Árpád
-2 °C
4 °C

Megnyílt a 68 milliárdos atomtemető

2012.12.14. 14:04
Aki az atomenergiát választja, annak meg kell birkóznia azokkal a hátrányokkal is, amik a tervezett működéssel járnak, ráadásul az ehhez szükséges pénzügyi terheket azoknak kell állniuk, akik a technológia előnyeit is élvezik. Röviden így foglalható össze a hazai radioaktívhulladék-kezelés hitvallása, és bár a végső megoldásig még hosszú évtizedek vannak hátra, legalább annyi biztos, hogy ezen a területen nem hagyott minket állva a világ többi része.

Bátaapáti mellett már elkezdték tölteni azt az atomhulladék-tárolót, aminek első kamráját a napokban adták át. Nagy költséggel fúrtak óriási lyukat a sziklába, hogy aztán betonnal és veszélyes sugárzó anyaggal tömjék be az egészet, és állni hagyják pár ezer évig. Egyelőre nincs jobb megoldás a radioaktív hulladék kezelésére. Márpedig egy nukleáris létesítmény – így a paksi erőmű – működése közben akkor is sugárzó hulladék keletkezik, ha nincs baleset.

Ássunk neki egy nagy gödröt

A hulladékot általában a sugárzás aktivitása alapján csoportosítják. Nagy aktivitásúnak a fűtőelemeket tekintjük, a fennmaradó dolgok, például a reaktorok közelében használt, sugárzásnak kitett szerszámok, a szellőzőrendszer szűrői, a dolgozók bizonyos ruhadarabjai, a takarítás közben használt anyagok a kis és közepes aktivitású anyagok közé tartoznak. A két hulladéktípus nemcsak veszélyességében tér el, de abban is, hogy az utóbbiaknak jóval kevesebb idő kell ahhoz, hogy a leadott radioaktív sugárzás a határérték alá, ideális esetben a környezeti háttérsugárzással megegyező szintre essen vissza.

Magyarország a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően a hulladékok felszín alatti tárolásában látja a megoldást. A módszer lényege, hogy olyan talajréteget kell találni, ami egyszerre akadályozza meg, hogy a víz a tárolókhoz jusson, és közben abban is segít, hogy az esetleges sugárzás bent maradjon. A megvalósítás azonban csak a kezdeti fázisban tart, éppen most szerdán adták át azt a felszín alatti tárolót, ami a Paksi Atomerőműből kikerülő kis és közepes aktivitású hulladékok végleges elhelyezését oldja meg.

A hulladék 600-1000 éves biztonságos elhelyezéséhez szükséges folyamat Pakson kezdődik. A veszélyesnek ítélt dolgokat acélhordókba teszik. A hordókat a Bátaapátiban található felszíni tárolóba szállítják, ahol kilencesével vasbeton konténerbe pakolják őket. Mielőtt azonban a már ekkor sem elhanyagolható súlyú konténert a föld alá szállítanák, a 2008-ban átadott felszíni puffertárolóban a hordók közti teret és úgy általában a konténer egész vázát kiöntik betonnal. Ez nagyjából egy hétig köt és pihen, majd a körülbelül 16 tonnás betonkockát egy platós autó leviszi a 250 méter mélyen a gránitba fúrt tárolóba. A hulladékleltár miatt fontos, hogy a konténer csak az előre meghatározott helyre kerülhet, ezt a tároló padlójára felfestett táblázat segíti.

Az elsőként átadott, 90 méter hosszú és 96 négyzetméter szelvényméretű kamrába 510 darab konténer fér el, ez nagyjából 4600 darab hulladékos hordót jelent. Ha megtelt, a tervek szerint gránittörmelékkel és betonnal tömik be az egyelőre üresen kongó, de a megnyitó másnapjától már szorgosan töltögetett vájatot, végül a bejárat elé is speciális betonzár kerül.

