Japán komcsiktól a cigánygyilkosokig: félelem és reszketés Európában

A globális dzsihádot meghirdető Iszlám Állam létezése mellett és a párizsi tömegmészárlás után a hírek ugyan érthetően a Nyugat elleni iszlamista terrorizmusról szólnak, de azt azért érdemes észben tartani, hogy a civil lakosság elleni terrortámadások nem Európában szedik a legtöbb áldozatot, hogy a terroristák legtöbbször saját „honfitársaikat” mészárolják le, és végül, hogy a valláson kívül mennyi mindenre szoktak még hivatkozni az elkövetők a nemzeti szabadságtól a világforradalmon át a multikulturalizmus elleni küzdelemig.

A terrorizmus a statisztikák szerint is emelkedőben van: tavaly világszerte több mint 32 ezer áldozata volt. A vallási terrorizmus különösen erősödik, ebben az iszlamista mellett a buddhista és hindu terroristák is benne vannak. Egyáltalán nem „mi” (mármint mi, európaiak) vagyunk azonban a legveszélyeztetettebbek: a globális terrorizmusindex szerint Irak, Afganisztán, Nigéria, Pakisztán, Szíria, India a sorrend, ezekben az országokban követték el a legtöbb terrortámadást az elmúlt években. A terrorizmus sokkal inkább akut probléma az Európán kívüli válságrégiókban, mint a „fejlett világban”, a kontinensről csak az oroszok vannak az első 25-ben. 2014-ben az EU-ban 774 embert tartóztattak le terrorizmussal kapcsolatos bűncselekmények miatt. Az Europol statisztikái alapján a listát Franciaország vezeti, mögötte Spanyolország és az Egyesült Királyság jön.

Európában jó ideig nem a vallási terrorizmus volt igazán jellemző, és a palesztin merényletek és gépeltérítések kezdete után is legalább olyan erősen jelen voltak az elkövetők között a nemzeti-szeparatista mozgalmak az IRA-tól az ETA-ig, Korzikától Ciprusig, illetve a szekuláris, ideológiai alapú merényletek a szélsőbaltól a szélsőjobbig.

Assassin's Creed és médiahack

Maga a terrorizmus előtörténete jórészt az idegen elnyomók elleni küzdelemről, a gyengébbik fél kreatív harcmodoráról szól: a zsidó szektaként számon tartott zelóták a Római Birodalom helytartói és a kollaboránsok ellen hajtottak végre merényleteket Júdeában, a perzsiai asszaszinok (az ő nevüket őrzi a ‘gyilkos' szó, lásd Assassin's Creed), a korai muszlim terrorizmus letéteményesei is a mennyiségi hátrányt igyekeztek kompenzálni az ellenség vezetői elleni célzott támadásokkal. A késes merényletek egyszerre jelentik az öngyilkos merénylők (az áldozatuk közvetlen közelében egyedül várakozó gyilkosnak nem volt esélye elmenekülni) és a mostanában drónokkal kivitelezett célzott megsemmisítések előképét.

A modern korban aztán a nemzeti és a nemzetközi célok érdekében folytatott terrorizmus is új lendületet kapott. A XIX. század végén az internacionalista, ideológiai alapú terrorizmus elsősorban a „tett propagandájában” hívő anarchisták fegyvere volt – anarchista merénylő végzett a mi Erzsébet királynénk mellett egy amerikai (William McKinley, a beavatkozó külpolitika markáns képviselője), egy olasz és egy spanyol államfővel is. II. Sándor orosz cárt a parasztforradalomban hívő szocialista Narodnaja Volja merényelte meg; minden oroszok cárját 1881-ben hetedik kísérletre sikerült meggyilkolnia annak a sejtnek, melynek ideológusa és bombagyárosa Alekszandr Uljanov, vagyis Lenin bátyja volt – fel is akasztották a királygyilkosságért, aminek aztán lehetett némi hatása az öcs radikalizálódásához is.

