Kukásnak kellett volna mennem

Egy kisváros középiskolájában tanítok sok éve. Még soha nem éreztem annyira kilátástalannak és megalázónak a helyzetünket, mint most. Elkötelezett, a tanítványokért áldozatokat is vállaló pedagógusnak tartom magamat és kollégáimat, de mostanra rettenetesen belefáradtunk a küzdelembe. A mi városunkban évek óta megszokottnak számít, hogy a munkánkért a lehető legkevesebb fizetést kapjuk, ezen felül pedig semmit : nincs étkezési utalvány vagy bármilyen egyéb béren kívüli juttatás.

Megszoktuk azt is, hogy magunknak vesszük a témazáró dolgozatok íratásához szükséges fénymásolópapírt, ezzel az ötletével tehát számunkra semmi újat nem mondott Hoffmann Rózsa asszony. Beletörődtünk, hogy megszűntek a szakkörök és sportkörök, kivéve azokat, amiket ingyen tartanak kollegáim. Tudomásul vettük, hogy nem vihetjük versenyezni a tehetséges tanítványainkat. Nem mintha nem készítenénk fel őket ingyen, ahogyan eddig is; nem mintha nem kísérnénk el őket a versenyre ingyen (akár az egész hétvégét rááldozva), ahogyan eddig is – de most már a nevezési díjakat, az úti- és esetleges szállásköltséget is magunknak kellene fizetnünk, ez pedig már nem megy.

Mindezt tehát tudomásul vettük. Amit viszont még nem sikerült megemésztenünk, az az, hogy a tavalyi évben már a kötelezően kifizetendő járandóságunkat sem mindig kaptuk meg. A város önkormányzata úgy adott át minket január 1-jével az államnak, hogy nem fizették ki például a tavaly május-júniusi vizsgaidőszakért (érettségi és szakmai vizsgák) járó vizsgáztatási díjakat, a teljes 2012- es évre vonatkozó kereset-kiegészítést (holott ezeket a pénzeket az önkormányzat megkapta az államtól); a környékbeli falvakból, városokból bejáró pedagógusok munkába járási költségének törvény által előírt részét pedig csak augusztusig fizették ki. Mindez fejenként több tízezres - esetenként százezres - elmaradást jelent.

A város 250 pedagógusának (a bölcsődétől a középiskoláig) összesen 17 millió forinttal tartozik az önkormányzat – és jelezte, hogy nem is áll szándékában rendezni a tartozást. A Klebelsberg Intézményfenntartó Központ becsületére legyen mondva: közlésük szerint nem zárkóznak el attól, hogy ezt az önkormányzat által felhalmozott tartozást legalább részben kifizessék.  De legyünk türelemmel, hiszen előbb az olyan kérdéseket kellene rendezni, mint például az intézmények többmilliós közüzemi számla-hátralékai, hiszen ha a szolgáltatók kikapcsolják a fűtést meg az áramot, akkor úgysem lesz hova dolgozni járnunk.

És hogy miért fáj nekünk annyira, hogy pár tízezerrel tartozik nekünk a (volt) munkáltatónk? Azért, mert a fizetésünk megalázóan alacsony. Jó lenne, ha a médiában nem csak az hangzana el gyakran, hogy a pedagógusok már megint béremelést követelnek, hanem az is, hogy konkrétan mennyi is az a bér, amit emeltetni szeretnének. Hogy tizenéves munkaviszonnyal, (több)diplomásként nettó 100.000 forint körül keresünk (ahogy írtam, béren kívüli juttatás nincs.)

Lassan a rezsi meg az alapvető élelmiszerek sem jönnek ki ebből az összegből – és bár nagyon divatos a tanárokat meg az iskolákat ócsárolni, az az igazság, hogy a pedagógusok túlnyomó többsége erőn felül megtesz mindent a tanítványaiért. De vajon meddig? Meddig tűrjük el (meddig kell még eltűrnünk), hogy sem anyagilag, sem erkölcsileg nem állnak ki mellettünk az állítólagos vezetőink, fenntartóink?

Gyerekkoromban az volt a szöveg, hogy „Tanulj, édes fiam, különben kukás lesz belőled!” Nos, az utcánkban dolgozó kukásoktól úgy tudom, hogy másfélszer annyit keresnek, mint én. Lehet, hogy tanulás helyett mégiscsak kukásnak kellett volna mennem.

(A levél írója egy dunántúli város iskolájában tanít. Azt kérte, hogy nevét és a város nevét semmilyen formában ne tegyük közzé, mert "még mindig jobb alulfizetett alkalmazottnak lenni, mint munkanélkülinek".)