A helyszínen járva nem tűnik túlzásnak az, amit dr. Rónaky József, az Országos Atomenergia Hivatal főigazgatója mondott a felszín alatti tározó megnyitója előtt tartott sajtótájékoztatón: az összesen közel hat kilométernyi vájat a magyar bányászat elmúlt évtizedeinek legnagyobb, és egyben legsikeresebb vállalkozása. Csak az a két, egymással nagyjából végig párhuzamos, 10 százalékos lejtésű, jó 25 négyzetméteres szelvényméretű lejtős akna 1700 métert tesz ki, ami az első, illetve a nem messze már készülő második tárolóhoz vezet. Ahogy a mélybe tartó buszon körülöttünk álló meghívottak (akik között helyi és parlamenti képviselők, a nukleáris ágazat munkatársai és Kovács Antal olimpiai bajnok cselgáncsozó, a Paksi Atomerőmű kommunikációs igazgatója is helyet kapott) beszélgetéséből kiderül, a munka más szempontból is kivételes. Bár a bányászatban elfogadott, hogy egy halálos baleset jusson két kilométernyi vájatszakaszra, a bátaapáti munkálatok során egy bokatörés volt a legkomolyabb ilyen jellegű esemény.

Áldozatos munka áldozatok nélkül

Pedig lett volna mibe belehalni, az íves keresztmetszetű tárolót például robbantással alakították ki, és eddig összesen 188 ezer köbméternyi gránitot termeltek ki a mélyből. Mint azt egy a munkálatokban komoly szerepet vállaló szakember elmondta, az építéskor alkalmazott megoldások szinte teljesen biztosan kivédik a legnagyobb veszélyt, a vizet.

A hulladék izotópjait elsősorban ugyanis a víz moshatná bele a környezetbe, azonban ezt több biztonsági réteg bevezetése előzi meg. A többszörösen körbebetonozott hulladékkockák már önmagukban is csak nehezen áznak át, a föld alatti tároló falára felhordott, több rétegű beton pedig nemcsak a vájat stabilitásához járul hozzá, de a vízzárást is elősegíti. „A környéken ráadásul több speciális kút van, ami kifejezetten azt a célt szolgálja, hogy elvezesse a talajvizet a környékről”, tette hozzá neve elhallgatását kérő szakértőnk. Szerinte ha a víz át is jut a 200 méternyi grániton, aztán keresztültör a falat borító betonrétegen, majd valahogy beszivárog a betonkonténer külső részein, és az acélhordó fala sem jelent neki akadályt, még mindig ott van az, hogy ezt az utat visszafelé is meg kell tennie.

A bátaapáti tároló nagyjából 68 milliárd forintba került, ezt az összeget az a Központi Nukleáris Pénzügyi Alap fizeti, ami a törvény szerint az összes, a nukleáris technológia miatt felmerülő hulladékkezelési kérdésért fizetni köteles. Az alap fő befizetője természetesen az ország áramtermelésének mintegy 40 százalékáért felelős Paksi Atomerőmű, így közvetve mindenki, aki fizet villanyszámlát, bedob néhány forintot az évente húsz-harminc milliárdos pluszt felíró alapba.

Kemény dió

A költségek azonban itt nem állnak meg. A most átadott projekt 68 milliárdját fele-fele arányban fordították a 2008-ig tartó, tíz évet felölelő felmérési és tervezési feladatokra, és nagyjából ugyanennyi ment el a létesítés munkálataira is. Ebben azonban még nincs benne a további tárolók kialakításához kellő összeg, és mindez ráadásul valószínűleg aprópénz lesz ahhoz képest, amennyibe a nagy aktivitású anyagok biztonságos elhelyezése kerül majd.

A nagy aktivitású hulladékot legnagyobbrészt a Pakson használt fűtőelemek teszik ki. Ezek kezelésés a kis és közepes aktivitású hulladékhoz hasonló módszerrel tervezik: speciális tárolókba zárják őket, majd ezeket a földkéreg egy speciális vízzáró rétegébe ásott bányában eltemetik. A részleteket tekintve azért akad néhány fontos különbség.

