Bejártuk a gyönyörű, neoreneszánsz Ybl Vízházat a Duna partján

A Várkert Kioszknak rengeteg neve van. Hívják Várkert Palotának, Várkert Kaszinónak is, mostanában Ybl Vízházként emlegetik. Bárhogy is nevezzük, mindenki tudja, miről van szó: az a furcsa kis tornyos, villának látszó épület a Várkert Bazár előtt. Az Urbanistán rengetegszer felbukkant az elmúlt kilenc évben, úgyhogy nagyon örültem neki, hogy most bejárhatjuk – ráadásul Oláh Mihály Zoltán építésszel, aki az 1992-es átalakítást is tervezte. Na de lássuk először az épület történetét!

A Várkert Bazár kialakítása után Ybl Miklós elnyert egy másik – ahhoz szorosan kapcsolódó – megbízást is: egy gőz szivattyúház építését a Bazár és a Duna közé. Ennek a fő feladata az volt, hogy ellássa a Várkertet vízzel, például a park nagyszerű szökőkútjait, az istállókat, a királyi lakot a konyhát stb. Ez lett a Várkert Kioszk, amit négy év munka után, 1882-ben nyitottak meg.

Neoreneszánsz üzemépület

Amihez ma egy szekrénnyi berendezés is elég lenne, ahhoz akkoriban egy házat kellett építeni: kellettek a hatalmas gépek, a gőzt fejlesztő kazán, tárolótér a fűtéshez szükséges szénnek, szociális helyiségek a munkásoknak stb. A feladat ráadásul két szempontból is különlegesen nehéz volt:

• számolni kellett a Duna közelsége miatt az állandó árvízveszéllyel,
• bele kellett illeszteni az épületet a rakpart látképébe.

A feladatokat Yblék tökéletesen oldották meg. A Duna-víz zsilipeken keresztül, többszörös kavicsszűrés után a közelmúltban feltárt ciszternákban gyűlt, hogy azután a folyamatosan dolgozó gőzszivattyúk segítségével a Várba jusson. Bár a szénraktár és a gépház jó része is a pinceszintre került, olyan tökéletes volt a szigetelése (tulajdonképpen egy mesterséges mészkőtömböt hoztak létre az áradások kizárására), hogy oda nem tudott betörni a víz. Ahogy Oláh Mihály Zoltán építész mesélte, az 1992-es átalakításnál azért kellett új szigetelést kialakítani, mert az akkori szabványoknak nem felelt meg az Ybl-féle eljárás. Igaz, bizonyítani azt sem lehetett, hogy ne lenne alkalmas a védelemre.

A második kihívás sem volt könnyebb, de az eredmény ugyanolyan jó, ráadásul sokkal látványosabb lett: el kellett rejteni a több emelet magas berendezést a kéménnyel és a szénraktárral a neoreneszánsz királyi kert közvetlen szomszédságában. Ybl Miklós a széntárolót a pincébe helyezte, ahová a Duna felől lehetett berakodni. Mai szemmel egészen gyönyörű, hogy nem csak boltívek, de kupolák is rögzítik a mennyezetét annak a helynek, amit a szénlapátolókon kívül nem sokan láthattak akkoriban. Innen talicskázták át a fűtőanyagot a kazánházba. Ennek a helyiségnek a padlója a pincében volt, de a mennyezete két szinttel feljebb. Itt, a tulajdonképpeni üzemcsarnokban a galérián kis lakást alakítottak ki a dolgozóknak. Alighanem ez volt a legpazarabb kilátású üzemi munkáslakás Magyarországon.

Kívülről ebből persze semmi nem látszott. Ybl egy gyönyörű neoreneszánsz villába rejtette az ipari funkciót: a fal egyik oldalán mit sem sejtő dámák korzózhattak kis palota mellett, a másikon szénporos melósok lapátolhattak a tűzre. A legszebb persze a kémény megoldása, amit egy tornyocskába rejtett el Ybl (ahogy néhány évtizeddel később Petz a Levéltárnál a Várban).

Az eldugott kazánház elé egy kis kávézó került árkádos terasszal, amelynek neoreneszánsz sgraffitói a Várkert Bazáréira rímelnek. Előtte kis parkot alakítottak ki, hogy teljes legyen az illúzió.

A technika ugyan viszonylag hamar elavult – 1905-ben kapcsolták le végleg a szivattyúkat –, de a korabeli hirdetések szerint a kávéház a kerthelyiséggel népszerű maradt. A háborúban viszont megsérült, és az állapota a szocializmus alatt tovább romlott. A privatizációval egy izraeli befektetőhöz került az épület, aki kaszinót nyitott benne, majd rendezvénytermet.

Túl jól nem mehetett a bolt, mert az elmúlt egy évtizedben szinte végig árulta a házat. 2009-ben még 4,4 milliárd forintot kért érte, 2014-ben már csak2,5-et. Végül 3,3-ért vettük meg. Mármint mi, a magyar állam, közelebbről az MNB-hez tartozó Pallas Athéné Alapítványok.

Ez volt az apropója a tegnapi sajtóbejárásnak, amelynek legizgalmasabb része tulajdonképpen az 1992-es nagy átalakítás bemutatása volt. Az ugye természetes, hogy az épület külsejét, az árkádos előcsarnokot és az egykori kávézó termet restaurálták. Rá is fért, mert elég ramaty állapotban volt, az egykori reprezentatív tere. A nagy kérdés az volt, hogyan hasznosítsák az ipari csarnokot. 

