Végső visszaszámlálás

Megérkeztünk Houstonba, de mielőtt elkezdjük feldolgozni az utolsó űrsiklóküldetés helyi fejleményeit, szeretnénk tisztázni, hogy miért Floridából indítják az űrsiklókat. Az űrsiklóprogramban szinte minden második startot halasztani kellett, az esetek jelentős részében az időjárás miatt. Az Atlantis pénteki indítása is majdnem meghiúsult. Mégis a Kennedy Űrközpontból indították az űrsiklókat, sőt a Mercury-, Gemini- és Apollo-program emberes űrrepüléseit is. Felmerül a kérdés: Miért választotta a NASA Cape Canaveralt indítóhelyül? Miért nem olyan helyszínt, ahol kevesebb a vihar?

Vasárnap a Raffaello modult szállító Atlantis sikeresen rákapcsolódott az űrállomásra, és ezzel az űrsikló legénysége megkezdte egyhetes ott tartózkodását. Ferguson parancsnok és Hurley pilóta előkészítette az űrsikló robotkarját a hővédő pajzs későbbi átvizsgálásához, míg Walheim átcipelte a keddi űrsétához szükséges felszereléseket.

"Go, Atlantis", meg "Godspeed, Atlantis and crew" - úton-útfélen ilyen és hasonló tisztelgő, köszöntő, búcsúztató üzenetekbe, feliratokba botlottunk a floridai utak mentén az éttermek, benzinkutak, hivatalok és sokszor a magánházak előtti placcokon. A floridaiak - leginkább persze a Cape Canaveral térségében élők - táblákon, elektromos hirdetőfelületeken mutatták ki, hogy mennyire szorítanak a nemzeti büszkeségüknek számító űrsiklók utolsó mohikánjáért.

Induló minisorozatunkban bemutatunk néhány olyan lenyűgöző műszert és berendezést, ami nélkül az Atlantis utolsó útja nem valósulhatott volna meg. Kezdjük egy monumentális áztatógéppel, amit az indítómérnökök a start előtt kapcsolnak be, mint azt ezen, az Endeavour utolsó indításáról készült videón 9:47-nél látni lehet:

A vízfröcskölő rendszer neve Sound Suppression System (SSS), és arra szolgál, hogy tompítsa az űrsikló hajtóművei és a gyorsítórakéták által keltett akusztikus energiát, visszafogja az indítóplatformról visszaverődő hanghullámokat. Ezek a hullámok olyan erősek, hogy csillapítatlanul akár kárt is tehetnek az induló űrsiklóban, vagy legalábbis a rakományában. Az SSS-ből kiömlő víz 142 decibelre fogja vissza a visszatérő egység rakterében mérhető hangerőt (145 decibel a NASA által meghatározott követelmény).

Szombaton az Atlantis űrsikló legénysége befejezte a jármű hővédő pajzsának átvizsgálását. A pajzs állapotáról egyelőre nincs hír, a vizsgálatok eredményét vasárnap vagy hétfőn teszi közé a NASA. A művelet után a legénység este 7:29-kor (magyar idő szerint vasárnap hajnali fél kettőkor) aludni tért.

Nyolc órával később ébredtek az Electric Light Orchestra rockegyüttes Mr. Blue Sky című dalára – az irányítóközpont Chris Ferguson parancsnoknak kedveskedett ezzel. A legénység ezután felkészült arra, hogy az űrsiklóval dokkoljon a Nemzetközi Űrállomáson. Az e célra szolgáló hajtóművel magyar idő szerint délután fél háromkor megkezdték a sikló odairányítását a nyolc mérföldre levő ISS-hez, az összekapcsolódás öt óra körül megtörtént, az űrállomás és az űrsikló közti zsilip pedig este 7:19 körül nyílik ki.