Az orosz szervezet a terroristákról alkotott mai képünkhöz képest még viszonylag mérsékelt volt: időnként elállt a tervezett robbantástól, mert úgy ítélték meg, hogy túl sok lehet az ártatlan áldozat. Ez a fajta politikai gyilkosság még alapvetően meghatározott célszemélyek ellen irányult – ennyiben nem is teljesen felel meg a terrorizmus egyik közkeletű definíciójának, mely a jelenséget olyan törvénytelen erőszak alkalmazásán keresztül határozza meg, ahol a fő célpontok valójában nem azok, akik konkrétan belehalnak a tragédiába. A terrorizmusnál a szó szokásos értelmében a fizikai értelemben vett áldozaton kívül az az egész embertömeg is áldozat, melyben félelmet és figyelmet kelt a merénylet.

A terrorizmus lényegéhez tartozik a nyilvánosság manipulálása: bármilyen brutális, embertelen, gyilkos, de médiahack is. Az 1972-es müncheni olimpián az izraeli sportolók meggyilkolása eszköz volt ahhoz, hogy egymilliárd nézős elérést biztosítsanak a palesztin ügynek – ehhez a fegyvereken kívül kellettek a tévéközvetítések is. A modern terrorizmus ettől is újszerű; ilyen fajta mediatizáltságról a XX. század első felében működő szeparatisták, például a bolgár és szerb királlyal is végző, három országot rettegésben tartó macedón IMRO még nem álmodhatott.

Terrorista internacionálé palesztin vezetéssel

Az európai terrorizmus nagy évtizede a hatvanas évek végén kezdődött. Szokták ezt az izraeli légitársaság Tel-Aviv–Róma járatának ‘68-as eltérítéséhez is kötni: új volt, hogy a palesztin elkövetők kifejezetten izraeli gépet akartak, az utasokat túszként használták fel, és mindenekelőtt, hogy a gépeltérítést médiaakcióként kezelték. A Palesztin Népi Felszabadítási Frontnak különben is fő specialitása volt a gépeltérítés. Volt olyan nap, 1970 szeptemberében, amikor három New Yorkból induló nagy utasszállító egyike sem érkezett meg oda, ahol várták. Nem felhőkarcolókba vezették őket, megelégedtek vele, hogy – az utasok elengedése után – élő adásban felrobbantsák a gépeket.

A palesztin terrorszervezetnek egyébként is kulcsszerepe volt a hetvenes években a világ terrorizmusában, összekötő kapocsként, inkubátorként működtek a különféle szeparatista, iszlamista és marxista szervezetek között. Segítettek az európai ultrabalos radikálisok kiképzésében, de még a Japán Vörös Hadsereggel (ők főleg Ázsiában voltak aktívak, de Európában is támadtak meg követségeket; céljuk csak a szokásos volt: világforradalom itt és most, a japán rezsim megdöntésével egyetemben) is voltak közös akcióik. A terrorizmus nemzetközi kooperációja nem mindig a közös ideológián alapult, időnként pragmatikusabb gazdasági mozgatói voltak, mint amikor az IRA a bombakészítésben felhalmozott szaktudását exportálta Kolumbiába.

A Palesztin Népi Felszabadítási Mozgalom megbízásait teljesítette kanyargós pályafutása első szakaszában a hetvenes-nyolcvanas évek legnagyobb hírnévnek örvendő terroristája, Carlos is. A venezuelai származású leninista kapcsolathálójában majd minden olyan titkosszolgálati és terrorszervezet benne volt, akik meghatározóak voltak az iparban. A palesztinokon és a Baader-Meinhof csoporton kívül – mint utólag tudható – ilyen volt a KGB és a Stasi is, amelyeknek befolyásuk volt Carlos támadásainak időzítésére is. A „Sakál” vezette a bécsi OPEC-csúcs elleni ‘75-ös akciót is, ahol 60 túszt ejtettek, de legkedvesebb célpontjai Franciaországban voltak. Ebben a személyes bosszú is benne lehetett: feleségét, a frankfurti Forradalmi Sejtek tagját, Magdalena Koppot Párizsban tartóztatták le, és az újabb merényletek ellenére sem engedték szabadon.