Palota a kazánházból

Az Oláh Mihály Zoltán vezette átalakítás legfontosabb eleme az volt, hogy új födémet húztak keresztbe a helyiségben, leválasztva a pinceszintet a földszinttől. Ez annyira magától értetődő, hogy aki ma lép be az előcsarnokból az egykori kaszinótérbe, abban fel sem merül, hogy ez utólagos beillesztés. A galériáról eltüntették az egykori munkáslakást, így egybenyíló teret kaptak, az oda felvezető öntöttvas feljáró helyett pedig egy 25 évvel ezelőtti eleganciát tükröző lépcső került.

Különösen izgalmas a falak díszítése és a csillárok. Ami az előtérben rekonstrukció (részint maradványok, részint fennmaradt fényképek alapján), az itt bent teljesen új belsőépítészeti kialakítás. A cél az volt, hogy aki végighalad a kaszinó bejáratától a nagyteremig, ne érezzen éles váltást a stílusok közt. Ezt akkoriban az épület más részeiről vett minták felhasználásával alakították ki. Bár az én szívemhez közelebb áll, ha őszintén vállaljuk a korszellemet, ha azt nézzük, mennyire sikerült megoldani a kitűzött feladatot, akkor azt kell mondjam, hogy tök jól.

Csak az épület előtti VC logókkal telepakolt szökőkút volt ijesztően ízléstelen, na meg gyönyörű homlokzatra felbarkácsolt Várkert Casino felirat, amit később Várkert Palotára cseréltek – ez ma is ott éktelenkedik.

Na és akkor lássuk mihez kezdenek most az épülettel! A közbeszerzés nélküli, 600 millió forintos átalakítás igazából nem lesz akkora, mint az 1992-es volt, amikor gyakorlatilag egy romos műemléket kellett helyreállítani, ráadásul teljes funkcióváltásra volt szükség. Sokkal inkább ráncfelvarrásról lesz szó.

Új bejárat a föld alatt

A tervek szerint őszre „nyitott, reprezentatív társasági és kulturális központtá válik” a hely, ahol kortárs kiállítások és mindenféle rendezvények lesznek. Ugyanakkor a reprezentatív tereknek vendéglátó funkciója lesz: kávézó és étterem üzemel majd benne (a neoreneszánsz falfestményekkel díszített előcsarnok eredetileg is kávéházként működött). Ehhez hozzácsapják az árkádos előteret, amit be is üvegeznek, illetve elkerítik a hozzá tartozó kertet, ahol kerthelyiséget alakítanak ki.

Az egykori kazánházban – ahol később a kaszinó működött – rendezvényterem és étterem lesz, kiállítási térnek pedig az egykori széntárolót használják majd. Túl nagy változások itt nem történnek építészetileg. Megmarad például a kilencvenes évek luxusát idéző lépcső, amire biztos sokan haragudnak, hiszen pont annyi idős, hogy "már utálni kell", de szerintem fontos korlenyomat, és nem is néz ki rosszul a maga módján. Azt azonban kifejezetten sajnálom, hogy az építész tájékoztatása szerint nem tűnnek el a neoreneszánsz előcsarnok mennyezetéről a műanyag klímaelemek. Ez azért elég méltatlan a helyhez.

A legfontosabb – gyakorlatilag az egyetlen komolyabb – változás az lesz, hogy egy új bejáratot nyitnak, mégpedig egyenes a pinceszintre. A 25 évvel ezelőtti átalakításnál bővítették ugyanis a földalatti részt egy alagsori helyiséggel: a boltozatos, kupolás széntárolóhoz csaptak hozzá még egy teremet a kert alatt. Ehhez nyílik most egy közvetlen lejárat kerthelyiségből a bejárat előtti térből.

A tervező szerint ezzel még jobban be lehet kapcsolni a kiállítást a város vérkeringésébe, újabb lökést adhatnak annak a kulturális térnek, amelyik innentől egészen a libegőig tart és magába foglalja a Várkert Bazár keresztül-kasul bejárható udvarait. Ha úgy lesz, annak nagyon örülök, én drukkolok, hogy a Várkert és az alatta elterülő korzó élettel teljen meg. Annál is inkább, mert az eredeti terveket nagyon szerettem, de ha valakinek azt mondjuk, hogy Várkert Bazár, akkor annak leginkább a többszörös átadások, meg a kivitelezők (mai napig tartó) bénázásai jutnak az eszébe

Ugyanakkor Várkert Kioszknál túlzónak érzek egy ilyen beavatkozást, főleg ha belegondolok mekkora lesz a földalatti kiállításhelyszín. Olyasmi lesz ugyanis ez a lejárat, mint az Országház látogatóközpontja, ahol szintén egy földalatti bejáraton keresztül lehet bejutni a kiállítótérbe úgy, hogy közben nem akadályozzák a látogatók a parlamenti munkát. Ez azonban nem az Országház, és mivel az egész épület publikus tér lesz, kicsit érthetetlen ez a vendégbejárat.

Az új kerítés, a beüvegezett oszlopcsarnok és pinceszintre helyezett kiállítótér saját bejárattal nem annyira a megnyitást sugalmazza nekem, inkább azt sejtetik, hogy a reprezentatív, neoreneszánsz terek viszonylag zártak maradnak, míg a fő funkció a vendéglátás lesz.

Ezek persze csak azok az észrevételek, amit építészeti megoldások előrevetítenek. Hogy valójában hogy fogják használni, az majd az üzemeltetőkön múlik, azt pedig, ha minden jól megy, már idén megtapasztalhatjuk. Remélem, valóban visszafoglalhatja a város a Várkert Bazár utolsó megújulásra váró elemét, amely – tekintve, hogy eredetileg egy gépház volt – nagyzolás nélkül mondhatjuk, hogy szebb lesz, mint új korában.

A borítóképen a nyitott oszlopcsarnok, melyet a tervek szerint beüvegeznek. Fotó: Bődey János/Index.
Érdekel a régi házak története? Hogy mi épül Budapesten? Kövesd az Urbanistát a Facebookon!