Az egyik, hogy míg a Bátaapátiban elhelyezett konténerek mellé bárki odaállhat anélkül, hogy tartania kellene bármiféle sugárveszélytől, a fűtőelemek ennél jóval nagyobb veszélyt jelentenek. Mint azt Szabó Attila, a Nemzeti Radioaktiv Hulladékokat Kezelő Küzhasznú Nonprofit (RHK) Kft kommunikációs vezetője elmondta, a kiégett fűtőelemeket olyan konténerekben tárolják és szállítják, ami már önmagában is nagyban lefogja a sugárzást, de a végleges elhelyezésre kitalált módszer még ennél is tovább megy.

„A vizsgálatok szerint a Boda község környékén található speciális agyagkő, az aeurolit az eddigi kutatások alapján megfelel arra, hogy ott olyan tárolót létesítsünk, ami százezer éves léptékben is garantálja hogy a sugárzó anyag nem kerül ki a környezetbe” – mondja Szabó. Szerinte nemzetközi szinten sincs más terv, mint hogy a fűtőanyagkazettákat vastag falú acélkosárban megtartó, öt centiméteres falvastagságú rézkonténereket tartalmazó  ötszáz méter mélyen földbe telepítetett bentonitbölcsőkben hagyjuk addig, míg veszélyességük a befogadó kőzet szintjére nem esik vissza. Az elmélet megvalósításától azonban ma még több évtized, és a Bátaapátiban elköltött 68 milliárdnál jóval több pénz választ el minket.

A nukleáris hulladék kezelésével megbízott cég menetrendje szerint 2013-ban kezdődhet el az a felmérés, ami meghatározza, hova is kerüljön az a föld alatti laboratórium, ami különböző kísérletekkel megvizsgálja, miként válik be az elgondolás a gyakorlatban. A hírek szerint 15 milliárdos költségvetéssel számol a bevezető projekt, és ez első hallásra meglehetősen nagy összegnek tűnik. Az RHK Kft szakembere szerint azonban ez a pénz rengeteg feladat elvégzésére elég. Szabó elmondása alapján a telephely kiválasztásához először felszíni méréseket végeznek, aztán az olajkutatásnál is használt fúrással kőzetmintákat vesznek. Ha kőzetminták lényeges tulajdonságainak, mint például a vízáteresztő-képességének meghatározása segítségével kijelölnek egy nagyjából két négyzetkilométeres, összefüggő területet, oda már érdemes lemenni. Az üregrendszer kialakítása a következő nagyobb falat, majd ha ez megvan, kísérleti izotópok segítségével hosszadalmas méréssorozat kezdődik, ami alapján kiderül, hogy valójában milyen gyorsan jut el például a talajvíz segítségével 20 centiméter, öt méter, negyed kilométer messzire az adott izotóp. Azt is vizsgálják, hogy viselkedik hő hatására a befogadó kőzet.

Mindeközben azt a teljesen automatizált és gépesített sín- és csörlőrendszert is ki kell építeni, ami a konténereket emberi jelenlét nélkül is a helyükre tudja majd szállítani. Ez műszaki szempontból nem olyan nagy kihívás, a Marson is távirányítással működnek a gépek, ráadásul az elhasznált fűtőanyagok átmeneti tárolójában, Pakson is automata rendszer végzi a kazetták és konténerek mozgatását. „Persze ez nem jelenti, hogy olcsó lesz” – teszi hozzá Szabó. „A jelentős költséget a sok részfeladat hozza össze, például az is, hogy a később alaposan kibővülő vájatrendszer 1:1 arányú modelljét is fel kell építenünk, ki kell kísérletezzük az elhelyezési technológia pontos módját, a tömedékeléssel is van még tennivaló, és akkor még nem is beszéltünk a személyzet és a gépek több éves költségéről, illetve arról, hogy akkora vájatokról beszélünk, amikbe teherautóknak is bőven el kell férniük.”