Pedig Carlos mindent megtett, többet is, mint amit megbízói kívántak: amikor a TGV-robbantások és a pályaudvarok elleni támadások után egy atomerőművet szeretett volna a levegőbe röpíteni, jobbnak látták visszarendelni az önjáró luxusterroristát. Ezután került egy rózsadombi villába, de amikor tőlünk is kiutasították, ott kellett hagynia a kies Vend utcát, és valahogy már sehol nem volt szívesen látott vendég. Az órája 1994-ben, Szudánban ütött, tényleges életfogytiglaniját azóta a gyűlölt Franciaországban tölti. A marxista a börtönben felvette a muszlim hitet, és lelkesen üdvözölte szeptember 11-ét is.

Míg Carlos fölött senkinek nem volt teljhatalma, Kadhafi Líbiája állami szinten támogatta a terrorizmust, még ha a Lockerbie felett 1988 karácsonya előtt felrobbantott Pan Am-járat elleni támadást csak a 2000-es években, súlyos szankciók hatására ismerte is csak el. A London–New York járat elleni, 259 utas életét követelő merénylet egy több stációból álló amerikai–líbiai kvázi-háborúskodás eseménysorozatába illeszkedett: előtte líbiai ügynökök merényletet követtek el egy amerikai katonák által látogatott nyugat-berlini klub ellen, és szintén Líbia megbízásából dobtak kézigránátokat és lőttek géppuskával az izraeli gépre várók közé 1985. december 27-én a római és a bécsi reptéren. Utóbbi volt az a támadás, amelyben magyar színészek is megsebesültek: Kibédi Ervin kevésbé súlyosan, Szegedi Molnár Gézát azonban egész életére megbénította a gerinclövés. A támadásokat a beszámíthatatlanságig paranoid rettegett palesztin terrorista, Abu Nidal szervezete követte el; Nidal üldözési mániájában százával végezte ki aztán saját társait is, mígnem őt magát 2002-ben egy még nagyobb hatalmú paranoid, Szaddám Huszein titkosrendőrei ölték meg.

Bombák és szeparatisták

Az arab merényletek közben ne felejtsük el, hogy Nyugat-Európában a „bennszülött” nacionalista terrorszervezeteknek milyen nagy hagyománya van. A korzikaiakról, macedónokról, görögökről, ciprusiakról most nem is beszélve, itt van például az az ír és baszk szervezet, amelyekre néhányan hajlamosak még mindig romantikusan gondolni. A brit fennhatóság ellen 1921 óta küzdő IRA katonai-terrorista szárnya 1969 nyara, a katolikus és protestáns csoportok közötti erőszakos összecsapások után váltott taktikát, és kezdett merényleteket elkövetni brit rendőrök és katonák, majd mindenféle unionista figurák ellen is. Az 1998-as nagypénteki megállapodás ugyan összességében sikeres, de a kiegyezést ellenző kisebb, magukat az „igazi IRA”-nak tekintő csoportok nem adták fel a fegyveres harcot.

Euskadi Ta Askatasuna, magyarul Baszkföld és Szabadság – ennyit takar a sokáig az egyik legrettegettebb európai terrorszervezet rövidítése: ETA. Az etnogenezisét illetően (hozzánk, bevándorló-honfoglaló többiekhez képest) őseurópainak gondolt baszk nép önálló államáért küzdő militáns szervezetről a legkevésbé mondható, hogy migráns háttere lenne, ellenben a jezsuita „a cél szentesíti az eszköz” jelmondatot maximálisan magukévá tették. Ennek 800 gyilkosság a következménye, az áldozatok legnevesebbike a Franco-haver Blanco spanyol miniszterelnök volt, akinek az autója alatt 1973-ben robbant bomba. A szervezet egyébként is a politikusgyilkosságokat favorizálta, legalábbis elvileg, mert a legtöbb áldozattal járó támadásuknál (1987-ben egy barcelonai áruházba robbantottak a parkolóból egy ötméteres lyukat; a rendőrség a korábbi kamufenyegetések után nem ürítette ki a bevásárlóközpontot, az eredmény 21 halott és 45 sérült) az áldozatok többsége például női vásárló volt. A szándékoltnál durvábbra sikerült akció vissza is vetette a népszerűségüket, sok baszk szimpatizáns ekkor szakított a szervezettel.