Az STS-1 volt az első igazi űrsiklóküldetés, amelynek során Föld körüli pályára állt egy űrrepülőgép. A Columbia 1981. április 12-én - pontosan 20 évvel az első űrrepülés, Jurij Gagarin és a Vosztok-1 fellövése után - emelkedett el a földtől, ezt követően 37-szer kerülte meg a Földet az 54 órás küldetés alatt. A Columbia fedélzetén két űrhajós, John W. Young parancsnok és Robert L. Crippen pilóta utazott.

Pénteken az időjárás kegyes volt a NASA-hoz és hozzánk: heves viharok után kicsit kitisztult a floridai ég, éppen időben ahhoz, hogy helyi idő szerint délelőtt 11 óra 29 perckor utolsó útjára lehessen indítani az Atlantist űrsiklót, aztán újra lecsaptak a zivatarok.

A környéken több százezer (a merészebb becslések szerint egymillió) ember figyelte a startot, ezért az indítás után mérföldekre kígyózó dugók alakultak ki az autópályákon. Nakkal megpróbáltuk kivárni, amíg az utak is kitisztulnak (sikertelenül), és még órákig a Kennedy Űrközpont sajtóközpontjában lógtunk a NASA szuperwifijén (ami a start előtt és után azért csak összeomlott, nem bírta a médiaérdeklődést).

Az amerikai űrsiklóprogram harmincéves története tele van világra szóló sikerekkel és szívszorító tragédiákkal. Ezekről az USA űrhivatala, a NASA folyamatosan tájékoztatja a közvéleményt, és a sajtó minden egyes küldetés alkalmával tele van a sikló űrbe bocsátásáról készült beszámolókkal, képekkel, videókkal. Embert próbáló kiképzés, hihetetlen testi és szellemi erőfeszítés, aztán dörgés, villámlás, füstfelhő, csönd, lebegés, és a Kék Bolygó elmaradhatatlan képe az űrből, biztos ismerős az összes kép. Van azonban az űrsiklóprogramnak egy kevéssé dokumentált, kínosan protokolláris eleme, amely a legtöbbször kimarad az űrhajósok hősiességéről, bátorságáról és szakmai hozzáértéséről szóló beszámolókból: ez nem más, mint a küldetések előtt lebonyolított szertartásos reggeli.

Barack Obama amerikai elnök az Atlantis startja után közleményt adott ki, amelyben háláját fejezte ki az űrsiklóprogramban részt vett űrhajósoknak. Gratulált az utolsó űrsikló legénységének, sok szerencsét és biztonságos hazatérést kívánt nekik.

Szombat dél. Kihalt az űrközpont, szinte semmi forgalom nincs az űrjármű-összeszerelő épület felé vezető úton. A tábla, ami eddig a startig hátralévő napokat mutatta, most a landolásig hátralévő tervezett időt jelzi.

Helyi idő szerint szombat reggel öt napilapot tudtunk Orlandóban összevadászni azok közül, amik címlapon foglalkoztak a pénteki történelmi eseménnyel. Nézzük, mit írtak az Atlantis utolsó startjáról:

Az űrben egy pohár vizet nem lehet rendesen meginni. Ha nem vigyáz az ember, még a falat is kirepül a szájából, a haja folyton égnek áll, és az alváshoz le kell kötöznie magát - hogy olyan triviális dolgokat ne is említsünk, mint a fogmosás, a pisilés vagy a sakk. A gravitációhoz szokott emberi test és a gravitáció áldásait kihasználó ember alkotta eszközök nem nagyon tudnak mit kezdeni a súlytalanság állapotával.

És akkor itt van ez a felettébb kínos dolog, a szex.

A tudomány mai állása szerint ember még nem dugott az űrben. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne foglalkoztatná az űrben dugás problematikája, sőt. De ha sor is került szexuális aktusra az űrrepülés idén 50 éves történetében, azt vagy sikerült eltitkolniuk az érintetteknek, vagy az űrkutatásban élen járó amerikai hivatal, a NASA, illetve orosz megfelelője, a Roszkoszmosz nem hajlandó róla beszélni.

