Nincs kire szavazni

Januárban a liberális szavazó dilemmáját boncolgatva azt írtam, hogy a választást a Fidesz fogja nyerni, ami jó, mert az országot nem szabad tovább a szocialistákra bízni. Csak a Fidesz jelent kormányzóképes alternatívát, az MSZP a Bajnai-szépségtapasz ellenére politikailag és morálisan is lenullázta magát. A mostani választás valódi tétje pedig már rég nem az, hogy melyik párt alakít majd kormányt, hanem hogy lesz-e kétharmados többsége a Fidesznek.

A „nem baj ha kétharmaduk lesz, legalább végre valami történni fog” okoskodás szerintem alapvetően hibás. A kétharmadnál kisebb, de koalíciós kényszer nélküli biztos parlamenti többség bőven elegendő mozgásteret biztosít a Fidesznek, hogy kedvére kormányozzon, jobb adó-, gazdaság-, oktatás-, nyugdíj- és szociálpolitikát folytasson, megőrizze vagy átalakítsa az egészségügyet, a rendőrséget, és amit még jónak lát.

A Fidesz szájkosaras programja nem sok támpontot ad, hogy pontosan mit kíván tenni. De akárhányszor úsztatják meg a koronát Esztergom és a Kossuth tér között, ha az Orbán-kormány józan gazdaságpolitikát folytat, jelentős választói rétegek érezhetik magukat jobban a bőrükben, mint az elmúlt években.

Januárban azt is írtam, hogy liberálisként az MSZP-re vagy (ha esélye van a bejutásra) az MDF-re kell szavazni, hogy Orbánéknak lehetőleg ne legyen kétharmados többsége. A Fidesz demokratikus elkötelezettsége finoman szólva hagy némi kívánnivalót, és azt gondoltam, csak ez a két párt kényszerítheti józan alkukra, ha hozzá akar nyúlni a jogállami berendezkedés alapjait szabályozó törvényekhez. Tévedtem.

Időközben le kellett számolnom azzal az illúzióval, hogy az MSZP adott esetben bármire rákényszerítheti majd a Fideszt. A szocialistáknak a következő ciklus idejére egyetlen reális célkitűzésük maradhatott: hogy minél kevesebb politikusuk kerüljön börtönbe. Csak a jóisten és Puch László tudja, hány csontváz zörög még a szekrényben az elmúlt évek korrupciós ügyeiből kifolyólag, és ez mennyire teszi zsarolhatóvá az MSZP-t.

Demokratikus elkötelezettségük mértékét pedig utoljára akkor demonstrálták, amikor pár napja a Fővárosi Választási Bizottságban a Fidesszel és a Jobbikkal karöltve, a törvénnyel és az elemi választási fair play-jel szembe menve a szoci delegált is megpróbálta megakadályozni az MDF listaállítását. Nem, a szocialisták valójában semmire sem fogják rákényszeríteni a Fideszt: se erejük, se tartásuk nincs már hozzá.

Viszont minden rájuk adott szavazat késlelteti, hogy a párt romjain (vagy, ha lehet választani, inkább helyette) egy korszerűbb szociáldemokrata erő alakuljon.

Mivel a Fidesznek valószínűleg egyedül is, de a szocialista képviselők alkalmi támogatásával mindenképpen meglesz a kétharmada, az MDF-re és az LMP-re adott liberális szavazatok csak abból a szempontból értelmezhetők, hogy használnak-e a magyar liberalizmus ügyének. Szerintem nem.

Az MDF valószínűleg nem jut be az Országgyűlésbe, de a listaállítás és a kopogtatócédula-gyűjtés tragikomikus burleszksorozata már amúgy is felőrölte a párt hitelességének legutolsó morzsáit. Hiába Bokros a leginkább komolyan vehető miniszterelnökjelölt, ő csak egy gombostűvel feltűzött, bármikor eldobható paszomány ezen az alkalmi ideológiai és kommunikációs tákolmányon.

Az MDF még félhomályban, hunyorogva nézve is csak az épp zajló kampány miatt hasonlít pártszerű képződményre; valójában rég kimúlt már. Sohasem lesz belőle valódi szabadelvű párt, amelyik nemcsak a piacot tartja fontosnak, hanem például egy értelmes kisebbség- vagy pragmatikusabb drogpolitika képviseletét is.

Január óta érzékelhetően megerősödött és listát is állított viszont az LMP. Csakhogy még ha nem is foglalkozunk az ökopárt szervezeti gyengeségével és humánerőforrás-hiányosságaival (vagyis hogy nincsenek politikusai), és csak azt nézzük, hogy mennyire felel meg a szabad verseny és az emberi jogok melletti kiállás liberális követelményeinek, akkor is szomorú következtetésre jutunk.

Az LMP programja a legkevésbé sem mondható piacbarátnak, igaz, kifejezetten ellenségesnek sem; a programban olvasható, vegyes célú versenykorlátozó törekvések összességükben mégis erős fenntartásokra adnak okot. Az emberi jogokkal kapcsolatban pedig épp a párt egyetlen, politikához konyító figurája, a listavezető Schiffer András jelentette ki nemrég, hogy a leszakadó alsó középréteg félelmeit figyelembe véve, nem adminisztratív úton kell a romák iskolai szegregációját felszámolni.

Ha nem adminisztratív úton, akkor mégis hogyan? Szelíd rábeszéléssel? Pontosan azért terebélyesedett a romák helyzete súlyos társadalmi válsággá, mert a politika vonakodott hatékony (de népszerűtlen) adminisztratív eszközökkel kezelni. Az emberi jogok védelme, benne például a faji egyenlőség előmozdítása az a szimbolikus ügy, amiért ha szükséges, egy liberális politikusnak komoly társadalmi konfliktusokat is vállalnia kell, nem pedig opportunista módon maszatolni.

Ha az LMP bejut az Országgyűlésbe, a liberális szavazatok egy részének elszívásával csak hátráltatja, hogy a következő években egy (egyelőre mikroszkóppal sem látható) valódi, értékelvű liberális párt erőre kapjon, és 2014-ben, vagy rossz esetben 18-ban átvigye a parlamenti küszöböt. Az „ultraliberális” szavazó ezért kénytelen érvénytelen szavazatot leadni, hogy legalább azt demonstrálja: szeretne szavazni, de nincs kire.