera az esti, éjszakai tájból, másrészt arra, hogyan jelentkezik a videózásra használt digitális kamerák rákfenéje, a rolling shutter torzulás (ez a képkiolvasás lassúsága miatt jelentkezik nagy sebességgel mozgó témáknál, tipikus példa a repülőgép propellerének furcsa hajladozása, széttöredezése, vagy a villanypóznák szürreális megdőlése).

Úgy vélem, remekül vizsgázott a 9: a Sinkanszen ablakából pazar látványt nyújt az elsuhanó urbánus táj, a szemünk előtt elvonuló objektumokon alig érzékelhető durva torzulás, a kamera a nem túl erős külvárosi fényeket is kellő mértékig meg tudta ragadni.

Az Alpha 7 III-mat itthon teszteltem, velem volt két hétig napsütésben, hóesésben, kiránduláson, tüntetésen. Amit fentebb említettem, miszerint főbb paramétereiben szinte az Alpha 9 ikertestvérének tekinthető, többé kevésbé igaznak bizonyult ezen időszak alatt. A kezelőszervek (programozható tárcsák, gombok és joystick), a kamera alapvető működése szinte semmiben nem tért el a nagytestvértől, egy kivétellel: a váz tetején balra lehagyták a kettős tárcsát, amivel néhány alapvető beállítást (fókuszmód, sorozatfelvétel, stb) lehet gyorsan elérni, ennek hiánya néha érződött használat közben (természetesen menüből, a hátoldali nagy színes kijelzőn minden beállítás elérhető, megszokás kérdése, hogy le tudunk-e mondani erről külön fizikai tárcsa nyújtotta kényelmi funkcióról).

A jelenleg másfél millió forint körüli áron kapható Alpha 9-hez képest azért vannak érezhető kompromisszumok a jóval olcsóbb, kb feleannyiba kerülő Alpha 7 III esetében. Nagyjából úgy tudnám kézzelfoghatóvá tenni a különbséget, hogy

Változtattak valamelyest ugye a szenzoron (az újonnan fejlesztett, hátsó megvilágítású BSI Exmor R CMOS az Exmor RS CMOS helyett), ami megmaradt ugyanúgy rétegelt, beépített memóriával rendelkező, ugyanakkora felbontású (24,2 megapixeles) 35 mm-es full frame szenzornak, és a képfeldolgozásért is ugyanúgy a BIONZ X belső szoftver felel, de összességében nem volt meg az a húha-élmény fotózás közben mint, az Alpha 9-nél.

Ez leginkább abban mutatkozott meg, hogy hiába volt a nagy fényerejű objektív, gyér fényviszonyok közt a fókusz nem muzsikált olyan szépen, pontosan, a gép érezhetően lassabb volt, lustábban reagált mint az Alpha 9-es. (Hadd tegyem itt azért hozzá, hogy nem vészes lassúságról volt azért szó, aki először vesz kézbe Sony MILC-et és az épp az Alpha 7 III, az valószínűleg mindebből semmit nem érzékel. Ráadásul az Alpha 7 II-höz képest a III még gyorsabb is, csak az Alpha 9 mellett volt érzékelhető a talán csak tized-, századmásodpercekben mérhető különbség.) Ezen kívül ritkán ugyan, de pár szélsőséges helyzetben előkerült még egy érdekes jelenség: a függőlegesen futó redőnyzár sebessége, a szenzor képkiolvasási sebessége és bizonyos frekvenciájú külső fényforrások (pl. led lámpák, más fotósok vakui) úgymond össze tudnak akadni (elnézést a pongyola fogalmazásért), aminek eredményeképp élesen elváló, szemmel láthatóan eltérő expozíciójú vízszintes sávokra tagolódott néhány kép (a fenti galéria vége felé beraktam két ilyen fotót). Ezeket a helyzeteket amúgy nyilván ki lehet tapasztalni, és elkerülni.

A tesztidőszak végén nyilvánvalóvá vált számomra, hogy miért törhettek előre a kamerapiacon a Sony harmadik generációs MILC gépei, lépéskényszerbe hozva a Canont és Nikont. Összességében az Alpha 9 és az Alpha 7 III is rendkívül kézhez álló, kényelmes, könnyű és mégis masszív, bámulatosan gyors és csendes fényképezőgépek, érthető, hogy a profi fotósok közül is sokan váltottak rendszert, lecserélve teljes gép- és objektívparkjukat a nem mellesleg pazar képeket készítő Sonyra. Hogy 2019-ben milyen fejlesztésekkel rukkol elő a cég, hogy megőrizze az utóbbi években szerzett MILC-presztízsét, talán már a tavaszi Photokinán* hamarosan kiderül.

*Helyesbítés: idén tavasszal nem lesz Photokina Kölnben. Eredetileg úgy volt, hogy fél évvel előrehozva, májusban rendezik meg a hagyományosan szeptemberben tartott fotóipari kiállítást, vásárt, de a szervezők még decemberben úgy döntöttek, hogy várnak inkább egy egész évet, és 2020 májusában indítják az új ciklust.