Maguk az űrhajósok hallgatnak, mint a sír, pedig Gagarin 1961-es útja óta több mint ötszáz ember járt odafönt, köztük nem egyszer férfiak, nők vegyesen – hogyhogy egyiküknek sem jutott eszébe kipróbálni, milyen lehet az űrben?

Floridai idő szerint hajnali 3:59-kor a NASA felébresztette a Föld körül keringő Atlantis legénységét. Az űrhajósok a Coldplay Viva la Vida című számára ébredtek, a Marshall Űrrepülési Központ munkatársai küldték a számot Doug Hurley pilótának.

1977. október 26. Az űrsiklók első, űrrepülésre még alkalmatlan prototípusa, az Enterprise landol utolsó tesztrepülése után az Edwards légibázison, Kaliforniában. A gép neve eredetileg Constitution (Alkotmány) lett volna, de a népszerű Star Trek sorozat rajongói levelekkel árasztották el az elnököt, Gerald Fordot, hogy kereszteljék át az űrrepülőt a sorozatban szereplő anyaűrhajó nevére. Hogy Ford valóban a népakaratnak engedelmeskedett-e, vagy II. világháborús katonaélményei hatására – a USS Enterprise repülőgéphordozó társán, a USS Monterey-en szolgált a háború alatt – kérte a névváltoztatást, nem tudni.

Most, hogy az Atlantis sikeresen elstartolt, érdemes átfutni, mire számíthatunk a következő napokban. Mivel az STS-135 fő célja ellátmány szállítása az ISS-re, nem ez lesz minden idők legizgalmasabb missziója, de mégiscsak ez az utolsó. Íme a küldetés ütemterve:

Első repülési nap (Flight Day 1, FD 1), július 8.: Az Atlanis űrsikló fedélzetén négy asztronautával elstartol, majd Föld körüli pályára áll.

FD 2, július 9.: A legénység műszeresen megvizsgálja az űrsikló hővédő pajzsát, ami majd megvédi az Atlantist, amikor az visszaérkezik a légkörbe. Ezután az űrhajósok felkészülnek a dokkolásra a Nemzetközi Űrállomással. (ISS).

FD 3, július 10.: Az űrhajósok úgy manőverezik az Atlantist, hogy az űrsikló a hasát mutassa az ISS felé. Az űrállomás legénysége lefotózza az űrsikló alját, ez szintén a hővédő pajzs esetleges sérüléseinek felfedezése miatt szükséges. Az Atlantis ezután dokkol az ISS-re.

35... 34... 33... 32... 31... 31... 31. A floridai Kennedy Űrközpont sajtóközpontja elé felállított óriási számláló nem mozdul tovább, a tömeg felhördül. T-31 másodpercnél megállt a visszaszámlálás. Az életük felvételére ugrásra készen álló fotósok idegesen tekintgetnek egymásra, valaki hangosan fuckol. Minden másodperc számít, ha a start nem történik meg egy tízperces ablakban, legalább egy napot késik az utolsó űrsikló indítása.

Korábban is többször megállt a számláló. Például T-9 percnél, ami tervszerű megállítás minden startnál. Illetve, tervszerű megállítás volt – több ilyen már nem lesz. T-9 percnél pontosítják a pályaadatokat, a küldetés irányítói ekkor döntik el, hogy indulhat-e az űrsikló. Ha T-9 perctől elindul a visszaszámlálás, az űrsikló már igen nagy valószínűséggel startolni fog.

Az utolsó űrsikló fellövésén részt vett John Oliver Amerikában dolgozó brit színész is, aki főleg a sorozatrajongóknak lehet ismerős: a Communityben ő játssza a kiégett, sutyó tanárt, Ian Duncant. Oliver az egyik amerikai tévének kommentált a maga fanyar stílusában. "Ritkán lehetünk szemtanúi annak, hogy egy nemzet végképp feladja az álmait" - ezekkel a szavakkal búcsúztatta az űrsiklóprogramot.

