A sziget, ahol a szextelefonálás emelte fel a GDP-t

Képzeljék el, hogy az Úristen széles jókedvében fölkapja a Csepel-szigetet, bedobja a Csendes-óceánba három korallzátony közé, 2400 kilométerre Új-Zéland partjaitól, és az 1200 fős lakosság megélhetését egy szextelefoncégtől teszi függővé! Ha Niuénak lenne teremtéstörténete, kábé így nézne ki, de Niuéhez nem kellett se Csepel, se isteni gondviselés, csak egy kis geotektonika, ami 68 méterrel a tenger fölé emelte 262 négyzetkilométernyi földterületet, hogy James Cook kapitány 1774-ben fölfedezhesse.

Niue ideális helyszín lenne egy elállatiasodó hajótöröttekről és kannibálokról szóló Jules Verne-regénynek, egy Starbucksnak meg nem annyira, mert Starbucksot ott nyitnak, ahol van forgalom, és az Niuén nincsen. Ötven éve még ötezren éltek itt, mára csak ezervalahányszázan maradtak.

A sziget fejlődése a kilencvenes évek elején nem várt lendületet vett. A kormány úgy döntött, offshore adóparadicsommá teszik Niuét. Támogatást ígértek olyan cégeknek, akik el akarták kerülni az otthoni adózást. A program keretében több külföldi céggel is leszerződtek emelt díjas telefonvonalak létesítéséről. Örültek a lehetőségnek, naná, telekommunikációból élni sokkal jobb, mint mezőgazdaságból és halászatból. Más nem volt, mióta egy hurrikán 1989-ben elvitte a kókuszkrémgyárat, egy évente odatévedő turistára meg nem lehetett idegenforgalmat építeni.

A Niuére telepített telefonvonalakkal a szigetet az egész világról el lehetett érni. És el is érték. Azokat is, akiket nem akartak. Rövidesen kiderült – a helyi keresztény közösség nem kis megrökönyödésére –, hogy

Ma, az internetes pornó dömpingjében furcsának tűnhet, hogy néhány évtizede mennyit lehetett kaszálni ilyen ósdi szolgáltatásokkal, mint a telefonszex. Pedig épp ez bizonyítja, hogy a pornóipar mindig nyitott volt a technológiára. Alighanem semelyik más ágazat nem monetizálta olyan hatékonyan a videotelefonálást, mint a webkamerán maszturbáló lányok. Szóval van ebben pénz, és már akkor is volt, amikor a műsorhoz még csak hang volt, de kép nem. A fantáziadús betelefonálók, akik amerikai, brit és japán lapokban látták a cég hirdetéseit, néha több ezer dollárt vertek el emeltdíjas niuei hívásokra.

A külföldi cégeknek azért érte meg Niuéra, illetve a közeli Tuvalura telepíteni a vonalakat, mert a külföldi központok megduplázhatták egy-egy társaság nemzetközi hívásokból származó bevételét. Japánban és az Egyesült Államokban a telefontársaságok letilthatták a belföldi emeltdíjas hívásokat, de nemzetközi hívásokkal ezt már nem tehették meg. A kis szigeteken ráadásul nem volt konkurencia, így a cégek monopóliumot építhettek ki. A profitból a kormányzat 30 százalékos részesedést kapott. Dőlt a pénz; a betelefonálóknak nem tűnt föl a hirdetésekben a gondosan apróbetűzött infó, miszerint nemzetközi tarifát számítanak fel a hívásokért.

A niueieket nemcsak a dolog erkölcsi vonatkozása zavarta, hanem a téves hívások is. Több helyi is panaszkodott rá, hogy milyen idegesítő, amikor az éjszaka közepén megcsörren a telefon, álmosan belehallóznak, erre ott liheg egy begerjedt amerikai vagy japán a vonal túlvégén. Egy idő után inkább nem is reagáltak az éjszakai hívásokra. De a népharag elég volt ahhoz, hogy a miniszterelnök 1997-ben felbontsa a megállapodást a szextelefon-szolgáltatókkal.

Hát így pukkant ki a niuei dotkomlufi. A szigetből végül nem lett se pornó-, se adóparadicsom, de a telkós beruházások és az alacsony lélekszám miatt az állam 15 éve alanyi jogon biztosítja minden lakosnak az ingyenwifit, és 10 éve világelsőként adtak ingyen laptopot minden iskolásnak.

(The Independent | Listverse)