Van ellenkezés, de nem sok

A nagy aktivitású nukleáris hulladék végleges tárolásával kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy a világon sehol sincs még kész, működő modell. Svédországban annyival vannak előrébb, hogy ők az 1970-es években kezdték el a labor építését, így nekik az már elkészült, és a tároló engedélyeztetési folyamatánál járnak. Ott a fűtőelemkazetták tíz éven belül bekerülhetnek a végleges helyükre. Nekünk ez még odébb van, de vannak már részsikerek.

A projekt sikeréhez elengedhetetlen feltétel a tárolók társadalmi elfogadottsága. Dr. Kereki Ferenc, az RHK Kft ügyvezető igazgatója valószínűleg erre gondolt, amikor a bátaapáti telephely megnyitója előtt arról beszélt, hogy az atomhulladékok kezelése csak akkor lehet sikeres, ha a munkálatok általános társadalmi elfogadottság mellett, nyugodt szociológiai környezetben folynak. Bátaapátiban ez megvolt, egy korábbi, 75 százalékos részvétel mellett megtartott népszavazáson a lakosok 90 százaléka arra voksolt, hogy elfogadja, ha a falu határába épülne meg a ma 15-20, jelentős részben helybelit foglalkoztató üzem.

A nagy aktivitású hulladékok tervezett helyéhez legközelebb Boda község van, az eddigi felmérések alapján a helyiek – ha feltételekkel is, de – szintén hozzájárulnak, hogy a hazai nukleáris stratégia ilyen fontos részévé váljon a település, és ez legalább olyan fontos, mint hogy a kőzetminták megfeleljenek a vizsgálatok feltételeinek.

Bár a környezetvédő szervezetek szerint veszélyes és felelőtlen, ami az atomhulladék körül történik, az biztos, hogy a helyzetet valahogy kezelni kell. Az RHK Kft. álláspontja szerint a következő ötven évben dől el, hogy a jelenleg használni kívánt technológia megfelel-e végleges megoldásként. A cég kommunikációs vezetője szerint az például nemzetközi szinten elfogadott, hogy a felhasznált konténerek a kis és közepes veszélyességű, illetve a nagy aktivitású hulladékok szállítása és tárolása közben is megfelelő védelmet nyújtanak a sugárzással szemben. „A Boda környéki kísérletek során legfeljebb az derülhet ki, hogy a fogadó kőzet mégsem rendelkezik a kellő vízzáró és egyéb tulajdonságokkal” – mondja Szabó, aki szerint ebben az esetben egy másik, korábban már kiszemelt helyszín léphet elő, de itt a felszíni kutatások mellett a társadalmi kapcsolatok kiépítését is előröl kell kezdeni.

Akik eleve ellenzik

A Greenpeace szerint az atomhulladék veszélyei már eleve a szállításnál is elfogadhatatlanul nagyok, ráadásul a hulladékkezelés és az atomerőművek majdani leszerelésének költségei sokszorosát teszik majd ki annak, amit a szakértők most számolnak, és ma azért számít olcsó energiának a Pakson termelt áram, mert az emberek nem fizetik ki a későbbi környezetszennyezés árát.

Rohonyi Péter, a Greenpeace magyar szervezetének nukleáris ügyekkel foglalkozó szakembere szerint az RHK Kft. mélygeológiai tárolós tervei nemcsak túlzóan optimisták, de bizonyos szempontból megvalósíthatatlanok is (ennek némileg ellentmond a tény, hogy a hasonló technológiával működő bátaapáti telephely megépült). A szakember szerint jó példa a költségek alulbecslésére a 70 megawattos brennilisi atomerőműnél szerzett tapasztalat, ahol a leszerelés három fázisából az első kettő is hússzor többe került az előzetes terveknél. Rohonyi szerint ezért nem véletlen az sem, hogy az USA-ban pillanatnyilag jegelték a mélygeológiai tárolók kérdését, bár tudomásunk szerint ez a leállás inkább helyi politikai csaták, és nem a tudomány állása miatt alakult így.

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?