Eufórikus örömmel fogadták a helyszínen, hogy sikeresen felbocsátották utolsó útjára az Atlantist a floridai Kennedy Űrközpontból. A felhős, szeles időjárás miatt az utolsó pillanatig kétséges volt az indulás, a visszaszámlálást meg is szakították 31 másodperccel a start előtt, de nem a külső körülmények miatt. Egy kar nem húzódott vissza rendesen a kilövőálláson, de megoldották a problémát, és három perccel a tervezett időpont után elstartolt az űrsikló.

Olyan éles, bántó fénnyel indult az Atlantis, mintha az ember közelről belebámulna egy hegesztőpisztoly által húzott ívbe. A hang csak a start után röviddel erősödött dübörgő zajjá, majd az Atlantis eltűnt a felhők között, vastag füstfelhőt húzva maga után.

Kennedy búcsúzik

Az utolsó űrsiklót felbocsátó floridai űrközpont Kennedy nevét viseli, a NASA így tisztelgett a Hold-programot – a hidegháborús nyomás miatt is – támogató egykori elnök előtt. Ha a hivatal valaha az űrsiklóprogramért is ki akarja fejezni háláját, Nixonról kell majd elneveznie egy űrközpontot, ugyanis a Watergate-ügybe belebukott elnök indította útjára a programot.

Persze, mint minden űrhajózás-történeti sztorit, az űrrepülőgépét is el lehet kezdeni a náci Németországban, Peenemündében összerakott V-2-es rakétától, amit a második világháborúban sikeresen bevetettek, és ami később mind az amerikai, mind a szovjet rakétafejlesztések alapja volt. A V-2-n dolgozó peenemündei mérnökök nagy része Amerikába került, és egyikük, Walter Dornberger javasolta olyan kísérleti jármű megalkotását, ami az űrből visszatérve nem ejtőernyővel ereszkedik le, hanem horizontálisan landol, mint egy repülőgép.

Ez 1954-ben történt, amikor még nem létezett NASA. Az űrhivatal egyik elődszervezete, a NACA próbálkozott ilyen jármű megalkotásával az X-15 program keretében (érdekesség, hogy az X-15 pilótája Neil Armstrong volt). A későbbi kísérletek összekapcsolódtak azzal a törekvéssel, amely újra felhasználható rakéták fejlesztését célozta meg. A NASA 1968-ban egyszerre dolgozott egy űrből visszatérő jármű koncepcióján, illetve kutatta, hogy milyen hajtóművel lehetne útnak indítani egy űrsiklót. A kutatások egyik eredménye a Mercury visszatérő modulját is tervező mérnök, Maxime Faget terve volt, a DC-3. A nagy hordozórakétából és kis visszatérő egységből álló terv később az űrsikló alapjául szolgált.

Az első űrhajósok rajtja, ahogy Verne Gyula regényének illusztrátora elképzelte. Az alábbi fametszet az Utazás a Holdba utolsó fejezetében látható, a lövedék, illetve a benne ülők kalandjait a második, az Utazás a Hold körül címet viselő kötetben követhetjük figyelemmel.

Szereti a régi repülőgépeket. Mi volt a legrégebbi gép, amivel repült?

Egy Taylorcraft a harmincas évekből, egészen pontosan 1931-ből. Ez egy nagyon kicsi, amerikai gép, az első magánrepülők egyike.

Mégis egy jóval modernebb légi járműnél kötött ki. Mióta akart űrhajós lenni?

Elég fiatalon, nagyjából hétéves koromban gondoltam először erre. 1955-ben születtem, és a hatvanas évek elején indultak útnak az első amerikai űrhajósok, akkoriban minden gyerek űrhajós akart lenni. Ez eleinte nekem is csak vágyálom volt, de olyan álom, amit valójában soha nem adtam fel, hiába fogtam bele egészen más vállalkozásokba is.