A kurd PKK 1984-ben váltott gerilla üzemmódra, akcióik nagy része Törökországban volt, sokszor a kurd falvakban, ahol a török hatóságok kollaboránsnak nyilvánított helyi képviselőit gyilkolták meg, de európai célpontok, török érdekeltségek ellen is hajtottak végre támadásokat. 30 ezernél is több halálesetet írnak a kurd államiságért küzdő, vaskos marxista gyökerekkel rendelkező szervezet számlájára – igaz, ebben az esetben a terrorizmus és a kvázi-polgárháború közötti határ eléggé elmosódott.

Amikor terroristákba volt szerelmes fél Németország

Elég sok szélsőbaloldali terroristacsoport működött főleg a hetvenes években Olaszországtól Németországig, a legismertebb és legendásabb azonban mind közül a Rote-Armee-Fraktion, vagyis a RAF. A nyugatnémet hetvenes évek ultrabalos terroristacsoportjának ugyan nem volt hatvannál több tagja, legszebb éveiben minden negyedik NSZK-s fiatal szimpatizált velük a felmérések szerint – ami azt is mutatja, hogy nem csak az Iszlám Állam tud vonzerőt gyakorolni a lázas ifjúságra. A vietnami háború elleni tiltakozás, a harcos antikapitalizmus, a náci múltú nagytőkések elleni szövegek sokaknak tetszettek ‘68 után, a csoport két vezetője, a Bonny és Clyde alapmítoszt némileg újrajátszó Baader és Meinhof útmutatását követő merényleteknek azonban összesen 58 áldozata volt. A bebörtönzött vezetők kiszabadítása érdekében palesztin segítséggel eltérített Lufthansa-járat és a német kommandósok sikeres szomáliai túszszabadítása nagyjából a végjátékot jelentette: Baaderék ezután öngyilkosságot követtek el a cellájukban, a német állam pedig változtatott a terroristapolitikáján: közhírré tétették, hogy ezentúl soha, de soha nem tárgyalnak terroristákkal.

A hetvenes évek elején voltak az első muszlimellenes szélsőjobboldali terrorakciók is. 1972-ben egy párizsi palesztin könyvesboltnál robbantottak, és kettőt ütöttek volna egy csapásra: az iszlámellenes támadást úgy fazonírozták, hogy zsidó elkövetőkre lehessen majd gondolni: egy cionista szervezet nevében Dávid-csillagos brosúrákat hagytak a helyszínen. Később egy bevándorló munkásszállás ellen követtek el két támadást Franciaországban; bár főleg muszlimok éltek ott, az egyetlen halálos áldozat egy keresztény román férfi volt.

A bevándorlók és menekülttáborok elleni szélsőjobboldali támadások a rendszerváltás és az újraegyesítés után lettek tömegesek Németországban, de Münchenben már 1980-ban volt egy súlyos támadás, méghozzá a mostani válságban is kiemelt kockázati helyszínnek mondott Oktoberfesten. A 13 halálos áldozattal és 211 sebesüléssel járó bombarobbanás után a hatóságok egy neonáci kapcsolatokkal rendelkező geológushallgatót (maga is meghalt a merényletnél) azonosítottak, de sokan kételkedtek a magányos elkövető hipotézisében.

Még vitatottabb volt az egy hónappal korábbi szörnyű olaszországi terrorakció utáni nyomozás eredménye: a bolognai főpályaudvar várótermében végrehajtott robbantás 85 embert ölt meg, a baloldali egyetemi városban tartott mészárlást a Nuclei Armati Rivoluzionari nevű neofasiszta brigádnak tulajdonították. Ez a maffiakapcsolatokkal rendelkező szervezet legalább negyven politikai gyilkosságot hajtott végre, a terrortámadást azonban végig tagadták a gyanúsítottak. Bár elítélték őket, azóta is bukkannak fel alternatív magyarázatok, többek között Carlost és a palesztinokat is összefüggésbe hozták az esettel.

Iszlamisták keleten és nyugaton

2004, Madrid; 2005, London; 2015, Párizs – ezek a koordinátái a legsúlyosabb iszlamista terrortámadásoknak Nyugat-Európában ezidáig. Az európai célpontok elleni dzsihadista akciók a kilencvenes években, majd jóval nagyobb erővel szeptember 11. és az iraki háború után terjedtek el, a korábbi, főleg palesztin merényletekhez képest jó néhány alapvető különbséggel: több áldozat, szekuláris helyett fanatikus vallási alapok, direkt politikai célok helyett általános megfélemlítés; központi irányítás helyett gyakran önálló sejtek franchise-jellegű brutális akciói.

