Üdvözlet a magyar tudomány süllyedő hajójáról

Minden jel arra utal, hogy szeretett munkahelyemet, az MTA Bölcsészettudományi Központját egy-két éven belül a teljes megszűnés veszélye fenyegeti, és nekem már alighanem néhány hónap múlva búcsúznom kell tőle. Bár hasonszőrű ismerőseimnek aligha kell magyaráznom, hogy mi is ez az intézmény, de a többiek kedvéért azért elmondanám, hogy a Magyar Tudományos Akadémia nem kegydíjas vénemberek gyülekezete, akik havonta egyszer összegyűlnek az Akadémiai Klubban, hogy megbeszéljék az aktuális fogpótlásaikat, és hogy a biztonságos távolból, nyelvük hegyét finoman megpedzve, hályogos szemük függönyén át szemrevételezzék az új pincérnő fenekét, amint azt a közvélemény gyakran elképzeli, hanem egy olyan esendő, de közben valóban tiszteletreméltó tudományos szervezet, amely tíz kutatóközpontot és öt önálló intézetet tart fenn, mintegy 5000 főállású kutatóval. Ebből az ötezerből négyszáz nálunk, a hét intézetből álló Bölcsészettudományi Kutatóközpontban dolgozik, és a négyszázból körülbelül százan az én szellemi pátriámban, a Történettudományi Intézetben.

Ritka jó munkahely ez, és nem a bérezés miatt, hiszen fizetését tekintve többségünk legfeljebb az árufeltöltőkkel tud versenyre kelni, hanem azért, mert itt

Szentesi Zöldi László, a Demokrata és egyéb orgánumok újságírója egy nemrég megjelent, egyébként számos jó észrevételt is tartalmazó véleménycikkében, amelynek részben még a fő üzenetével is egyet tudok érteni, így írt rólunk, céhbeli történészekről:

„A hivatalos tudomány képviselői, az íróasztalukhoz ragaszkodó régi komcsik és liberálisok, gyakorlatilag megszállták a magyar szellemi élet kulcspozícióit. Miért lenne másképp ez a magyar történettudomány legfontosabb kutatóműhelyeiben? Futtatott és sztárolt értelmiségiek tucatjai jutnak eszembe, akik a pártállami időkben bevették magukat egyetemre, tanszékre, kutatóintézetbe, és nyilvánvalóan onnan is fogják kivinni őket végelgyengülésben. Hogy a világ elrohant mellettük, és hogy kutatói ösztönük úgy 1993 óta nem működik, csekélység."

1993-ban én tizenhárom éves voltam. A Kecskeméti Református Kollégium Gimnáziumába jártam, és bizony nemigen tudtam még, hogy mi fán terem a kutatói ösztön. Azt is szégyenkezve kell bevallanom, hogy az előző (azaz inkább előző előtti) rendszerrel volt némi kapcsolatom, mert korábbi iskolámban, a pesterzsébeti Krammer Sándor Általános Iskolában engem is kötelező jelleggel felavattak kisdobosnak. A Krammer, mint a hazai úttörőmozgalom egyik utolsó bástyája aztán a szent keresztségben a Hajós Alfréd nevet nyerte, én pedig úttörősködés nélkül léptem át a felnőttkorba. Ahogy azt a Történettudományi Intézet honlapjára tekintve bárki ellenőrizheti, kollégáim többsége a harmincas vagy negyvenes éveit tapossa, tehát a rendszerváltást gyermekként vagy legfeljebb érettségizőként élte meg. (Jellemzően az utóbbiak közül kerülnek ki az egyes szakterületek vezető kutatói.) Ugyan mi közünk lehetne nekünk a pártállami időkhöz?

A Bölcsészettudományi Központ élén álló, korábban intézetünket is vezető Fodor Pál pedig köztudottan a Professzorok Batthyány Köre nevű “ultraliberális” csoportosulás oszlopos tagja. Egyaránt akadnak nálunk jobb- és baloldali politikai irányultságú kutatók, és ebből – főigazgatónk vezetői és emberi kvalitásainak is köszönhetően – soha semmilyen komoly konfliktus nem támadt. Mindig a szakmai teljesítmény volt megítélésünk elsődleges szempontja.