Négy űrsiklóküldetés legénységében is részt vett. Melyik volt a kedvence?

Nem tudok választani közülük. Mindegyiket különböző okok miatt szerettem, egészen más tapasztalatokat és kihívásokat adott az, amikor műholdat kellett pályára állítani és az, amikor ellátmányt vittünk az űrállomásra.

Az egyik küldetése mégis különleges volt, hiszen ön tagja volt a 2005-ös Discovery-legénységnek. Ez volt az első küldetés a Columbia 2003-as tragédiája után. A Discovery megsérült, és egy be nem tervezett űrséta során önnek kellett megjavítania. Óriási felelősség lehetett.

Nagyon sok emberrel osztoztam ezen a felelősségen. Egy ilyen küldetésen végig mindent csapatként csinálunk, a földi irányítás, az űrsikló és az űrállomás legénysége együtt. Nem éreztem azt, hogy valamilyen különleges teher nehezedett volna rám. De nagy megtiszteltetés volt benne lenni ebben a csapatban, azon a misszión sok új dolgot kipróbálhattunk, amiket korábban nem. Például éppen az űrsikló hővédő pajzsának alaposabb megvizsgálását és javítását.

Milyen érzésekkel búcsúztatja az űrsiklóflottát?

Technikai akadályai nincsenek annak, hogy még évekig repüljenek ezek a nagyszerű eszközök, anyagi akadályai annál inkább. Viszont fel kell ismerni, hogy az űrsiklók teljesítették a küldetésüket, a Nemzetközi Űrállomás felépült, az utolsó misszió pedig bőséges ellátmányt visz a következő időszakra. Igen, úgy érzem, ideje bejezni az űrsiklóprogramot.

Mit vár az űrrepüléssel foglalkozó magánvállalatoktól a közeljövőben?

A következő években a legfontosabb feladatuk az lesz, hogy segítsenek rakományt szállítani az ISS-re. A nem is olyan távoli jövőben pedig az emberes űrrepülésben is szerepük lehet, akár űrtaxitársaságok is alakulhatnak.

„Kérek egy reptéri transzfert a Holdra”?

Ha már játszunk az ötlettel, nincs olyan sok hely, ahova egy feltételezett űrtaxi elmehetne: az űrállomás, a Hold, a Mars, néhány aszteroida. De ezekhez a célokhoz végül mind eljutunk majd.

Életemben nem áztam el még annyira, mint csütörtök délután. A floridai Kennedy Űrközpontban álltunk a sorban fotós kollégámmal, vártunk a buszoknál, amik állítólag kivisznek majd az Atlantis űrsiklóhoz. Persze a jármű közelébe a sajtó is csak különleges óvintézkedések után mehet – a biztonságiak egy robbanószer-kereső kutyával járták körül a fotósok felszerelését, és erre az időre elparancsoltak mindenkit a táskáktól. Ezt a pillanatot választotta az űrközpont felett gyülekező vihar, hogy lecsapjon.

Szerdán még csak messziről nézegethettük a fák csúcsa fölött kikandikáló, startra kész Atlantis űrsiklót. Csütörtökön kétszer is felemelő, extatikus, bizsergető, gyomorba markoló élményben lehetett részünk: szinte megérinthettük Őt, csaknem karnyújtásnyi távolságba kerültünk Hozzá.

Először is rövid buszos túra végén megmutatták közvetlenül a szervizállvány kinyitása után a 39A indítóálláson pihenő, csodálatos, lenyűgöző, gyönyörűséges űrsiklót, majd egy esti kiruccanást is abszolválhattunk a szürkületben a kecses objektumhoz. Az élmény leírhatatlan (Gábor azért majd megpróbálja), beszéljenek inkább a képek, mindkét látogatásról készült egy-egy képsor, az első viszafogottabb, a második már majdnem tolakodó, szóval aki nem bírja az űrsiklópornót, az most kapcsoljon el.

