Menyhért, Mirjam
18 °C
29 °C
Index - In English In English Eng

Még húszat, százat, ezeret!

2019.05.17. 08:24

És akkor Mészáros Zsófi politikarovat-vezető azt mondta, menjek ki a Szabadság térre, írjak egy próbariportot arról, hogy az országgyűlési választást alig néhány hónapja elvesztő Fidesz a sajtószabadság mellett tüntet.

2002 nyara volt, három éve költöztem föl Szegedről Pestre, ingatlanos szaklapokba dolgoztam, majd egy könyvkiadónál. Mást akartam csinálni, országos dolgokról írni, vidéki riportokra járni, parlamentből tudósítani, interjúzni. 

A kétezres évek elején még voltak nagyon irigyelt munkahelyek a papírújságokban, nekem mégis az Index tetszett. Kívülről nézve belőhetetlen volt a hovatartozása, lőtt jobbra, lőtt balra, innen ered az Index mindent csak fikázni tud legendája. Amiből annyi az igaz, hogy – Uj Péter szavaival – az Index nem ásta bele magát nyakig a lövészárokba. És nem vette magát komolyan.

A próbariport után be kellett ülnöm próbahírszerkeszteni egy szombati ügyeletbe, Thüringer Barbi volt a címlapos. Pakisztánban ellenzékieket tartóztattak le, ötmilliárdos csalással vádolták az Agrármarketing Centrumot, merényletet terveztek Mesić ellen, a nagyvállalatok csalódtak a Medgyessy-kormányban. Egy csöndes szombat 2002 kora őszén.

Ez volt az az időszak, amikor még el kellett magyarázni, hogy mi az az Index. Nem volt nehéz megszólalót vadászni egy vidéki riporton, mert sokan elképzelni se tudták, hogy mi az az internet, aminek az egyik újságjában ők névvel és képpel nyilatkoznak arról, mit gondolnak a plébánosukról, polgármesterükről, szomszédjukról. Éppen ezért nagyon sokszor finomítottuk a véleményeiket, mert mi nagyon is tisztában voltunk vele, mit jelenthet egy kis közösségben egy szabadabb szájú nyilatkozat.

Ma már nem kell magyarázni senkinek, mi az az Index, a papíralapú politikai napilapok összpéldányszáma nem éri el egy húsz évvel ezelőtti átlagos vidéki napilapét. Az emberek már nagyon is el tudják képzelni, mit jelent nyilatkozni az Indexnek, de talán nem csak ez az oka annak, hogy sokan bezárkózóbbak, félénkebbek lettek.

A politikusokkal is sokkal könnyebb volt beszélni akkoriban. Országgyűlési képviselőhöz, államtitkárhoz, de akár miniszterhez is mobilszámot szerezni nem tartozott a szakma legnehezebb fogásai közé. Pláne az Indexben, ahol Bogád Zoltánnak, Zutyunak a magyar politikai élet minden szereplőjéhez volt száma; ha véletlenül mégsem, akkor három percen belül szerzett.  A politikusok is szabadabban beszéltek, bár néha beleszaladtak egy-egy pofonba, és érezni lehetett, hogy mind jobban behúzzák a kéziféket. 

Ami nem változott: nem voltak és máig nincsenek direktívák, egy politikarovatos értekezlet a mai napig úgy zajlik, hogy az adott napi szerkesztő vagy újságíró kitalálja, miről írjon aznap. Senki nem üzen, senkinek nincsenek elvárásai, az újságíró tájékozottságán, felkészültségén, kicsit a kedvén is múlik, mivel foglalkozik aznap. Ez az, amit a politika nehezen tud elképzelni, ezért gondoltak, gondolnak minket veszélyesnek, pedig egyáltalán nem vagyunk azok, csupán ragaszkodunk egy szakma szabályaihoz.

Szegeden is voltak különös esetek, hogy mást ne mondjak, a kolléga, aki délelőtt 11-kor a félemeleten szöszmötölt hosszan, mert nem tudta eldönteni, hogy a kocsmába tart, vagy onnan jön, a kocsmát pedig úgy hívták, hogy Sajtóklub, ott volt a házban, és már reggel folyt a unimukk vagy a bomba, azaz a dobozos Kaiser. De megszoktam, hogy a Reggeli Délvilágnál vagy a Délmagyarországnál szobák tucatjaiba oszlott szét a szerkesztőség. A közeg jóval intimebb volt, emiatt aztán a csukott ajtók mögötti pletykálkodásra is hajlamosabb.

Az Indexnél a Klapka utcai szerkesztőségben, ahol kezdtem, éppúgy, mint Újpesten vagy most, a Flórián téren, egy vagy két nagy teremben dolgozunk mindannyian. Ez volt a legnehezebb próba. Az első hetekben még visszamenekültem kávézni a régi munkahelyemre, gyalog nem volt több tizenöt percnél. Idegen volt a közeg, a gépükbe temetkező arcok, akik – fogalmazzunk finoman – nem a leghangosabban viszonozták az ember köszönését. Azt is meg kellett szokni, hogy telefoninterjúimat tíz-húsz ember hallgatja, és adott esetben kommentálja is, különösen, ha tudják, kivel beszélek.

Nekem egy kicsit még mindig 2002 van. Megszoktam a nagy termet, a szakmánk szabályai se változtak, még mindig szívesen járnék tudósítani, riportozni, interjúzni, és a kelleténél komolyabban se akarjuk venni magunkat. Nem vagyunk gyár, mantrázzuk, miközben vagy száz emberrel csináljuk a lapot, nagyon durva beosztásokkal, munkaszervezéssel, elvárásokkal. Fejlődni akarunk, sokkal jobbak lenni, ahogy 2002-ben is azok akartunk lenni. És nem foglalkozni azzal, hogy valójában 2019 van. Úgy tenni, hogy egy másik kollégám, Dudás Gergely mondását idézzem, mintha egy normális országban élnénk.

Ünnepelni akarunk, felnézni a monitorainkból, hangosan köszönni, beszélgetni veletek, kedves Olvasók, elfogadni a kritikátokat, meginni egy sört, bulizni, koncerteket hallgatni, találkozni a régiekkel – aztán kicsit fejfájósan, de nekivágni az újabb húsz évnek.

20 éves az Index, és ez a két évtized könnyed sétagaloppnak tűnik ahhoz képest, amilyennek a mostani állás szerint a jövő ígérkezik. Ha szeretnéd, hogy a lap biztosabb alapokon álljon, támogasd te is!