Amikor a CEU ellen 2017-ben mondvacsinált érvekkel, jogi csűrcsavarással hadjárat indult, túlnyomó többségünk, pártszimpátiáktól függetlenül, úgy érezte, hogy a kultúrpolitikának egy egészen új, egészen sötét korszakába érkeztünk, amelyben a hatalommal szembeni feltétlen lojalitás vált elsőrendű elvárássá, a magyar tudományosság és az egész ország alapvető érdekeit is felülírva. Azt is sejtettük, hiszen a putyini Oroszország tudományos „reformjainak” híre már akkor eljutott hozzánk, hogy a magyar akadémiai intézetekre is nehéz idők várnak majd. Nem is tévedtünk.

A kormányzat végül tavaly júniusban állt elő az akadémiai kutatóintézet hálózat átalakítására vonatkozó, kiérleltnek éppen nem nevezhető terveivel. Az 2019. évi költségvetést meghatározó törvénnyel az MTA költségvetésének majdnem kétharmada átkerült az Innovációs és Technológiai Minisztérium kezelésébe, és ebben benne volt az a 20 milliárd forint is, amiből eddig az akadémia a kutatóintézet hálózatot üzemeltette. Palkovics László gépészmérnök, az ITM minisztere, egyben az akadémia rendes tagja, hamarosan kilátásba is helyezte a hálózat szétdarabolását, racionalizálását, az alkalmazott tudomány apostolaként a közvetlen és kézzel fogható hasznosulást kérve számon minden diszciplína képviselőin. Hosszú lenne követni annak a vitának a menetét, ami ezután lezajlott az MTA elnöksége és a meglehetősen magas lóról, a kasszakulcs birtokában kommunikáló miniszter között. A végeredmény a 2019. január 31-én az ITM (közvetlenül pedig a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal) felségjele alatt zászlót bontó ún. Tématerületi Kiválósági Program lett, egy olyan 27 milliárd forintos kalap, amelybe a kormányzat beletette az akadémiától elvett pénz nagy részét is.

Az akadémiai kutatóközpontoknak és kutatóintézeteknek, ha életben akarnak maradni, ebből a kalapból kellene megigényelniük teljes költségvetésüket. Az új rendszer kiépítése kapcsán a minisztérium rendszerint nyugat-európai példákra hivatkozik, olyan kutatóintézet azonban valójában sehol a világon nem létezik, amelynek nincsen valamilyen a rezsit, illetve az adminisztráció és a szakmai vezetők fizetését biztosító rendszeres és tervezhető alaptámogatása, hiszen ennek hiányában nem is beszélhetünk állandó intézményről. Ha az igénylés zátonyra fut, az intézmény gyakorlatilag megszűnik. A kialakított rendszer tehát maga is a magyar innovációs kedv mintapéldája, igazi világszabadalom.

Ahogy ez a program veretes újbeszél nyelven megfogalmazott dokumentációjából egyértelműen kiviláglik, szó sincs klasszikus értelemben vett pályázatról: ez nem más, mint egy támogatási igény benyújtása. Nem derül ki, hogy ezeket a kérelmeket pontosan milyen testület fogja elbírálni, ahogy pontosan az sem, hogy az igénylés milyen hosszú időszakra vonatkozik, és azt sem, hogy a rendes munkatársak eddigi határozatlan idejű közalkalmazotti munkaviszonya pontosan hogyan fog ebben a rendszerben átalakulni. Az ezer logikai és jogi sebből vérző anyag az összes akadémiai kutatóintézetet fenyegeti, de leginkább mégis a humán- és társadalomtudományok, illetve a gazdaságtudomány képviselőit. Miért van ez így? A kiírásban „Kultúra és család” hívószavak alá besorolt területekre összesen három milliárd forint jut, amely az ezeken a témákon munkálkodó három akadémiai kutatóközpont és egy önálló intézet (a Nyelvtudományi Intézet) összesített tavalyi alaptámogatásának mindössze 60%-át teszi ki. A Bölcsészettudományi Kutatóközpont tavaly két milliárd forintot kapott bérre és rezsire. Ez tehát eleve erőteljes pénzelvonás, amihez az akadémia aligha tud másként alkalmazkodni, mint úgy, hogy a piszkos munka kevéssé lelkes letéteményeseként sorban elkezdi kirúgni a kutatóit.