Egyre nagyobb a nyüzsgés a Kennedy-űrközpontban, a NASA szívesen és örömmel látja vendégül a tevékenysége iránt érdeklődőket. A sajtóközpontban az űrprogram résztvevői mutatják be a saját szegmensüket, egy kis kiállításon pedig az utóbbi évek űrutazásainak relikviáit lehet megtapogatni. Nem nagyon van olyan, ki ellen tudna állni egy űrhajóskesztyű felpróbálásának, vagy egy szkafander alá való vízhűtéses, -fűtéses kezeslábas alsónemű megtapogatásának.

Csütörtökön szinte egész nap T-11 órán állt az STS-135 űrsiklóküldetés visszaszámlálása. A Kennedy Űrközpont fölött többször is zuhogott, délelőtt pedig olyan heves vihar dúlt, hogy villámok csapkodtak az űrsikló körül. Az első hírek szerint egy villám belecsapott az indtóállványba, a későbbi felvételek viszont azt mutatták, hogy két villám is lecsapott, de szerencsére egyik sem az állványba, hanem kicsit messzebb, a talajba. A NASA mérnökeinek mindenestre utána kellett néznie, hogy a vihar okozott-e bármilyen kárt, ami miatt el kellene halasztani az utolsó űrsiklóküldetést.

Csütörtökön zivataros idő köszöntött Cape Canaveral térségébe, a nap folyamán többször is szakadt az eső, villámok és égzengés kíséretében. A Kennedy-űrközpont fölött sötét fellegek torlódtak össze, több mára tervezett eseményt ideiglenesen el kellett halasztani, így egyelőre nem történt meg az indítóállás kinyitása sem. A trópusi viharos idő miatt könnyen lehet, hogy nem sikerül a péntekre tervezett időpontban felbocsájtani az Atlantist, ekkor a hétvégére csúszik a start.

A sarki fény a Föld északi és déli sarkánál a légkörbe behatoló töltött részecskék (elsősorban protonok és elektronok) által keltett időleges fényjelenség. Az északi féltekén északi fényként is ismert jelenség (aurora borealis) tehát a déli sark közelében is megfigyelhető (aurora australis). Az alábbi szépséges képen balra alul az Endeavour farokrésze, a jobb fölső sarokban a Föld déli féltekéjének egy szelete, átlósan az aurora australis fényfoszlányai, és a hosszú expozíciós idő miatt kissé elmosódott csillagok láthatók.

Sandra Magnus mellett még egy mission specialist (a küldetés bizonyos különleges feladaiért felelős mérnök-űrhajós) van az STS-135 legénységében: Rex Walheim ezredes, akinek az Atlantis már régi ismerőse. Az űrhajós kétszer járt már az ISS-nél az űrsiklóval, és azon kevesek közé tartozik, akik öt űrsétát is tettek sz űrállomásnál.

Walheim 1962. október 10-én született a kaliforniai Redwood Cityben, de San Carlosban nőtt fel, és a gimnáziumot is ott tudta le 1980-ban. Ezután a Berkeleyben található, jónevű Kaliforiai Egyetemen avatták gépészmérnökké 1984-ben, majd a légierőnél kötött ki, ahonnan viszonylag hamar, két év múlva a NASA-hoz került. A Johnson Űrközpontban dolgozott az űrsiklók landoló és fékező rendszerein, és a Houstoni Egyetemen ipari mérnökként szerzett master fokozatot 1989-ben.

Ugyanebben az évben áthelyezték a légierő egyik coloradói támaszpontjára, ott rakétákra figyelmeztető radar fejlesztése volt a feladata. 1991-ben tesztpilótaképzésen vett részt (főleg F-16-osokkal repült), majd a kaliforniai Edwards Légitámaszponton dolgozott kiképző instruktorként, amíg 1996-ban felvételt nem nyert a NASA űrhajósprogramjába.