Az al-Kaida madridi vasúti robbantásai 191 embert öltek és 1800-at sebesítettek meg. Bár eleinte az iszlamista szál helyett a baszkokról beszéltek elkövetőként, a valódi elkövetőket hamar azonosították, és kezdeti ködösítés a három nappal későbbi spanyol választásokon a kormányzó Néppártnak sem tett jót. 2005. július 7-én aztán (egy nappal azután, hogy London elnyerte a ‘12-es olimpiát) a reggeli csúcsforgalomban összehangolt terrortámadás történt a brit fővárosban: gyors egymásutánban három robbantás volt a metrón, a negyedik detonáció egy emeletes buszon történt. 52-en haltak, több mint 700-an sebesültek meg. Ez volt az első iszlamista öngyilkos támadás Nagy-Britanniában.

A nyugati nyilvánosságban ez kevésbé jön át, de Európán belül fölényesen Oroszországban szedte a legtöbb áldozatot a terrorizmus az utóbbi 25 évben. Több ezren haltak meg robbantásokban és öngyilkos merényletekben, az elkövetők nagy többsége kaukázusi szeparatista és/vagy iszlamista volt. A két legszörnyűbb tragédia a csecsen terroristáknak, illetve az orosz ellenakció kudarcának köszönhető. Amikor a moszkvai Dubrovka színházban 2002 októberében 50 csecsen fegyveres 850 nézőt ejtett túszul, és az orosz csapatok teljes kivonulását követelték Csecsenföldről, a két és fél napos sikertelen ostrom után az orosz különleges erők súlyosan mérgező gázt juttattak be a szellőzőrendszerbe, a terroristákon kívül ebbe 130 túsz is belehalt.

Legalább ennyire vitatott a két évvel későbbi beszláni terrorakció tragédiájában a hivatalos szervek felelőssége. A csecsen és ingus terroristák 1100 emberrel barikádozták el magukat egy helyi iskolában, a túszok kétharmada gyerek volt. Az orosz fegyveres erők tankokkal, vállról indítható rakétákkal és más nehézfegyverekkel indítottak támadást az iskola ellen, az eredmény 385 túsz, köztük 186 gyerek halála. Az egyik politikai következmény Putyin elnöki hatalmának kiterjesztése volt. A csecsenek vezetők lekenyerezése óta a terrorveszélyt a kevésbé kontrollálható szalafita dzsihádisták jelentik a posztszovjet térségben, ők időnként a „Kaukázusi Emirátus” nevében terrorizálnak oroszokat és helyi muszlimokat egyaránt.

Európa védelmében

Végül: Párizs előtt az utolsó, tömeges áldozatokkal járó európai terrortámadást nem iszlamisták, hanem egy bevándorlás- és iszlámellenes szélsőséges követte el. Anders Behring Breivik a multikulturális, feminizmus által vezetett, saját kultúráját elveszítő Európáról szóló jobboldali szövegeket és a radikális háborús retorikát szó szerint vette, és úgy gondolta, politikai eszméit tömeggyilkosként tudná leginkább átültetni a valóságba. Mint kiderült, az oslói kormányépületeknél végrehajtott robbantásai csak elterelő hadműveletek voltak igazi célja előtt. A többire mindenki emlékszik: átkelt a kis Utoya szigetre, hogy a baloldali ifjúsági szervezettel táborozó kamaszokat módszeresen kivégezze. 77 áldozata volt a börtönben most politológiát tanuló terroristának.

Ja, és ne felejtsük el a cigánygyilkosságokat. Ezeknél, mint emlékezhetünk, az elkövetők tudatosan igyekeztek ártatlan áldozatokat kiválasztani, hogy a gyerek- és felnőttgyilkosságokkal még nagyobb felháborodást váltsanak ki, és lehetőleg etnikai polgárháborút robbantsanak ki az országban. Jogi besorolástól függetlenül, Magyarországon ekkor öltek hosszú idő után először, és reméljük, utoljára terroristák.