Ez azonban korántsem a teljes történet. A különös művésznevű kalapot ugyanis a minisztérium nem csak az akadémiai kutatóintézetek számára nyitotta meg, de az egyházi és állami fenntartású egyetemek, illetve az állami kutatóintézetek is részesülhetnek belőle. (Eredetileg a kedvezményezettek körében a kutatási tevékenységet végző alapítványok (mint pl. a kormány közismert háttérintézménye, a Századvég) is szerepeltek, de a bekezdést a kiírás másnapján, február 1-én váratlanul kivették a szövegből.) Ez azt jelenti, hogy a költségvetési törvényben a minisztérium védőszárnyai alá átkerült, de az MTA kutatóintézeteinek címzett 20 milliárdos összegen, az érvényben lévő jogszabályt is megsértve hazai tudományos szféra jó részével osztoznunk kellene. A NER-ben könnyen és gyorsan orvosolható jogi bökkenőn átlendülve természetesen felmerülhet a kérdés, hogy ez miért olyan baj? Hisz nem az az igazságos eljárás, hogy a pénz az érdemesebbhez kerül? Felejtsük el most az az apró kérdést, hogy a döntéshozó testületnek még a nevét sem ismerjük.

Attól tartok, hogy ebben a kegyetlen sorsjátékban, amely az egyes műhelyeket és tudományágakat egymás ellenségeivé teszi, éppen munkahelyemnek, a Történettudományi Intézetnek jut majd az egyik legrövidebb gyufa, mert a kormány az elmúlt évtizedekben sorra alapította a különböző részben vagy egészben történettudományi profilú kutatóintézeteket. Vajon ha választanunk kell a saját édes gyermekünk, és a szomszéd undok kölke között, hogyan fogunk dönteni? Ugye hogy a miénk a szebb és az okosabb? Nem egyszerű feladat ilyen beláthatatlan körülmények között az esélyeket latolgatni, de könnyen lehet, hogy a BTK tavalyi költségvetésének csak 20–30%-át fogja megkapni, és az átmenetileg megmaradt kutatók majd fogócskát játszanak a nagy csinnadrattával felavatott új Humán Tudományok Kutatóháza kihalt folyosóin. Nem nehéz tehát belátni, hogy a versenyképesség javításának jelszavával indított reform nem más, mint burkolt leépítés. A kormányzat nem vállalja az akadémiai intézethálózat államosításának és nyílt megszüntetésének ódiumát, hanem a minisztériumi bürokrácia csodafegyvereit és egy új támogatási rendszert bevetve olyan helyzetet teremt, hogy magának a koldusbotra jutott akadémiának kelljen leépítenie a saját intézményeit – ebben a modern történetben Ábrahám nem csak az oltárra kötözi, de fel is áldozza Izsákot. Amikor pedig mindez megvan, a minisztérium a romokon megkezdheti az építkezést, kialakítva egy neki tetsző struktúrát, az intézmények élén a neki megfelelő, nem is feltétlenül szakmai szempontok alapján kiválasztott emberekkel. Abban pedig aligha reménykedhetünk, hogy a kormány majd új bölcsészettudományi intézeteket fog létrehozni a tudományos terepasztal átrendezése után. Nem véletlenül emlegeti a minisztérium annyit a párhuzamosságok megszüntetését: ebben a képletben mi képviseljük a kiradírozandó párhuzamos egyenest.

Az Akadémia elnöksége február 12-én még dönthet úgy, hogy elutasítja az új támogatási rendszert (ami a lassú, kínos kivéreztetés helyett valószínűleg gyors és kegyes halálhoz vezet), de ennek valószínűsége meglehetősen kicsi. Azon tudományterületek képviselői, amelyek politikailag semmilyen tekintetben nem tűnnek érzékenynek, alighanem úgy gondolják, hogy nincsenek akkora veszélyben, mint mi. Talán leszámítva az elméleti fizikusokat és matematikusokat, akik ebben a felfogásban szintén a társadalmon élősködő parazita hálás szerepét kapják. A legrealistább forgatókönyv szerint az MTA a kötelező tiltakozás után bevonul a neki előre kinézett sarokba, és csendben lemond a haszontalanabb tudományágakról, köztük rólunk, azt remélve, hogy a többi intézményt valahogy megóvhatja. Csendben jegyzem meg, hogy szerintem ebben a reményükben is csalatkozni fognak, és hosszú távon ezek az intézetek sem maradhatnak akadémiai keretben. Az is világos, hogy az üzleti szférában kibontakozó innovációhoz leginkább kiszámítható jogi és gazdasági környezet kellene, amit a tudományos szféra semmilyen átszabása nem tud majd megteremteni. És hogy mit jelent mindez a magyar történettudomány mint nemzeti tudomány számára?

Az intézet várható összetöpörödése és megszűnése számos szakterület kutatását évtizedekkel veti majd vissza. Ilyen gárdát aligha lehet a közeljövőben újra összeverbuválni. Év végi értekezleteinken gyakran emlegetett, és csendben általunk is megmosolygott lózung, mégis igaz, hogy a Történettudományi Intézet a magyar történettudomány vezető, és sok tekintetben központi szerepet játszó műhelye. Magyar nyelvű folyóiratok egész sorát adjuk ki, és 2012-től egy nemzetközileg jegyzett angol nyelvű folyóiratot is. Kiadónkban jelenik meg a történeti tárgyú magyar szakkönyvek többsége (nem csak a saját munkatársainké). Az intézet az utóbbi években a hazai történettudomány eredményeinek világnyelveken való közlésére is nagy hangsúlyt fektetett. Ha megszűnünk, jól kiépített nemzetközi kapcsolatháló, és hosszú távú kutatások egész sora megy a levesbe. Arról nem is beszélve, hogy számos olyan terület és korszak van, amelynek vizsgálatára még egyáltalán nem létezik semmilyen párhuzamos kutatóintézet, és a magyar történelem teljes spektrumát egyetlen másik intézmény sem képes így lefedni. Az egyetemeken tanító, vagy levéltárakban és múzeumokban dolgozó kollégák pedig aligha tudják majd a megszűnésünkkel keletkező űrt maradéktalanul betölteni. Nem azért, mintha nagyobb lenne a fejünk vagy értékesebb az agyvelőnk, hiszen köztük is szép számmal vannak egészen kiváló szakemberek, hanem egyszerűen azért, mert nekik fele annyi idejük sincsen a kutatásra, mint nekünk volt, és a história olyan kegyetlen mesterség, amihez nem csak jó koponya, de tekintélyes mennyiségű idő is kell, különösen, ha az ember alapkutatást végez. Hogy egy magát nemzetinek aposztrofáló kormánynak ez miért érdeke, az ép ésszel aligha felfogható. Alighanem az az eredetinek nem nevezhető gondolat rejlik a háttérben, hogy a múltat inkább megteremteni kell, mint kutatni. Hát sok szerencsét hozzá!

Nem gondolom, hogy a humántudományi intézetek lassú kivéreztetése a jelenkori Magyarország legnagyobb tragédiája lenne. Pontosan tudom, hogy sokkal súlyosabb gondok is akadnak, hogy az oktatási- és az egészségügyi rendszer egymással versengve halad az enyészet felé, hogy az óvónők, tanítók és tanárok anyagi és erkölcsi megbecsülése a béka segge alatt van, hogy „nincsen” tanárhiány, hogy „van” elég orvos és ápolónő, és hogy a szolgálatot még vállaló mentők és tűzoltók olyan kötözni való bolondok, akiket minden tisztelet megillet. Azt is tudom, hogy lassan és észrevétlenül a visszautasíthatatlan ajánlatok és a szemérmesen elhallgatott titkok országa lettünk, hogy ami közös, az valójában mindig valakié, és hogy az állampárt úgy hálózza be a társadalom eresztékeit, mint a pesti bérházak padlásait a könnyező gomba. Pontosan így képzel el az ember egy reményvesztett nemzetet. Mégis, én történész vagyok. Számomra az is tragédia, ha a hivatásomat nem, vagy csak korlátozott mértékben tudom gyakorolni. A közösség számára pedig színtiszta pénzkidobás, hogy a képzésemre és kutatásaimra fordított pénzt nem tudom kamatoztatni. Nagyon úgy tűnik, hogy egy korszak most számomra is véget ért. Végül is, ha már eljegyeztem magam a múlttal, úgy illő, hogy magam is a múlt része legyek. A legszebb álmom valósulna meg, ha netán mégsem lenne igazam.

A szerző történész, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Központjának kutatója. Véleményét először Facebookon osztotta meg, az engedélyével közöljük.